Parlando 1959/1, 4-8. old.

Hegedűpedagógiánk problémái

- Vitaindító cikk -

Vizsgákon, szakköreinken, növendékhangversenyeink hegedűs produkcióinak értékelésénél gyakran találkozunk a ”haladó hegedű-pedagógia” kifejezéssel. Megállapítások hangzanak el arról, hogy az elmúlt évtizedben sokat fejlődött a hegedűtanítás. Összehasonlítások történnek az 1-2 évtizeddel ezelőtti és a mostani helyzet között, s ez az összehasonlítás a mostani javára dől el. Úgy látjuk, hogy a hegedülni tanuló növendékek számában, a tanítás anyagában és módszerében nagyfokú mennyiségi és minőségi fejlődés áll fenn. Mégis, mintha ebben a kérdésben hegedűtanári karunk nem lenne teljesen egységes. A szakköri és egyéb szakmai értekezletek hivatalos része után, vagy egyéb magánbeszélgetések alkalmával egyik-másik kartárs nem osztja az általános optimista véleményt, de legalább is a hegedűtanítás egyes területein különböző jelenségekre hívja fel a figyelmet, amelyek őt aggodalommal töltik el és a meglévő eredményeket, szerintük, kétségessé teszik.

Ha hegedűpedagógiánk jelenlegi helyzetével kapcsolatos kérdés-komplexumot meg akarjuk vizsgálni, úgy erre kétségkívül legjobb módszer az, ha minél többen elmondják véleményüket, pozitív és negatív észrevételeiket és meglátásaikat. Egy olyan vita, amely felszínre hozza a rejtett ellenvéleményeket és az esetleg igen hasznos észrevételeket, rendkívül ösztönző lehet egész hegedűpedagógiánk fejlődésére. A használható egyéni megoldások közkinccsé válhatnak, és helytálló javaslatok befolyásolhatják a tananyag és a metodika további fejlődését. Sikerülhet ezen kívül a vita kapcsán olyan szabad és elfogulatlan légkört kialakítani, amely egész hegedűtanári karunkra ösztönzően és meggondolkoztatóan hat; és mindenki meggyőződhet arról, hogy a fejlődésre a meglátások csak értékük és helyességük szerint hatnak, nem pedig aszerint, hogy kitől származnak. Ennek a vitának lapunk hasábjain való megindítását kívánja ez a cikk szolgálni.

Az itt következő fejtegetésekben a magam gondolatait mondom el, amelyeknek nem a probléma kimerítés a céljuk, hanem csak az, hogy a nagy kérdés-komplexumot hozzáférhetőbbé, áttekinthetőbbé tegyék.

Kezdjük tehát az elején! A „haladó hegedűpedagógia” kifejezés, mint művészeti életünk sok más, hasonló elnevezése, általánosságánál fogva igen alkalmas arra, hogy széltében-hosszában alkalmazzuk és a legkülönbözőbb tartalommal ruházzuk fel, elejét véve ez által minden tisztánlátásnak és megértésnek. Ehhez ugyanis jól körülhatárolt, egyértelmű, világos tartalmú és jelentésű fogalmak kellenek. Úgy gondolom, minden pedagógia – így a mai magyar hegedűpedagógia is – aszerint nevezhető haladónak vagy nem haladónak, hogy milyen választ ad a következő három kérdésre: kik, mit, hogyan tanulnak?

Ebből a hármas kérdéscsoportból talán a második és az ehhez kapcsolódó harmadik az, amely a legtöbb vitára adhat okot. Az első kérdés kizár minden vitát. Itt a haladás fogalma teljesen egyértelmű. A zeneoktatás kiszélesedése következtében sokkal többen tanulnak hegedülni, mint azelőtt. A peremvárosok Budapesthez való csatolása, ennek kapcsán a Fővárosi Zeneiskola Szervezet hálózatának nagyarányú kibővítése következtében sok olyan munkásgyerekhez is eljut a zenekultúra, akik eddig ebből ki voltak zárva. Ez nagy feladatokat ró a pedagógusokra, hiszen ezek a növendékek otthoni környezetükben nem kaphatnak még annyi támogatást, segítséget, mint a kulturáltabb környezetben élő, belterületi, vagy általában értelmiségi származású gyermekek. A kérdést valamelyest ismerő előtt nem lehet vitás, hogy éppen a zenetanítás terén milyen sok múlik a növendékek szülői házból magukkal hozott kultúráján és a szülők segítő-támogató, nem utolsó sorban pedig ellenőrző tevékenységén. A fejlődésnek azonban feltétlenül a zeneoktatás kiszélesítése, demokratizálása az útja. Azok a pedagógusok, akik önként vagy nem önként lemondanak a kulturált környezetben élő, belterületi gyermekekkel elérhető, mutatósabb eredményekről, áldozatos munkájukkal egy eljövendő generáció magasabb zenei műveltségét készítik elő. Munkájukat, és így sok peremvárosi zenetanfolyam színvonalát is egy több évtizedes várható fejlődés távlatában lehet csak értékelni. A „mit” kérdése azonban (amelyhez a „hogyan” - tehát a metodika - természetszerűleg csatlakozik), már sokkal nagyobb véleménykülönbségek lehetőségét veti fel. A haladás kérdése itt más vetületben jelenik meg. Legdöntőbb kérdés, hogy jó zenét adjunk. Minden zenepedagógia akkor jó, és csak akkor lehet haladó is, ha jó zenén nevel, ha a nagy mesterek zenéjének aktív és passzív, hallgató és közreműködő megértésére neveli a gyermeket. Külön kell hangsúlyoznunk a magyar zenére és a mai zenére való nevelést. Az előbbivel kapcsolatban utalok Kodály Zoltánnak immár zenei nevelésünk alapjává vált útmutatására: először zenei anyanyelvét tanulja meg a gyermek. A modern zenére vonatkozóan idézek egy új német zenei lexikonból: „Napjaink zongorapedagógiai irodalma megkísérelt közeledni a musica nova-hoz. Bartók Béla. Mikrokozmoszában ez sikerült.” (Friedrich Herz- feld: Lexikon der Musik, Berlin, 1957.)

Persze, ezúttal ismét meg kell állapítanunk, hogy zongorista kartársaink mennyivel előnyösebb helyzetben vannak, mint mi, mert a legrégibbtől a legújabbig, eredeti kézből, tehát a nagy mesterek tollából származó, a gyermekek technikai fokának megfelelő pedagógiai irodalommal rendelkeznek. Ilyenformán náluk egy hangszeriskola kevésbé nélkülözhetetlen, mint hegedűszakon. Nálunk azonban az első években szükség van zenei és hangszeres nevelés céljából egységes metodikai elgondolásból született és összefüggően felépített iskolára, amely az előbb említett feladatok megoldását célozza, tehát a jó zenére; ezen belül nem utolsó sorban korunk és hazánk zenéjére nevel, és a zenei megvalósításhoz szükséges mechanikai-technikai feltételek lehetőségét megteremti.

Magasabb osztályok számára rendelkezésre áll az un. klasszikus etűdanyag (Keyser, Dont, Feigerl, Mazas stb.), amely, ha nem is kimagasló zenei érték, de általában egészséges muzikalitás és jó hangszeres tapasztalatok szülötte, és már számíthatunk a növendékek zenei horizontjának tágulására, ízlésének fejlődésére, amit jó zenei neveléssel előkészítettünk. Ezért van jelentősége már II. osztálytól kezdve a jól megválogatott daraboknak.

A „mit” és ezzel együtt a „hogyan” kérdése is tehát elsősorban a hegedűiskola kérdése. És talán itt érkezünk el a véleménykülönbségek legnyilvánvalóbb területére.

A Bloch-féle hegedűiskola; amely nem sokkal a századforduló után keletkezett, ma elavultnak tekinthető, elsősorban zenei nyelvezete miatt, amely az akkori időszak híg német - francia utóromantikus stílusát tükrözi. Emiatt technikai szempontból sem készíthet elő sem az új, sem a magyar zenére, hiszen Blochnak ezekről akkor még nem lehetett fogalma. (Tudjuk, hogy az új zene megszületése és az évezredes, ősi magyar zene felfedezése azóta történt.) Mindazonáltal igen nagy hibát követnénk el, ha nem hangsúlyoznánk itt és most is Bloch óriási érdemeit a magyar hegedűpedagógia megteremtésében és kialakításában. Munkája nélkül újabb eredményeink elképzelhetetlenek lennének. Nem róhatjuk föl hibájául ezt a természetes jelenséget, hogy az elmúlt félévszázad fejlődése túlhaladta őt. Ennek ellenére vannak pedagógusok, akik ezzel nem értenek egyet. Tudomásom szerint vannak Szervezetünkön kívülálló tanárok, akik ma is Bloch-iskolából tanítanak, és Szervezeten belüliek, akik szintén azt tennék, ha lehetne.

A megváltozott és megnövekedett feladatok már régen szükségessé tették egy új hegedűiskola megjelenését. Több sikertelen kísérlet után, 1948-ban megjelent a Sándor - Járdányi - Szervánszky: Hegedű ABC, az új hegedűiskola 1. kötete, és ebben az évben, több mint egy évtized után a mű V. befejező kötete is napvilágot látott. Végleges véleményt mondani róla még nagyon korai lenne. Igaz, hogy az ABC tanításában már évtizedes tapasztalatokkal rendelkezünk, a többi füzetek azonban csak fokozatosan, később kapcsolódtak bele a tananyagba. Így például az olyan lényeges fekvés-tanítás is csak pár éve történik a IV. a és b füzetben lefektetett metodikai alapon. Szó sem lehet tehát még egy, a Sándor-iskolán felnőtt hegedűs generációról.

Ennek ellenére az iskola egy-két alapvető módszerbeli újítása és anyagválogatása bőven adhat megbeszélésre és vitára okot. Itt van például a fogásmódok rendszere, amit sokan merész újításnak vélnek, holott külföldön több évtizedes múltra tekinthet vissza. Idézek Bloch metodikájából: „Egyes újabb hegedűiskolákban (pl. Zanger, Hochmann iskola átdolgozása) mindjárt a tanítás kezdetén a fogások rendszerével találkozunk. Ez abban áll, hogy a balkéz négy ujja egy bizonyos előre megállapított módon, mind a négy húron egyformán, egy fogásmódot alkot, mely fogásmód hangjai közt eleinte egy félhang, később azonban két félhang is szerepel.” Alább Bloch így folytatja: „E módszerben az a lényeges hiba, hogy már az első és második fogásmódnál, melyek az iskola legelső gyakorlatait képezik, három kereszttel és egy B-vel van dolgunk. Ha tekintetbe vesszük, hogy a tanítás kezdetén mennyi fontos dologra kell a növendéknek figyelnie, könnyen látható, hogy a fogások ezen bonyolult rendszere még felnőttebb növendéknek is megnehezíti a tanulást.” (Bloch József: A hegedűjáték és tanítási módszere, Rozsnyai Károly kiadása, Bp. 1906!). Persze Bloch nem gondolhatott itt arra a módszerre, amely a nehézségeket csaknem teljesen megszünteti: a relatív szolmizációra. A relatív szolmizáció és annak a hegedűtanításban való tudatos használata ezt a problémát oly mértékben leegyszerűsíti /ha nem is oldja meg teljesen, mert tudjuk, hogy az abszolút rendszer tanítása milyen fontos/, hogy ez komoly nehézséget nem jelenthet többé. Lehet, hogy ha Bloch idejében relatív szolmizáció ilyen általános és bevált zenei nevelési elv lett volna, ő is a fogásmódok rendszere szerint építette volna fel iskoláját.

Felmerül továbbá például a népzenei anyag nagy szerepe is, amely persze az anyanyelv hangszeren való megtanulásának fontos eszköze és rengeteg érdekes vonás-problémát vet fel, de bizonyos vélemények szerint a túl sok népdal útját állja más „etűd-szerű”, elsősorban balkéz-technikát fejlesztő anyag elhelyezésének. Vitára adhat okot a fekvéstanítás módja, a második fekvés igen bő tárgyalása, egyes nehézségek adagolásának sorrendje, az egész tananyag osztályokba való beosztása, egy-egy füzet elvégzésének lehetősége egy tanév keretén belül. Tisztázatlan kérdés továbbá az iskola mellett használandó egyéb tananyag szerepe, mennyisége és minősége. Elég-e az iskolában szereplő kettősfogás anyag? Nem kell-e egyéb ujjgyakorlat a balkéz-technika fejlesztésére? /Itt megjegyzendő, hogy készülnek ujjgyakorlatok a Sándor-iskola füzeteivel párhuzamos anyaggal./ Hogyan kapcsolódjék mindehhez a skálázás? stb., stb.

Csatlakozik ehhez még egy sereg más probléma, amely már csak a „hogyan” kérdésével foglalkozik, amelyeket ma nem kívánok bővebben tárgyalni. Ezeknek fő forrása egy modern, egységes metodika hiánya. Ide tartoznak mechanizmusbeli, elhelyezkedési problémák, a kezdők tanításának módszere, vibrátó és még sok más kérdés. Igaz ugyan, hogy ezekről a kérdésekről sokat hallunk, a szakkörök állandó hibája azonban hogy a más véleményen lévő kartársak általában nem nyilatkoznak meg, és így a termékeny vita rendszerint elmarad.

Mindezek a kérdések felmerülnek, ha a haladó hegedűpedagógia kerül szóba. S még más természetű, nem szorosan hegedűmetodikai, hanem inkább általános zenepedagógiai kérdések; így a szolfézs-tanítás évtizedének hatása a hangszer pedagógiára, amelyről szintén megoszlanak a nézetek: a szolfézs- és hangszertanítás összehangolásának problémája. A társas zenélés fokozatos fejlődése, - gondoljunk például a tíz növendékzenekarra. A tanfolyamok szerepe az általános iskolákban, az iskola és a zenetanfolyam kölcsönhatása, a koncertlátogatásra és rádióhal1gatásra való nevelés, a növendékek hangversenyen való szerepeltetése...

Ez a cikk sem teljes, sem kimerítő nem óhajt lenni. Indítást, kezdő lendületet szeretne adni. új hegedűpedagógiánknak egyik lényeges alapvonása, hogy több és elmélyültebb szellemi munkát igényel a pedagógus részéről. A gyakorlatok sorrendszerű, mechanikus feladása és kihallgatása már nem felel meg a differenciált követelményeknek. Az elmélyedő szellemi munka bizonyára megtermi majd a gyümölcsét. Szeretnők, ha ennek a cikknek nyomán meginduló vita ehhez hozzájárulna.

Till Ottó