Parlando 1959/2, 15-18.
old.
Hozzászólás Till Ottó: Hegedűpedagógiánk problémái
című cikkéhez
Till Ottó kollégám gondolatokat
ébresztő cikkére tulajdonképpen nem is válaszolni akarok, hanem
egyszerűen felhasználni az alkalmat, hogy azokról a kérdésekről,
melyek bennem felvetődtek és kikívánkoztak, szóljak, evvel is hangsúlyozva
a „Parlando” fórum jellegét. Azért tartom
szükségesnek ezt nyomatékosan kijelenteni, mert amit itt most leírok egyéni
véleményem, melyet meggyőző érvekkel megkontrázva, készséggel
megváltoztatok.
A nagy hangra való törekvéssel már
kezdő gyerekkorban gyakran találkozunk. „Milyen szép tónusa van” halljuk
ilyenkor, s ez a valóságban ordító, bömbölő, a növendék természetes
kifejezőképességétől nagyon távoli, ugyanakkor a felületes hallgatót
megtévesztő hangvétel, nem is olyan lassan, de biztosan elkezdi rombolni a
fejlődő mechanizmust, vagy egyszerűen megakadályozza annak
fejlődését.
Mit szólnánk, ha egy 7-8 éves gyermek,
zengő basszus hangon kezdene énekelni? Aligha dicsérnénk tanárjának
módszerét, hiszen feltétlenül nevetésre ingerel ilyen cirkuszi mutatvány. Mert
ez az, és miért különbözne ettől a hegedűn, az énekhang
leghivatottabb tolmácsolóján elkövetett bűvészkedés?
A dolognak van azonban, sokkal súlyosabb
oldala is. A növendék, akit a hangszerből kicsikarható minél nagyobb hang
elérésére ösztökélünk, előbb - utóbb elveszti, vagy meg sem szerzi a szép
hang iránti igényét. Nála szép hang egyenlő nagy hanggal. Alapjaiban
lehetetlenné vált a zenei kifejezésben oly nagy jelentőségű árnyalások
keresztülvitele.
Az erőn felüli megterhelést az izmok
természetes tónusával nem lehet kiegyensúlyozni. Tehát nem marad más hátra csak
a feszítés, erőltetés. Ennek káros hatásait úgy vélem, nem szükséges
bővebben taglalni. Azt mondhatja valaki, hogy az izomtónus
fejleszthető, és csak a módszertől függ, mennyi idő alatt és,
milyen eredményt érünk el. Ha megfelelő a módszerem, már kezdő korban
nagy hanggal játszhat a növendékem. A módszerek felől nem óhajtok most vitába
kezdeni, hanem csak annyit szögezzünk le, hogy a hegedülni, tehát zenélni
tanulás nem kizárólag a hang erősségén áll vagy bukik. Ha minden energiánk
erre összpontosul, s ebben kimerül, sok kárt okoztunk a gyermeknek s a
lényegtől nagyon-nagyon messze kerültünk.
Sok más, szerintem fontosabb tényező
összefüggése, együttes fejlődése szükséges. A tanuló általános zenei
ismereteinek kiszélesedése, ritmusának biztos alapokra való he1yezése,
formaérzékének fejlődése; alapvető harmóniai funkciók érzékelése, a
jobb kar természetes, a játszandó darabhoz adequalt
mozgásainak elsajátítása, a balkéz ujjainak a rendelkezésre álló izomerőt,
lendületet és, rugalmasságot kihasználó billentő műveletek
begyakorlása. És még számtalan, ezekkel összefüggő kérdés megoldása
biztosíthatja csak, hogy az adott helyzetben a hegedülés méltó eszköze legyen a
zene interpretálásának.
Nem váltóztat a•dolog cirkuszi mutatvány
jellegén az, ha nem erőltetéssel, feszítéssel és egyéb ártalmas módon
hozatjuk létre a „kis gyerek nagy hangját”, hanem egyoldalú, kizárólag „tónusfejlesztő”
tanítás útján.
E kérdés-csoporthoz szervesen kapcsolódik
egyik, igen sok vitára alkalmat adó probléma, a vibrátó
kérdése.
Hogy elkövetkező állításainknak
megfelelő alapot adjunk, mindenekelőtt tisztáznunk kell: mi is a vibrátó? Mikor a megfelelő körülmények, a jó
diszpozíció a legemelkedettebb, legtisztábban csengő, legemberibb, tehát
legművészibb hangvételt lehetővé teszi, megszólal a tökéletes „szép
hang”, melynek mesterséges úton való megközelítésére, illetve felidézésére
szolgál a vibrátó, mint technikai művelet. S a
nézeteltéréseknek itt a legfőbb forrása. Ugyanis mint máshol oly gyakran,
az eszköz lép megoldásként a cél helyébe.
Gyakran hallunk olyan gyermeket vibrálni,
aki még alig került kapcsolatba hangszerével, tehát érzelmeinek kifejezésére
még nem igen szolgálhat. „Hogy szebb legyen a hangja.” „Kifejezőbb.” Csak
hát a vibrátó önmagában nem fejez ki semmit. Hiszen
9-10 éves gyerekekről van szó, kiknek érzelmi világa, mondanivalója nem
igényli még a kifejezésnek ilyen magasrendű eszközét /hacsak nem egészen
kivételes tehetségről van szó, ott azonban nem hat idegenül/. Ha azokat a
darabokat, gyakorlatokat, melyek ezen az osztályokban tanulmányi anyagu1
szolgálnak, mi magunk játszuk el, szinte vibrátó nélkül, a kifejezésnek egyszerű, tiszta, de
mégis sokatmondó eszközeivel adjuk elő. Tehát nem a vibrátótól
szépül t meg a hang és a darab. Szerintem tehát nem helyes növendékünket
idő előtt olyasmire tanítani, aminek keresztülvitelére talán csak
évek múlva érik meg.
Ne felejtsük el, hogy miként az
intonációnak is mai, modern szemléletű fogalma nem csupán a hang
rezgésszámbeli mineműségét jelenti, hanem magában foglalja mindazokat a
tényezőket, melyek a megfelelő kifejezést elősegítik, úgy a vibrátó sem kizárólagosan a balkéz periodikus
mozgásváltozását jelenti, hanem az egész muzsikáló szerkezet
együttműködése teszi csak egyáltalán lehetővé, hogy a vibrátónak tartalmat is adjunk. És itt gondolok első
sorban a jobb kéz munkájára, mozgásaira, a vonószőr és a húr közötti megfelelő
viszonyra.
A vonó a hegedülés tüdeje, a jobbkar
munkája a légzés irányítója. A legnyilvánvalóbb példákon keresztül tudjuk
felhívni erre a növendék figyelmét. A levegővétel, frazírozás,
a hang és tempo árnyalásai, a lélegzetvétel
szaporasága, vagy bősége szerint, az ezzel kapcsolatos vonóhossz és
sebesség változás. A jobb kéz működése tehát sokkal könnyebben
telítődhet meg tartalom, ill. közvetítheti azt. És még egy
feltételezhető, hogy ilyen úton előkészítve, elősegíthetjük a
balkéz vibrátójára való igényt, melyet most már,
megfelelő technikai tanulmányok kíséretében bátran alkalmazhatunk, nem
kell attól tartanunk, hogy növendékünk zenei ízlésére romboló hatással lesz.
Nagyon nehéz kezdő korban beidegzett
rossz mozgásokat későbbiek folyamán korrigálni. S ha a növendék megszokta,
hogy csak a vibrált hang szép hang, kifejezése egysíkú, színtelen, modoros,
unalmas lesz. Nem találja meg, vagy csak emberfeletti munkával, érzelmei és a
kifejezés eszközei közötti kapcsolatot. Így a látszólagos, kezdeti szép siker,
a későbbik során a fejlődés gátjává válik, s mivel nem tudja, mihez
kezdjen az egyébként jó képességű gyerekről „kiderül”, hogy
tehetségtelen.