Parlando 1959/2, 12-14. old.

Hogyan kell magyar zenét előadni?

„Szöveghű játék” - előadó művészeink körében ez manapság a legelső törvény.

Hasznos, bölcs törvény, ha pusztán a hamis hangok, a ritmus és frazírozásbeli pongyolaságok ellen irányul. De kártékony, ha úgy értelmezzük, hogy csak azt kell, csak azt szabad eljátszani, amit a szerző a kottában megírt.

Szó sincs róla! Minden valamirevaló előadás szükségszerűen eltér a kottától, több és más szól benne, mint amit a kotta képe diktál. Nincs az a dinamikai és tempó jelekkel teleaggatott kotta, amely helyesen előírhatná az előadás minden apró részletfinomságát. Márpedig a „részletfinomságok” éppen a jó előadás lényege. Nélkülük fabatkát sem ér a zene.

A klasszikus zene jó előadásának íratlan, jelekkel ki nem fejezett törvényeit - úgy ahogy - ismerik zenészeink. Annál nagyobb a tanácstalanság, tudatlanság a magyar művekkel szemben. Miért? Mert nem ismerjük a magyar népzenét.

Igaz, jó néhány év óta százával tanítják a népdalt az óvodától a főiskoláig. Az effajta ismeretszerzés azonban nem teljes értékű. A népdalt csak az ismeri igazán, aki a nép ajkáról is hallotta. Kottából tanuló növendéktől még alig hallottam elfogadható népdal-éneklést. Szöveghűnek szöveghű, ahogy éneklik, de éppen ez a baj!

Legriasztóbb a parlandó-rubató dalok előadása. Ahol egyforma nyolcadokat látnak, egyforma nyolcadokat is énekelnek. Nem tudják, mert nem hallották, nem érzik, mert nem tapasztalták, hogy az élő előadás soha nem ilyen merev; hajlékonyabb, szöveghez simulóbb, változatosabb, kifejezőbb. A Székely keserves dallamának kottaképében nyolcadok sorakoznak egymás után:

Bajos volna ezt másképp leírni. Az új lejegyzésekben néha ugyan hajmeresztően pontos kísérleteket látunk az élő ritmus apróbb rövidüléseinek-nyújtásainak visszaadására, az ilyen kottát azonban:

1. olvasni igen nehéz,

2. tökéletesen hiteles képet ez sem ad már csak azért sem, mert a ritmus kis ingadozásai nem állandóak, másodszori előadásban ugyanaz az énekes ugyanazt, másként más ritmusban énekli.

Először talán így:

Si- rass é – des a - nyám

Másodszor talán így:

Si- rass é – des a - nyám

A hangok hosszúsága azonban nem lesz soha azonos. A hosszú szótagok – természetüknek megfelelően – hosszabbak, a rövid szótagok rövidebbek a jó előadásban.

Nemcsak a dallam ritmusában kell megbontani a hangok kottakép adta hamis egyenlőségi rendjét; dinamikájában is. Elviselhetetlenül szürke, semmitmondó az az előadás, ahol hangerőben minden hang egyforma!

Szöveges zenében - kivált a parlando típusban - részben a szavak értelmi-érzelmi ereje szabja meg, melyik hangot kell kiemelni, hangsúlyozni, s melyeket kell elejteni,- jelentéktelenebbé tenni. Nem nehéz kitalálni, hogy idézett példánkban az első és a hetedik szótag a legsúlyosabb. Mellettük a negyedik és a tízedik kíván némi kiemelést.

Ha e dallamsor más szöveggel társul (pl. Istenem, Istenem, hol leszen halálom), a sulyok is, a rövidülések-nyújtások is természetesen megváltozhatnak, más hangokra esnek.

A dallam hangszeres előadásában (lásd: Kodály zongoradarabját) a sulyok és ritmusváltozások helyét nem köti mag ugyan a szöveg, de megformálása csakis akkor lesz meggyőző és hiteles, ha az előadó fejében-szívében ott él az énekelt dallam lejtése, ha a kottakép merevséget feloldja a ritmusok és hangsulyok szabad, változatos játékával.

A kötöttebb, táncszerűbb ritmusú népdal éneklésében, előadásában a ritmus kilengései természetesen kisebbek. De ritka az a dal, ahol a „kilengések” teljes hiányát; elfogadhatónak éreznénk. A jellegzetes, gyakori nyújtott ritmus pedáns és szkematikus értelmezésével van talán a legtöbb baj. E ritmus - kottaképpel ellentétben - az életben a legkülönfélébb árnyalatokban jelentkezik. Hol tompább, hol élesebb. Ha a „nyolcad” hangra rövid és értelmi-érzelmi szempontból kiemelkedő szótag esik, a képlet eltolódik hosszabban pontozott irányba. Sőt a két hang időtartamának különbsége /az első rövidülése, a második nyújtása/ ölthet még nagyobb mértéket is!

Dallama, dallamsora válogatja, mikor hogyan változtassuk meg a fenti ritmusképletet. Egy azonban bizonyos: makacsul ragaszkodni a nyolcad-pontozott negyedhez annyi, mint megfosztani népdalainkat az élő-ritmus sava-borsától.

Rossz hangsúlyozásával főként a hangszeres előadásban találkozunk. Kényelemből, pongyolaságból, vagy magyartalan ritmusérzékből sokan a hangsúlytalan helyen álló hosszú hangot hangsúlyozzák. Pedig mindig a hangsúlyos helyen lévő rövid hang a súlyos! Aki vét e törvény ellen, a magyar ritmusvilág egyik legsajátosabb színét mossa el.

A népdalaink előadásában mutatkozó hibák lépten-nyomon feltűnnek a népdalból sarjadt új magyar művek tolmácsolásában is. Kiirtásukhoz a legjobb eszköz: az élő népdal ismerete. Kiemelkedő nagy tehetség megtalálhatja talán népdalismeret nélkül is a magyar zene előadásának kulcsát. De még ő is hamarabb és biztosabban ér célba a népdal zengő világával fülében.

Hogyan kell hát előadni, hitelesen tolmácsolni a magyar zenét?

Hallgasd az előadó művészet nagy mestereit a hangversenyteremben és hallgasd népzenénk remekeit a falun... Akkor majd tudni fogod.

Járdányi Pál

a Zeneművészeti Főiskola tanára