Parlando 1962/1, 9.-11. p.
Beszéljünk a
JAZZ-ről
Számos vitát hallottam
mostanában a jazzről, e tipikus XX. századbeli zenei jelenségről, s őszintén
megvallva, némelykor kételkednem kellett a hozzászólások tárgyilagosságában. A
közelmúltban például a Kossuth-rádió egy neves olasz tenorista véleményét
tolmácsolta, aki „dalénekléssel” harcol a jazz térhódítása ellen, mondván, hogy
annak elterjedése megöli az igazi művészetet. Íme egy „szakértői” megállapítás!
Ugyanakkor itt fekszik előttem Yehudi Menuhin talán nem kevésbé szakértői véleménye,
amelyben a jazzt „a XX. század nemzetközi, szintetikus, élő népzenéje”-nek
nevezi, magasra értékelve művészi eredményeit. Ezeket az ellentétes állításokat
lehetne folytatni, de nem volna sok értelmük. Vizsgáljuk meg inkább nagyító
lencse alatt magát a jazzt, keletkezésében, hatásában, értékeiben.
Előrebocsátom, hogy nincs szándékomban jelen írásomban jazz-történettel
foglalkozni, csak annyiban, amennyiben ez a tárgyilagos megértés és megítélés
szempontjából feltétlenül szükséges.
Az a zenei stílus, mely
később a „jazz” elnevezést kapta, már keletkezésében is nemzetközi gyökerekre
vezethető vissza. Az Afrikából rabszolgáknak elhurcolt négerek az amerikai
ültetvények embertelen légkörében, népi kultúrájuk értékeivel: zenével, tánccal
vigasztalták, szórakoztatták magukat, míg a rabszolgatartók – összeesküvéstől,
illetve lázadástól való félelmükben – ezeket is be nem tiltották. A néger
rabszolgáknak, ha énekelni, zenélni akartak, a fehérek dallamait és dallamformáit
kellett utánozniuk (Bohländer: „Vorgeschichte des Jazz”). Ezt bizonyítják a
legrégebbi, fehérektől átvett dallampéldák is ,mint a „Caraless Love”, „Yingle
Bells”, „Swanne River” stb. Ezeket a kölcsöndallamokat szövi át a rendkívül
tehetséges néger zenei ösztön új, gazdagabb ritmikai történéssel és szabad
rögtönzésekkel. Ez varázsolja oly lélegzet elállítóan érdekessé azt az új
muzsikát, amely ebből a folyamatból kialakult. A jazz játszása kezdetben csak
szórakozás, nem sokkal később azonban már megélhetést is nyújt a zenészeknek:
egyre több szórakozóhely szerződtet hagyományos tánczenekar helyett
jazz-együttest. A négerek muzsikálási módját átveszik a fehérek és a kreolok is
(dixieland, illetve kreol-jazz) és a születési hely, New Orleans után Chicago
és New York szinte a jazz diadalútjának egy-egy állomását jelenti.
Az igények növekedésével
növekszik a jazz zenekarok létszáma. Megjelennek a nagy zenekarok, Big Band-ek,
egyre jelentősebbé válik a leírt arrangement. Feltűnnek azok a nagy egyéniségek,
akik világhírnévre juttatják az új zenélési módot: Duke Ellington, Paul
Whiteman, Benny Goodman, később Stan Kenton, Dizzy Gillespie stb. A jazz gyors
elterjedése és népszerűsége magyarázható mind az új hangvételi, harmonizálási
és formai újdonságokkal, mind hangszerjátékosainak virtuóz technikai tudásával,
ami az improvizációs játékmódhoz feltétlenül szükséges. Nem véletlen, hogy a
jazz igen hamar olyan kiemelkedő művészekkel dicsekedhetik, mint a klarinétos
Benny Goodman, Bartók „Contrats” c. művének ihletője (és egyben előadója Bartók
Bélával és Szigeti Józseffel együtt), vagy az 1956-ban elhunyt ragyogó tehetségű
zongorista Art Tatum, akinek forrósikerű koncertjein Vladimir Horovitz, Leopold
Godowsky és George Gershwin is tapsolt, s folytathatnám sokáig a sort.
Fejlődése során a jazz egyre
stilizáltabbá vált. Már a Big Band-ek korában is kialakult egy koncertező
irány, amely már nem kívánt tánczenei célokat szolgálni. Létrejön a szimfonikus
jazz, és oly világhírű mestereket vall magáénak, mint például Gershwin, olyan
programzenével dicsekedhet, mint a Stan Kenton tolmácsolta „City of Glass”, „Thermopiae”
stb., és olyan zeneszerző arrangeur gárdát nevelt, kiknek leíró, vagy
szimfonikus művei ma már szinte klasszikusnak számítnak (Ellington szvitek,
koncertek, fantáziák; F. Grófé szvitjei stb.)
Modern időszakában a jazz –
különösen a combók kamarazenei törekvésein keresztül („Modern Jazz Quartett”,
„Brubeck Quartett” stb.) - egyenesen a legújabb komoly zenei irányokkal
vállvetve keresi az új harmóniai és melodikai kifejezéseket. Felhasználva a
komolyzene formagazdagságát (lásd: Brubeck: Preludium és fuga bop-témára.) Ugyanakkor
kölcsönhatást gyakorol annak útkereső próbálkozásaira, kezdve Debussy ragtime-zenéjű
„Calli woogg’ s Cakewalk”-jától egészen Copland: Klarinét-koncert, Hindemith:
Suite für Klavier, Stravinszky: A katona története, Ebony Koncert stb. művekig.
Elmondhatjuk, hogy
napjainkban – noha kétségtelenül befolyással van az általános tánczenére -,
törekvéseit és stílusait vizsgálva, önálló, koncert-jellegű, saját formanyelvvel
bíró zenei irány, melyre a modern komoly zenéhez hasonló formai és harmóniai
törekvések a jellemzők. (Polyritmika, atonalitás stb.) Miért van hát mégis,
hogy sok muzsikus szemében piros posztó a jazz? A magyarázat egyszerű: nagyfokú
ismerethiányból kifolyólag. Egyesek ugyanis a nyugaton divatos táncőrületet és
túlzásba vitt „Rock’n Roll’ zenélést azonosítják a jazzel, és így elítélő
állásfoglalásukkal tulajdonképpen túllőnek – mondhatnám bűnösen – túllőnek a
célon. Igaz, ebben a tévedésükben szerepet játszik az az ismeretfogalmi hiba,
hogy szóhasználatunkban a jazz elnevezése nyakra-főre olyan tánczenekarokra és
táncszámokra használjuk, amelyeknek semmi közük az igazi értelemben vett
jazzhez. Jó lenne tehát, ha egyfelől óvatosabban használnánk tánczenei
vonatkozásban e meghatározást, és nem azonosítanánk vele a nyugati
táncőrületet. Amely – higgyék el – igen messze esik Louis Armstrong, Miles
Davis és Ella Fitzgerald művészetétől. Másfelől megteremtenénk valami szerény
lehetőségét annak, hogy ez az igazán „mai zene” végre nálunk is fórumhoz
juthasson (lásd a lengyel „Jazz” című folyóiratot, vagy csehszlovák barátaink
kitűnő lemezeit, mint például „Jazz-Anthologie, 1958-
Természetszerűen szükség
volna e téren valamilyen kezdeményezésre, hogy a félreértéseket és tévedéseket
elkerülhessük. Zenei folyóiratainknak kellene vállalni, hogy folytatólagosan
ismertessenek jazz történetet és - ötletszerűen mondom – vezessenek, például,
jazz naptárt, hogy ennek kapcsán egy-egy nagy jazz zeneszerző, vagy hangszeres
előadó életrajza, működése ismeretessé váljék. Ne forduljon az elő, hogy a
legképzettebb muzsikusok, vagy akár az egyszerű zeneszerető emberek is a
legnagyobb tájékozatlansággal álljanak olyan nevekkel szemben, mint John Lewis,
Glenn Miller, Artie Shaw, vagy olyan szavakkal, mint Blues, cool, west coast
stb. Ezek ismerete ma már hozzátartozik az általános műveltséghez. Az
ismeretterjesztés mellett szükség volna bizonyos fokú jazz-klub tevékenységre,
melyeknek egyik fontos célja lehetne fiatal, tehetséges muzsikusok összefogása,
nevelése. Másik célja pedig a jazz zeneirodalmának magnetofon-szalagon történő
ismertetése, esetleg néhány fontosabb elméleti mű (jazz-lexikon, elmélettan)
megjelentetése. Nem olyan nagy dolgok ezek. De szükség volna rájuk, mert
elmaradunk a fejlődésben, szándékosan lemondunk olyan értékes zenei irány
ismeretéről, mely a XX. században – ismét Yehudi Menuhint idézve: - „A művészet minden fajtája közül leginkább
nemzetközi művészet.”
Befejezésül még ennyit: azt
olvastam, hogy a Szovjetunióban meghívták a jazz „Nagy Öregét”, Louis
Armstrongot és zenekarát. Az az érzésem, szovjet barátaink ismét megelőztek
minket…
Nagy Pál
a szolnoki zeneiskola tanára