Parlando 1962/2, 1.-4. p.

Az ismeretterjesztés néhány problémájáról*

Szükséges, hogy zenepedagógiánk egy-egy kérdését időnként mintegy reflektorfénybe állítsuk: a kérdések exponálása után cikkek, hozzászólások, megvitatások szinte körüljárják a problémát. Így került tüzetesebb megvitatás alá a PARLANDO-ban a hegedű-oktatás, így vetette fel januári számunk a ifjúsági zenekarok kérdését, s így szeretnénk jelen számunkban egy újabb témát bevezetni: az ún. zenei ismeretterjesztést.

Milyen kapcsolatban áll egymással zenepedagógia és ismeretterjesztés? Mi köze hozzá a zenepedagógusnak?

Tudjuk, hogy sok zenepedagógus, különösen vidéken, maga is szervez és tart ilyen előadásokat. Őt érinti legközelebbről az ügy. De a többi tanár sem mehet el mellette, hiszen saját növendékei közül is jó páran ott ülnek a közönség soraiban, nem lehet tehát közömbös, hogy az ott nyújtottak összhangban vannak-e tanításával, vagy sem? Lehet, hogy a tanításban kell fokozottabban számítani az ismeretterjesztés eredményeire, de az is lehet, hogy neki kell igényekkel föllépni amazzal szemben, éppen saját tanítása alapján. Mert ne feledjük: az ismeretterjesztés zenepedagógiai munka, s ki bírálhatja több joggal, ki adhat neki inkább tanácsot, ki fűzhet hozzá hasznosabb észrevételeket, mint éppen a gyakorló zenepedagógus. Mindezek alapján joggal remélhetjük, hogy érdeklődésre talál a kérdés fölvetése, s az elolvasáson kívül többekben cikké, hozzászólássá érlelődnek a vita fölvetette gondolatok.

A vita bevezetéséül jelen cikk megkísérli exponálni, feltárni, rendszerezni az ismeretterjesztés problematikáját. Nem megtárgyalni akarja a felmerülő kérdéseket, inkább csak felvillantani, körülírni, szétválasztani.

I A közönségfajták szétválasztása

(A közönség-összetétel problémái.)

Heterogén lehet a közönség vagy „szándékosan”, vagy szervezési hiba következtében. Kultúrházak, szabadegyetemek stb. plakáton meghirdetett előadásai, sorozatai eleve vegyes közönségre számítanak. A közönség összetételét a pillanatnyi érdeklődés, sőt sokszor a véletlen dönti el. Ezekre szükség van, - de nyilvánvaló, hogy az előadásnak ezt messzemenően figyelembe kell venni. Vannak más olyanfajta sorozatok is, ahol a közönség - ha nem is ennyire, de heterogén és véletlen összetételű. Igazán ott van baj, ahol szervezési hiba következtében válik a közönség vegyes összetételűvé. Ha ugyanis az előadás az eredeti célkitűzést vette tekintetbe (ti. valamilyen szempontból egységes közönséget), akkor a megváltozott körülmények közt nem érheti el megtervezett célját.

Felvetődhet az a vélemény, hogy előnyben kell részesíteni a homogén közönségű ismeretterjesztő előadásokat. Vajon így van-e, s ha igen, mi módon biztosítható ez? Ez a közönség egységének kérdése.

A közönség egységét mindenekelőtt az életkor határozza meg (felnőtt- ifjúsági). Mi, lapunk céljainak megfelelően, elsősorban az ifjúságnak, szóló ismeretterjesztéssel foglalkozunk.

A következő számba jövő tényező a közönség viszonya a zenéhez. Meg kell különböztetnünk a zenét tanuló, s zenét nem tanuló közönséget. Ahogy homogén közönség nem jöhet létre gyerek-felnőtt keveredés mellett, úgy e két csoport igényei is eltérőek.

A zenét tanuló ifjúságnak szóló ismeretterjesztésnek sajátos céljai, jellege, módszerei vannak. Meg kell vizsgálni a következő számokban, hogy konkréten miben is különböznek ezek a többitől. Nyilvánvalóan nem csak annyi a különbség, hogy több szakkifejezést használunk. Külön megvilágítandó kérdés lesz a nekik szóló ismeretterjesztésnek és a zenetanulásnak kapcsolata, továbbá a tanítás menetében helyet foglaló ismeretterjesztésnek (pl. zeneirodalom) helyzete és ennek kapcsolata a hangversenyekhez kapcsolódó ismeretterjesztéssel.

Nem vehetők az előzőekkel azonos elbírálás alá mindenestül a zenét nem tanuló (illetve csak az iskolai énekórán tanuló) ifjúságunknak szóló ismeretterjesztő előadások. Ezeknek fel kell kelteniük az elemi érdeklődést a zene sajátos mivoltára, el kell indítani őket a zenei hallgatás és gondolkodás útján. Itt van leginkább szükség a pusztán érdeklődést keltő, élénkítő, „szórakoztató” elemekre, s ha meggondoljuk, hogy ezek könnyen elterelhetik a figyelmet a zenétől, könnyen gátjai lehetnek a zenei gondolkodás kialakulásának, akkor megérthetjük e terület sajátos nehézségeit, s még indokoltabbnak érezhetjük szétválasztását a zenével már intenzív kapcsolatot tartó gyerekektől. Ebben foglalhatjuk tehát össze a közönség zenei felkészültségének kérdését.

De ez a szétválasztás nem elegendő a közönség egységességének biztosítására. Mindkét csoportban (zenét tanuló és nem tanulók közt) más az igénye a különböző korcsoportoknak, a 6-10, a 10-14 és a 14-18 éves kategóriáknak. Ez az életkori sajátságok kérdése.

II. Az ismeretterjesztés tényezőinek szétválasztása

(A szervezés problémái)

Az ismeretterjesztő előadásban három tényező találkozik·össze: az igény, a·tartalom és a keret. A közönség közvetve, vagy közvetlenül jelentkezik azzal az igénnyel, hogy segítséget kapjon a zenével váló kapcsolatában. (A tanuló ifjúságnak ezt az igényét részben a pedagógus képviseli, mint aki látja, és tudatosan is számon tartja növendékeinek igazi szükségleteit.) Az előadónak a zenéhez való komoly, tartalmas, lelkes kapcsolata, s ennek a kapcsolatnak feszítő ereje, közönséget kívánó kiáradása jelenti az ismeretterjesztés belső, alakító tartalmát. Végül e kettőnek (a közönséget kereső tartalomnak és a tartalmat kereső közönségnek) összetalálkozását biztosítják a keretek, az előadási formák, maga a szervezés. Az előadás létrejöttében tehát dialektikus kapcsolatban áll egymással a közönség, az előadó és a rendező.

Válhat e három tényező egyike dominálóvá egy-egy sorozatban, vagy előadásban? Volt rá példa, hogy a közönség (illetve az ő igényeit képviselő pedagógusok) részéről jelentkezett az igény, s megkereste a maga előadóját, kialakította a maga kereteit. Volt rá példa, hogy egy nagy zenészegyéniség (akár művészegyéniség) olyan erővel fordult a közönséghez, olyan erős volt benne a zenéhez való kapcsolatát kiárasztani kívánó kényszer, hogy megkereste hozzá a közönséget is, a formákat is. Végül volt olyan példa is, hogy előbb voltak meg a keretek, aztán keresték hozzá a közönségigényt, meg a „tartalmat”.

Csoportosíthatók tehát az előadások szervezési szempontból úgy is, hogy honnan indult ki a kezdeményezés, vagy melyik elem vált benne uralkodóvá: az igény, a közlendő tartalom, vagy a puszta szervezőszándék-e.

Nem kétséges, hogy a jó ismeretterjesztésben a három tényezőnek egyensúlyban kell lennie. Máskülönben vagy az előadások realitása, vagy színvonala, pedagógiai-művészeti-etikai eredményessége, vagy nyugodt és zavartalan lebonyolítása kerül veszendőbe. Az sem lehet kétséges, hogy a három tényező közül elsődleges az igény és a tartalom, míg a szervezés feladata, hogy e kettőt egymáshoz közelítse. A kérdést tehát így tehetjük fel: milyen szervezési megoldások biztosítják e három tényező helyes egyensúlyát? Ez a realitás és színvonal kérdése. (E cikk persze csak föltenni, s nem megoldani akarja a kérdéseket.)

Fölvetődik egy-két probléma mindhárom tényezővel kapcsolatban. A közönségnél magának a közönségszervezésé. Hogyan egyeztethetők össze a közönség-tervezés, a telt ház igény és a pedagógiai megfontoltság szempontjai? Hogyan küszöbölhetők ki a káros összefutások a közönségszervezésben? (Jó pár zenét tanuló budapesti növendéket szerveztek be pl. egy évben általános iskolai bérletbe, zeneiskolai bérletbe és az Ifjú Zenebarátok klubjába párhuzamosan, s kérdés, hogy mindig önkéntes alapon-e?) Ez tehát a közönségtervezés kérdése.

Az előadó és a közreműködő művészek ügyét tekintve felvetődik: mi módon nyerhető legalább személyi biztosíték a produkció színvonalát illetően? Hol és hogyan találja meg a rendező szerv - különösen vidéken - a legjobb megoldást? Mi módon biztosítható, hogy a közreműködő művészek komolyan vegyék feladatukat, s ne csak „amolyan ifjúsági előadás”-nak tekintsék? Kikből adódik az az előadói gárda, akik nemcsak „beszélnek a gyerekek nyelvén”, de színvonalasan tudják szolgálni a zene ügyét? (A Jeunesse Musical hangversenyein pl. Európa legnevesebb művészei működnek közre, sőt tartanak előadásokat.) Ez tehát a színvonalas előadói gárda kialakításának kérdése.

Végül a szervezés vonalán: milyen fokú centralizáltság, illetve decentralizáció mellett biztosítható legeredményesebben a „realitás és színvonal” igénye, a három tényező egyensúlya, az üzleti és pedagógiai szempontok helyes viszonya? (a centralizáció kérdése.) Teremthetők-e állandó kapcsolatok rendező-közönség, rendező-előadók, közönség-előadók meghatározott csoportjai között? (S zárójelben még egy kérdés: sorozatok, vagy egyes előadások mutatkoznak-e eredményesebbnek az egyes közönség-kategóriáknál?)

III. Az ismeretterjesztés kettős céljának szétválasztása

(Célok és módszerek problémái)

Minden zenei ismeretterjesztésben kétféle elemet ismerhetünk fel. A kétféle elem tulajdonképpen kétféle célt szolgál. Mindkettő jogosult, de egymástól logikailag megkülönböztethető, sőt kell megkülönböztetni. Egy-egy előadásban dominálhat egyik, vagy másik elem.

1. Ismeret-terjesztés (a szó szűkebb értelmében). Ezt azzal jellemezhetjük, hogy benne a zenemű: illusztráció. Az előadó különböző tényeket, fogalmakat, jelenségeket akar megértetni a közönséggel, hogy ily módon annak általános műveltségét emelje. Megvilágítja pl. egy kor zenei törekvéseit, egyéniségeit, műfajait, a zene kapcsolatát a kor más művészeti törekvéseivel, sőt távolabbról, a társadalom akkori életével (zenetörténet, műfajtörténet stb.). Megmutathatja a mű kapcsolatát a szerző életével, vagy azokkal az impulzusokkal, amelyek a zeneszerzőt a mű megírására ihlették (életrajz, szerzők gondolkodásvilága). Megérteti a hallgatókkal, hogy milyen elemekből építi fel a zeneszerző művét, meg hogy milyen részekből áll a szonátaforma stb. (Zeneelméleti ismeretek.) Igyekszik szavakkal megközelíteni valamely zenemű tartalmát, hogy a hallgató jobban megérezze a zenének korba ágyazottságát, megismerje a zeneszerző eszmevilágát stb. Közös mindeme lehetőségekben, hogy a hallgatót elsősorban intellektuálisan foglalkoztatja, nem veszi igénybe - vagy csak mellesleg - annak zenei képességeit. A zene itt az előadott igazságok illusztrációja és bizonyítéka. Ez az ismeretterjesztés tehát valóban ismereteket terjeszt.

Szükség van erre a fajtára is. Jogos igénye az embereknek, hogy képet kapjanak a zene történetéről, a zeneszerzők életéről, megértsék a mű létrehozásának tényezőit, a zene és a társadalom kapcsolatát.

A célkitűzés meghatározza a módszereket is. Elsősorban a közönség logikai-intellektuális tevékenységére épít (az auditív benyomások inkább gondolatindító „adatok”), lexikális ismereteket is ad, de igyekszik szemléletet, rendszert is fölvázolni. Fejleszti a hallgatóság történeti szemléletét és értelmi képességeit. Középpontjában a szöveg áll: az előadó beszéde.

2. Hallás-irányítás. Ezt azzal jellemezhetjük, hogy a zenemű a közvetlen tárgy, méghozzá nem a beszéd, hanem a hallgatás tárgya. Az előadó tevékenysége arra szorítkozik, hogy a hallgató hallását ráirányítsa a zenére, hogy közel hozza a hallgatókhoz a zenemű tartalmát, de mint zenei, tehát hangokban megfogalmazott tartalmát. Azt célozza, hogy a hangok a közönség számára emócióval bíró, s így tartalmat közlő hangokká váljanak. Tudja, hogy ehhez elsősorban nem ismeretekre van szüksége, hanem a hallgató rezonábilitására: meghallja és fölfogja a hallgató a tartalomhordó hangokat, érezze azok érzelmi-emóciós mondanivalóját. A hallgatóság helyes zenei hallását akarja fejleszteni, nevelni, a műre irányítani. Az előadó tehát mellékes. Amit mond, az csak arra való, hogy a hallgató jobban figyeljen a zenére. Nem pontokba szedhető tudástöbblettel távozik a hallgató, hanem élmény többlettel.

Szükség van az ilyenfajta ismeretterjesztésre is (ha ugyan szabad így neveznünk). Jogos igénye az embereknek, hogy zenei élményben részesüljenek, s hogy az előadó ne akarjon többet, mint ezt előmozdítani.

A célkitűzés meghatározza a módszereket is. A központban a zene áll, s nem a beszéd. A hallgatótól zenei tevékenységet vár, arra próbálja rászorítani. Aktivitást követel, izgalmi állapotot akar létesíteni. A zenei gondolkodás útját járatja a hallgatóban, zenei képességeit igyekszik fejleszteni és irányítani.

A megjelölt kettősség persze nem jelent merev szétválasztást. Keveredhetnek egy-egy előadásban, de mindig megkívánják az előadótól a pontos célkitűzést, s a helyes módszerválasztást. Mármost a további kérdés éppen az - s ezt a Parlando további cikkeinek kell megvilágítania - hogy milyen módon, módszerekkel közelíthető meg egyik, illetve másik cél, S a kettő milyen fokig, milyen módon kapcsolható egybe, meddig nem akadályozzák egymást. Ez a zeneelméleti és zenehallgató ismeretterjesztés kettősségének kérdése.

Felvetődik még egy elég fontos módszerbeli kérdés. A hallgatók figyelmének ébrentartására, vagy felkeltésére, az előadás fordulatosabbá tételére sokszor kerülnek bele az előadásokba zenén kívüli elemek is (történet, tréfa, csevegés stb.). Mi ezeknek a viszonya a célkitűzéshez (különösen a második célkitűzéshez), mennyiben simulnak hozzá, vagy mennyiben veszélyesek, esetleg éppen kártékonyak, minden látszat-sikerük ellenére is. Tehát hogyan, mikor, mennyiben szabad használni őket? Ez az érdeklődés lekötésének kérdése.

***

Bizonyára még jó pár kérdés vethető fel, de azok talán besorolhatók a fentiek valamelyikébe. Igyekeztünk elkülöníteni a problematikát, hogy ezzel megkönnyítsük a hozzászólásokat és az olvasó tájékozódását azok megítélésénél.

Befejezésül, összefoglalásul, s egyben a további cikkek útnak indításául felsoroljuk az elkülönített kérdéseket:

I. A közönség-összetétel problémái:

a közönség egysége,

a közönség zenei felkészültsége,

az életkori sajátságok.

II. A szervezés problémái:

a realitás és színvonal, a közönségtervezés,

az előadói gárda kialakítása, a centralizáció.

III. A célok és módszerek problémái:

a zeneelméleti és zenehallgató ismeretterjesztés kettőssége,

az érdeklődés lekötése.

---

* A szerkesztőség ezt az írást vitaindító jelleggel közli, természetesen a teljesség igénye nélkül Számos döntő kérdést - pl. a zene jelentőségét, összefüggését a társadalmi viszonyokkal, vagy a zenei nevelés fontosságát mai társadalmunkban - e bevezető cikk nem érinti, aminthogy nem tér ki a zenei ismeretterjesztés legfontosabb módszertani kérdéseire sem.