Parlando 1962/2, 4.-6. p.

Gondolatok az ismeretterjesztésről

Ki tudná megmondani, hogy ki, mikor és hol találta ki, hogy hasznos dolog volna a művelődni vágyó hangversenyközönség számára a bemutatott zeneszámokhoz magyarázó szöveget fűzni? Valószínű, hogy ez a módszer hosszú évtizedekre, s ki tudja, talán évszázadokra is visszavezethető, hiszen nincs új a nap alatt.

De nem is az a fontosabb, hogy a módszer feltalálóját (esetleg in contumatiam) kitüntetéssel honoráljuk, hanem inkább annak az ideje látszott elérkezni, hogy ezt a nagyon népszerűvé vált műfajt minél gyümölcsözőbbé tételének érdekében alaposabban megvizsgáljuk.

Ha azonban mégis - emlékezetemhez mérten - történelmi visszapillantást kockáztatok meg, akkor ezt nem az elsőbbség megállapítása céljából, hanem azért teszem, hogy megpróbáljunk a múltból tanulságokat levonni.

A 20-as években az Énekszó körül egy kis zenepedagógus társaság alakult, amelynek többek között az volt a vágya, hogy növendékeit a hangversenyeken a zene ne csak elöntse - vagy tetszik nekik, vagy sem -, hanem elkészülhessenek a hangverseny ünnepélyes alkalmára oly módon, hogy tanáraik segítségével egy kicsit előre is foglalkoznak a műsoron szereplő zenével. Ebből a célból a rendezőség a hangverseny előtt 2-3 héttel kis műsorfüzetet adott ki, amelyben a művek témái, a dalok kottája és szövege stb. szerepeltek. A hangversenyen azután magyarázatot is kaptak a művekhez, nagyjában a ma is szokásos módszerek szerint: az előadók eljátszattak egy-egy elmagyarázott részletet, a gyermekek maguk is elénekeltek egy-egy témát, sőt volt olyan hangverseny is, amelyen diapozitívről vetítették a felhangzó témákat.

Ezeknek a hangversenyeknek igen nagy sikerük volt, s valószínű, hogy azok a gyermekek, akiknek a hangversenyek felkeltették az érdeklődését, továbbra is igyekeztek jó zenét hallgatni. A „Kis Filharmonia” tehát feltehetően betöltötte hivatását.

Igen magas színvonalon, felnőttek részére kb. ugyan ebben az időben kezdett Bartha Dénes is zenei ismeretterjesztő előadásokat tartani. Ötletes, eleven, de mindig hiteles magyarázatai hanglemezről leadott zenét kommentáltak, tehát ő nem közvetlenül a hangverseny látogatásához csinált kedvet, hanem inkább azok igényét kívánta kielégíteni, akik alaposabban óhajtottak elmélyedni egyes zeneszerzők, egyes művek tanulmányozásában. Ezekre az előadásokra is méltán mondhatjuk, hogy igen jó értelemben ismeretterjesztők voltak.

Lehetséges, hogy más, hasonló előadások is elhangzottak ezeken kívül, véleményem szerint ez a kétféle volt annak idején a legjellegzetesebb. A felszabadulás után, a népművelés a múltnál jóval nagyobb súllyal lépett előtérbe,magától értetődik tehát; hogy a zenei ismeretterjesztés is sokkal nagyobb helyet követelt és kapott rendező szerveinktől. Mi, zenepedagógusok, csak hálásak lehetünk mindazoknak, akik a hasonló kezdeményezéseket felkarolják, hiszen segítenek nekünk abban, ami végső soron hivatásunk: a zene megértetésének és megszerettetésének munkájában. Tekintve azonban éppen azt, hogy a zenei ismeretterjesztés különböző formái igen nagy mértékben váltak közkeletűvé és népszerűvé (hogy ne mondjam; furfangosan elburjánzottak), itt volna az ideje, hogy éppen mi, zenepedagógusok, akiknek munkájával a legszorosabban összefügg ez a mozgalom, számot vessünk célkitűzéseivel, eredményeivel, perspektívájával.

A mi kultúrpolitikánknak is szükséges bizonyos hagyományok átvétele. De próbáljuk meg szocialista szempontból megközelíteni a kérdést. Mi a célunk a zenével ma? Miért tartjuk fontosnak, hogy gyermekeink, s fiataljaink zenével is foglalkozzanak?

Nem kell, úgy vélem, zenepedagógus-olvasóinknak ehhez bővebb magyarázat. A zene humánum tartalma az, amire a nevelés folyamán szükség van. Felvetődik a kérdés, hogy megelégedhetünk-e az ismeretterjesztésnek azzal a formájával, amely minden eszközzel, minden áron hívja fel a figyelmet a hangversenyekre? Eléggé indokolt-e egy nevelési eszközt azzal igazolni, hogy a gyermekek jól érzik magukat ezeken a hangversenyeken? Azok az „ismeretterjesztő” előadások, amelyek esetleg csak a gyermek szórakozását szolgálják, meghozzák-e a belefektetett állami költségek pedagógiai ellenértékét?

Ma már tudjuk - 20 évvel ezelőtt zenepedagógiánkban még nem volt ilyen világos -, hogy a művészeti eszközökkel kapcsolatos nevelés lényegében csak képességfejlesztés útján lehet eredményes. Akit a térbeli művészetek szeretetére nevelünk, annak meg kell tanulni látni, akit a zene szépségeibe akarunk bevezetni, annak meg kell tanulnia hallani. Ezt ma már a pedagógusok tudják, s a zenetanárnak eszébe sem jutna másként tanítani. De vajon a zenei ismeretterjesztő előadások szervezői bekalkulálták-e ezt a fő szempontot, amikor hangversenyeket rendeznek az ifjúság, sőt a zenét tanuló ifjúság számára?

A Kis Filharmonián a gyermekek megtudták, hogy Beethoven mikor született, hogy tragikus módon megsiketült, hogy ezt, vagy azt a darabját mikor és kinek írta. Hogy az V. szimfóniában a sors kopogtat az ajtón. Hogy Mozart már ötéves korában hangversenyezett. Továbbá, hogy a szonátának van főtémája és mellék témája stb. Ezt tudni hozzátartozott az általános műveltséghez, az előadás tehát elérte célját, ha a gyermekek megjegyezték a mondottakat. És hogyne jegyezték volna meg, mikor az előadó mulatságosan mesélte, s zenével is alátámasztotta. (Emellett a témafüzetek helyes felhasználása még sokkal többet is adott.) Ezek az előadások célkitűzéseikben és eredményeikben valóban ismeretet terjesztőek voltak. És ilyen előadásokra ma is szükség van még ahhoz, hogy tömegeket tudjunk változatos, szórakoztató módszerekkel a zenéhez édesgetni. A zenei ismeretterjesztés fontos területe népművelésünknek.

De kérdés, hogy vajon a zenét tanuló, a zenével foglalkozó gyermekek és ifjak esetében az előadásoknak ez a módja a leghelyesebb-e? Vajon a mulatságos, vagy esetleg nem is mulatságos, de semmi esetre sem képességfejlesztő előadás elősegíti-e zenei fejlődésüket (hozzátéve még azt is, hogy a sokszínű, de nem kottás műsorfüzet nem segíti őket az előzetes tájékozódásban)? A bármilyen színesen, de ötletszerűen és nem mindig pedagógiai szempontok szerint összeállított műsorok, kellemes csevegéssel fűszerezve, vajmi kevéssé segítik a zenetanulást, a zene iránti komoly érdeklődésnek, a zene meghallása iránti fogékonyságnak fejlődését. Legjobb esetben szórakozást nyújtanak.

Persze ez sem megvetendő, de ennél mégis többet várunk, mert várhatunk is. Szocialista államunknak megvannak a lehetőségei ahhoz, hogy a legjobban és a legcélravezetőbben használja fel eszközeit a nevelés szolgálatában, mert nem anyagi szempontok jönnek elsősorban számításba.

Fel kell tehát vetnünk a kérdést, hogy vajon azzal, hogy ha keletkezésének körülményeit ismertetik meg a hallgatósággal, a mű zenei mondanivalójához közelebb hozták-e?

Sőt: ha leszámolják formai tagolódását (expozíció, feldolgozás stb.), ezzel felhívják-e zenei tartalmára a figyelmet? Ráirányították-e a mű jellegzetes formálódásának fülelésére a figyelmet, hogy a hallgatással a zene folyamatában szinte aktívan vegyenek részt a hallgatók, vagy csak egyszerűen formatani ismereteket közöltek-e?

Mire volna tehát elsősorban szükség?

A Fővárosi Zeneiskola Szervezet megalakulásakor volt egy ún. zeneirodalom tanszakunk, amelyen zenei ismeretterjesztő előadások hangzottak el illusztrációval (hanglemezről, meg élő adásban is). Az előadók is jók voltak, mégis olyan mértékben lemorzsolódott a hallgatóság, hogy végül is meg kellett szüntetni a tagozatot. Pedig mindenki joggal remélte, hogy a fejlett zeneiskola-hálózat több száz felnőtt hallgatója és a jó előadók biztosítják a tagozat sikerét. Ezzel szemben néhány évvel ezelőtt egyik körzet bevezette a zeneirodalom-ismeret c. tantárgyat, s ezt a növendékek nagyon szeretik, sokkal szívesebben vesznek benne részt, mint a szolfézsban, sőt a felnőttek között is alig akadnak, akik felmentést kérnének. Miért? Mert a zeneirodalom-ismeret tantárgyat azok látogatják, akik 5 szolfézs-osztályt már végeztek, tehát tudásuk, ismereteik, érdeklődésük közös nevezőre hozható. Az előbb említett zeneirodalmi órákra ezzel szemben bárki beiratkozhatott, a hallgatóság ilyenformán teljesen heterogén volt, az előadó meg se kísérelhette hallgatóit közös nevezőre hozni. Ami az egyik hallgatót érdekelte, a másikat untatta. Ez tehát a komolyzenei ismeretterjesztés sikerének kulcskérdése. A közönségnek nagyjából azonos érdeklődésűnek kell lennie. (Ebből az előfeltételből következik, hogy a Zeneakadémia nagyterme egyelőre, amíg a közös érdeklődésű gyermekekből nem áll össze legalább 1000 hangverseny látogató - bármilyen reprezentatív is -, nem alkalmas az ilyen előadásokra.) Ha pedig a közönség összetétele megfelelő szervezés következtében biztosítottnak látszik, akkor a zene iránt már érdeklődő, de főleg a zenét tanuló ifjúság számára feltétlenül olyan hangversenyeket kell szervezni, amelyeken a zene lényegén, tartalmán van a hangsúly. (És nem olyan előadásokat, melyhez a zene csak illusztráció, sem pedig olyan hangversenyeket, ahol a szöveg pusztán a számok közötti szórakoztatás.) Ezeknek a hangversenyeknek a magyarázója elsősorban azt tartsa kötelességének. hogy az elhangzandó zene szolgálatában teljes mértékben a közönség „fülelését” terelje helyes irányba (semmi esetre se terelje el történetekkel és anekdótákkal). A lényegükben főleg ismeretterjesztő előadásokat pedig hagyjuk meg a népművelési szerveknek, amelyeknek közönsége még nem áll a zenét tanuló ifjúság szintjén.

Most pedig nézzünk példákat az általunk óhajtott hangverseny-típusokra.

1. Bár személyesen nem vettem részt, de sokat hallottam Cortot-nak gyermekek számára rendszeresen tartott hangversenyeiről, melyeken ő maga játszott és beszélgetett hallgatóival. Nálunk ehhez hasonló kezdeményezésről nem tudok (némely művész-tanár közösóra-szerű hasonló sikeres próbálkozásain kívül), de igen jól elképzelhető, természetesen intimebb teremben, mint a Zeneakadémia, vagy akár a rideg Bartók-terem. S olyan elhelyezésben, amelyben a hallgatóság körülülheti az előadót: kérdéseivel, s általában érdeklődésével nem kell tucatnyi merev széksor távolságát legyőznie. S olyan előadóval, aki nem szavai, hanem előadásának tárgya iránt akar érdeklődést kelteni. S arra bírja hallgatóságát, hogy behatoljon a zenébe. Aki észre tudja vétetni, hogy a zene nagyon izgalmas dolog, nem szorul segédeszközökre a figyelem ébren tartására. Csak tudni kell feltárni az előadónak (mind zenélésben, mind szavakban) azt a csodálatos zenei mondanivalót, amit egy Beethoven beleírt. (Nemcsak a Sors-szimfóniába!) Kisebb gyermekek esetében jobb, ha az előadó maga is zenél a műsorban (nagyobb a „hitele”!), és nemcsak a narrátor szerepét tölti be.

2. Zenét tanuló ifjúságnak 2 éven keresztül Dobszay László tartott a KISZ-zenekar hangversenyein ismertetőket. A tapasztalatok azt mutatták, hogy azok a hallgatók, akiknek elsősorban szóltak valóban zenei módon élvezték a hangversenyeket, bírálóan álltak hozzá és nagyon sokat tanultak belőle. (Nem az a lényeg ugyanis, hogy Dobszay előadásától lettek okosabbak, hanem az, hogy az előadások következtében a hangversenyen elhangzott zenéből, tehát közvetlenü1 Beethoventől tanultak.)

Ezeknek a hangversenyeknek azonban nem volt egyértelmű sikerük, s a Filharmónia ennek következtében meg is szüntette további rendezésüket, sőt már a múlt év folyamán, menet közben más előadó vette át az „ismertetést”. Természetes, hogy a közönségszervezéskor elkövetett hiba, hogy ti. a nagyterem megtöltése érdekében 8-10 éves gyermekeknek is adtak el bérletet, és sokan jöttek olyan felnőttek is a hangversenyekre, akik másfajta ismeretterjesztéshez voltak szokva, s ezt az igényesebb előadást nem tudták figyelemmel kísérni, megbosszulta magát, s bizony a közönség egy része unatkozott. Ennek a ténynek azonban nem a hangversenyek, hanem a közönségszervezés bírálatát kell maga után vonnia.

Dobszay Lászlónak a KISZ központi művészegyüttes zenekarával és helyiségében most folyó előadás-sorozatának egyöntetű sikere és lemérhető zenei haszna bizonyítja, hogy ez a fajta, a zenére irányító szöveg feltétlenül helyes módszer a zenekultúra terjesztésére, ha homogén közönséggel van dolgunk.

3. Zene iránt érdeklődő felnőttek számára a legkultúráltabb módszernek látszik az, amellyel a Mátray Betegh-Szőllősy-Ujfalussy triász kísérletezik a rádióban. Maguk a beszélgetések mindig felkeltik azt az izgalmi állapotot, amit a soron következő zene meghallgatása kíván. S szerintem ez az első követelmény. Mert a zenének izgalmasan kell érdekelnie a hallgatót: egy emóció-szegény, langyos érdeklődésnek semmiféle nevelő hatása nincs és nem is lehet.

4. Feltétlenül hasznos és szükséges volna az olyan előadások folytatása és rendszeresítése, mint a Bartha Déneséi voltak (néhány évig a felszabadulás után is rendeztek ilyen sorozatokat), amelyekben ugyan főként „ismereteket” szerezhetnek az érdeklődők, de olyan jól felkészült, lelkiismeretes, becsületes előadásban, hogy ebből tényleg tanulhatnak, mert az előadás hozzásegít a művekben való komolyabb elmélyülésben.

5. Végül hadd ismételjem meg, miszerint nem állítom, hogy a furfangos zenei ismeretterjesztéseknek nincs hasznuk. Nagy tömegek vannak még, akik számára ez a megfelelő forma, s főleg a felnőtt dolgozók nagy részének, de a zenét nem tanuló iskolásoknak is igen hasznos szórakozás.

Mint minden előremutató kezdeményezésnek, természetesen a célratörőbb „ismeretterjesztésnek” is megvannak az ellenségei.

A Dobszay-előadások körül sok parázs vita folyt, Szőllősyéket pedig nemcsak szidják némely rádióhallgatók, de már levélben komolyan meg is fenyegették, hogy megbánják még, ha nem hagyják abba Bartók dicsőítését. A jó ügynek mindig vannak „mártírjai”, mégsem tartom valószínűnek, hogy fentnevezett előadók megijednek, és emiatt nem folytatják kísérletezéseiket, annál is inkább, mert remélhető, hogy társadalmunk és rendező szerveink mielőbb hathatósan védelmükre kelnek.

Czövek Erna