Parlando 1962/2, 13.-14. p.

Hogyan tanultam pedagógiát a fogorvosnál

Talán el se hinnék a Kedves Kartársak, ha én mondom: tulajdonképpen nem is fájt a fogam. Egy aprócska lyuk volt csupán rajta. De én szakítottam őseim szent hagyományával, nem vártam meg, amíg a fájdalom űz, hajt. Józan belátásból, magamtól mentem fogorvoshoz. Hősi tettemet azóta sem bántam meg - bár amikor hozzáfogtam ennek az érdekfeszítő eseménynek a megírásához, először zavarba jöttem. Emberemlékezet óta minden hasonló történet úgy kezdődik, hogy szegény dagadtképű betámolyog a fogorvos előszobájába, ahol aztán a fájás tüstént „kiáll” a rossz fogból. Térjek el ebben is a hagyományoktól? Eltértek. Semmi lódítás, semmi mellébeszélés, úgy írok le mindent, ahogy a valóságban történt. Még a szereplők nevét sem változtatom meg.

Ott ültem tehát egy nem hírneves fogorvos, nem pazarul berendezett várószobájában. Nem voltam túlságosan ideges és nem néztem meg percenként az órám. Az asztalon heverő folyóiratokat böngésztem. Híven a zenetanárok ábrándos lelki alkatához, először a „Természet és Technika”, azután az „Élet és Tudomány” legfrissebb példányait lapozgattam végig. Enyhe irigységgel állapítottam meg:

- Hiába, vannak még okos emberek. Szédületes dolgokat csinálnak!...

Könnyű a mérnököknek! Amit ők egyszer kiszámítanak, az úgy is van. Próbáljam meg én ugyanezt! A gyerekeimmel! Akik közül bárki kiszámíthatatlanabb, mint három gyár valamennyi gépe együttvéve… Nehéz szakma ez a miénk! Nemhiába mondta szegény jó nagyapám: „Te fiam csak legyél mérnök, aztán mások majd muzsikálnak neked!” Ha rá hallgatok, ki tudja, én is mire vihettem volna! Talán még a vízcsapot is meg tudnám javítani, amit hónapok óta hiába… Eh, mit! - legyintettem bosszúsan, mint mindig, mikor túlontúl elnyargalnak dús fantáziám lovai, azután megingott lelki egyensúlyom helyre billentése érdekében egy másik „és” című folyóiratot,·az „Élet és Irodalmat”, majd a „Szovjet Kultúra” egy régebbi számát vettem a kezembe.

Ezen utóbbiban olvastam az alábbi kis írást, ami visszaadta a pedagógiába vetett hitemet, s amit szíves engedelmükkel a saját stílusomra átfordítva közlök.

X. Y. elvtársnő - egy jelentős moszkvai intézmény vezetője - hazautazott vidékre és elbeszélgetvén szülővárosa Körzeti Nőbizottságának munkatársaival, meghallgatta N. N. elvtársnő panaszait.

- Elutaztam V. faluba - kezdte N. N. -, hogy ellenőrizzem a helyi Nőbizottság munkáját. Elmentem az elnök asszony lakására és megkérdeztem:

- Mit végzett idáig az alapszervezet?

- Hát, alakuló gyűlést tartottunk! - felelt az elnök asszony.

- És még mit csináltak?

- Vezetőséget választottunk!

- És még mit csináltak?

- Én lettem az elnök!

- És még mit csináltak?

- ? .. !

Mint kiderült, semmi többet - folytatta N. N. elvtársnő -, mire én felvilágosítottam az elnök asszonyt, hogy milyen nehéz és felelősségteljes a Nőbizottság munkája, s alaposan megpirongattam, amiért eddig nem csináltak semmit. Azután otthagytam neki harminc sűrűn gépelt oldalt, amiben a Nőbizottság legfontosabb feladatai állottak.

Mikor két hónap múlva újra ellátogattam V. faluba, megtudtam, hogy az elnök asszony lemondott, az alapszervezet feloszlott.

Hát lehet ilyen emberekkel dolgozni?

X. Y. elvtársnő elmosolyodott.

- Nekem is volt egy hasonló esetem - kezdte-, néhány éve én is itt dolgoztam a Nőbizottságon.

Egy alkalommal elutaztam Z. faluba, hogy ellenőrizzem a helyi Nőbizottság munkáját. Elmentem az elnök asszony lakására és megkérdeztem:

- Mit végzett idáig az alapszervezet?

- Hát, alakulógyűlést tartottunk! - felelte az elnök asszony.

- És még mit csináltak?

- Vezetőséget választottunk!

- És még mit csináltak?

- Én lettem az elnök!

- És még mit csináltak?

- ? .. !

Mint kiderült, semmi többet - folytatta X. Y. elvtársnő - mire én azt mondtam az elnök asszonynak:

- Ez pompás! A munka legnehezebb részét tulajdonképpen már el is végezték, de van még néhány apróság, amit ha megcsinálnak, még nagyobb, még szebb eredményeket érhetnek el. - Azzal otthagytam neki harminc sűrűn gépelt oldalt, amiben a Nőbizottság legfontosabb feladatai állottak.

Mikor két hónap múlva újra ellátogattam Z. faluba, megtudtam, hogy az alapszervezet munkája fellendült, és azóta is egyre jobban felfelé ível.

Eddig az írás.

- Hm! - gondoltam. - Szép, szép, frappáns kis történet, de azért a kevésből nem lesz sok, a sokból pedig nem lesz kevés, pusztán azért, mert úgy mondják…

Azért lehetséges…

Miért ne történhetett volna meg? Az emberek nem gépek, ahol a matematika törvényeinek kell érvényesülniük! Az önbizalom sokat számít! A legnehezebb feladatokat is megoldhatja könnyedén valaki, ha nem tartja nehéznek. Sőt! Sokan észre se veszik, hogy milyen nehéz problémát oldottak meg csak úgy, „menet közben”. Mint az a bizonyos hályogkovács!...

Azért ez nem tipikus…

Persze éppen ez a vicc! Olyan esetekben megoldást találni, amikor a hagyományos módszerek csődöt mondanának!

A csődről eszembe jutott Békefi Erzsi, s az egyébként se nagyon emelkedett hangulatom pillanatok alatt fagypont alá süllyedt.

Békefi Erzsi esete volt rövid zongoratanári pályafutásom legsötétebb ügye. Mintegy másfél hónapja került hozzám egy másik tanártól, négyes bizonyítvánnyal, harmadik osztályba, és én rövidesen minden tudományomat szegre akaszthattam. Erzsi nem volt képes megakadás nélkül négy ütemet két kézzel eljátszani. Pedig nem kívántam tőle semmi többet, csak azt, hogy folyamatosan játszon. Jobb kéz játszik, bal kéz kopog: bal kéz játszik, jobb kéz kopog… mindent megpróbáltam, amit ilyen esetekre a „Nagy Könyv”-ek tanácsolnak, de Erzsi következetes volt.

Mindent megcsinált, csak folyamatosan zongorázni nem tudott.

Így állt a nagy helyzet, mikor az orvos fúrni kezdte a fogam, de a fúró rezgése, mintha az agyamat is megmozgatta volna. Homályosan derengeni kezdett bennem valami.

Alig vártam a délutánt, hogy tanítani kezdhessek. Erzsi pontosan jött órára. Összeszorított foggal, egyetlen jajszó nélkül tűrtem, hogy minden ütemben kétszer megakadjon, aztán mikor nagy keservesen leütötte a kis darab utolsó akkordjait is, atyai hangon megszólaltam:

- Ez pompás! Tulajdonképpen ezt a darabot már meg is tanultuk, de van még néhány apróság, amit ha másképp csinálnál, még sokkal szebb lenne. Látod, itt egyre hangosabban kellene játszani egészen idáig; itt azután megint halkan…

Nem nyújtom tovább a történetet. Erzsi a következő órán egyetlen megakadás nélkül játszotta végig rövid kis darabjait, az év végi vizsgán pedig jeles osztályzatot szerzett. Megérdemelte!

Mi ebből a tanulság?

Többféle is lehet. Értékelje, magyarázza ki-ki tetszése szerint.

Befejezésül csak azt szeretném tanácsolni a Kedves Kartársaknak, hogy idejekorán menjünk fogorvoshoz, ne várjuk meg, amíg a baj elhatalmasodik.

Ne ragaszkodjunk túlságosan a hagyományokhoz!

Bozsér Zoltán