Parlando 1962/3, 4.-7. p.

Népzene órák

A népzene tanítás érzésem szerint valahogyan mostohatestvére azoknak a zenei ismereteknek, melyeket a növendékek kötelező tárgyként tanulnak szakiskoláinkban. Ennek oka talán az, hogy ez a tárgy nélkülöz minden módszertant, és a tetejébe még alapos szakértelmet is kíván. Tanárainak aligha van módja annyi egészséges irodalmi és személyes véleménycserére, mint a szolfézs, zeneelmélet, vagy irodalom tanárainak. Rendelkezésünkre áll azonban a Parlando - mely nevében is régi parasztdalainkat idézi -, hogy hasábjain időről-időre közöljük tapasztalatainkat, módszereinket a népzenetanítás világából. Ilyenféle szándék vezetett már egy ízben, amikor összehasonlító adatokat közöltem az órák frissítése, magasabb színvonala érdekében (1961. 4. ápr. hó.). Ezúttal kísérletet teszek egy népzene óra bemutatására, melyet talán több hasonló kísérlet követ. Egy-egy népzenei jelenség dialektus kitárgyalása nagyon sokféle módon történhet, érzésem szerint azonban a lényeg a sok muzsikálás és az anyag többféle oldalról való bemutatása. E téren rendelkezésre áll a dallamok zongorakísérete, ill. mesterek által történt feldolgozása, vokális harmóniákkal való aláfestése (összeköttetésben a zeneelmélettel), ritmus kísérete, kánonnal és kísérőszólamokkal való kísérletezés (dudanótáknál maga a dudabasszus is jó hatást kelt), gondosan megválasztott néprajzi lemezek bemutatása (természetesen mindig a tanult jelenség illusztrálására), összehasonlító adatok és nem utolsó sorban bőséges szövegismertetés. Itt említem meg, hogy Járdányi Pál: „Magyar népdaltípusok” c. munkája végre alkalomhoz-nem-kötött népdalaink alatt is teljes szövegeket közöl. A színes óra legjobb támogatója az egyébként tudományos célnak: népzenénk megismerésének.

Első óra

Ennek az órának témája elvisz a népdalok megszokott világából. Elvisz egy olyan másik világba, melyet nem a mi felnőtt társadalmunk fejlesztett ki, hanem az a másik, az a közeli és mégis távoli társadalom, melyre kevés figyelmet fordítottunk, és ha le is hajlunk érte, csak a felületeit emeljük fel: a gyermekdal ez a világ.

Engedjék meg, hogy Kodály idézésével kezdjem: „A gyermek, mint egész fejlődésében, dalában is átéli az ember őskorát.” (A magyar népzene. 37.)

Minden zenélés alapja a puszta hangköz, ezek között is talán az, amelyik legtöbbet felbukkan a primitív népek világában: a kis harmad (s.m.). Miért éppen a kis harmad? Talán, mert kiáltva, vagy természetes hangokként legtávolabb hangzott az erdők mélyén (tényleg a másod túl közeli, a negyed vagy nagy harmad meg távoli volt jeladáshoz.) Valamikor a Báthory utca környékén laktam, és esténként órákig kellett hallanom az újságárus kiáltását, amint az elcsendesedett utcában a sportújságot árulta: „Holnapi a Sport!”; kistercet énekelt, így:

Eszembe jutott ekkor a vogul medvevadászok diadalkiáltása a medve elejtésekor:

De a legkisebb gyerek is, a 4-5 éves (amelyik nincs ránevelve a kétes értékű tandalokra), amikor kavicsot rejt az egyik kezébe és két kezét előre nyújtva, kérdi: „Melyik kezemet kéred?”, kistercet énekel, így: (néha semleges tercet is hallottam, ilyenkor talán hallási fogyatékosságként.)

Väisänen, a kitűnő finn zenetudós - akinek kutatásai többek között a magyar sirató eredetének tisztázásához vezettek bennünket - találó elnevezést talált a kisterchez: „reflexdallam”-nak nevezte. Mert a finn újságárusok is szó-mi-vel árulják lapjaikat, és természetesen a finn gyerekek dalolásának is ez a hangköz az alapja, mint ahogyan a világ minden kultúrnépének gyermekdaláé.

(A közepén guggolónak, aki felel a kérdésre, befogják a szemét: „Találd el ki vagyok” szóval; ha eltalálta, cserélnek.) Kottázzák le hallás után. A dallam majdnem azonosan hangzik a német gyermekzenében is:

Ez a dallam már dúr pentachord. A nyugati dúr-skála hatására a dallam szó-ról szépen lelépeget a dó-ra. De ha a szó-mi puszta dó-val tágul ki, létrejön a dúr hármas, ami primitív jelenség, mert a Salamon-sziget bennszülöttei majdnem úgy éneklik, mint a gyerekek a mi „Éliás, Tóbiás” dallamunkban:

Danckert Werner zenetudós a Salamon-szigeti dallamot „melanéziai ősrassz”-nak mondja:

Persze ez a dallam is engedelmeskedik a dúrnak, pentachorddá tágul

(Mozdulatutánzó játék, a refrént valamennyien megjátszák):

Jön egy öreg a kunyhóból, stb.

Kezd a lánynak integetni (hívó)

De a lány is visszaintett (elutasító mozdulat)

Jön egy fiatal lóhátas

Kezd a lánynak integetni (hívó)

De a lány is visszaintett (igenlő mozdulat)

Dallama szinte teljesen azonos az erdélyi szász népzenében, mely igen sok európai gyermekdallamot közvetíthet hozzánk:

Amint látják, a gyermekdal tematikailag, ritmikailag egyéni világ. Megint Kodályt idézem: „A népzene sajátos tüneményei egyik ágában sem mutatkoznak ily világosan. A felnőttek, már csak a kerek szöveg miatt is, jobban ragaszkodnak megmerevedett állandó formákhoz. Panta rei! (minden mozgásban van). Ez sehol annyira nem tapasztalható, mint a gyermekjátékban.” (Gyj: XII-XIII.1.) Alapja az ütem pár, mialatt mindkét láb kétszer érinti a földet. Dallam nem áll meg a szó-mi fordulatnál, továbbfejlődik a szó-lá-szó-mi dallammá. Német, finn, svájci, amerikai-angol gyerekek ismétlik végtelen körben az ős-európai (talán kelta) motívumot:

Ha felütik gyermekdal-köteteinkben a „Bújj, bújj” kezdetű szöveget, un. Hidas-játékokat találnak, és a szó-lá-szó-mi fordulat színes örvénylését. „A népköltés örök rejtélye - írja Kodály - a szétporlasztott egészek és az új egészekké tapadó heterogén elemek csodálatos rajzása. Ez a kaleidoszkóp-szerű tarkaság azért ritkán válik művészi formátlansággá: inkább egy-egy rövidebb darabon látszik meg, hogy töredék, vagy kopás.” (Gyj.: XIII.1.)

„Bújj bújj zöld ág” folytatásaként ezt éneklik:

Bújj bújj medve, gyere ki gyöpre,

Ha kibújtál szép csendesen,

Hogy a vadász meg ne lessen,

Búj bújj medve, gyere ki a gyöpre.

A Lengyel László-játékok világába ékeztünk. Ki is ez a Lengyel László? Nem I. László, akit anyja után talán lengyelnek nevezhetnénk, hanem a latin Kódexek Vladislaus polonus nevű XV. szzázadi királya. A gyerekek játékosan Lengyel Mátyásnak, sőt Fehér Lászlónak is nevezgetik, a nagy király, ill. a híres szegénylegény után. A Játék párbeszéddel kezdődik:

Vigyetek át, vigyetek át jó budai révészek.

Nem viszünk át, nem viszünk át, nem tudjuk, hogy ki népei vagytok?

Lengyel László a mi jó királyunk.

Az is nekünk ellenségünk.

Miről?

Múltkorjában itt voltak, a hidat összetörték, meg se csinálták.

(Ácsok vagyunk), fenyőfából kifaragjuk, meg is aranyozzuk.

Mivel aranyoztok?

Rézzel és ólommal.

A réz törékeny, az ólom olvadékony.

(Mennyi természeti megfigyelés a felnőttek világából, ,mennyi régi esemény rögzítése.) Ezután hangzik fel a dallam:

(Ketten kaput tartanak; mikor azt szabaddá teszik, a párok átbújnak. A lánc első két tagja lesz az új kapu. Néha faluhosszat tart a menet. A játék gyakoribb folytatása azonban, hogy az utolsó párt levágják, majd egyikük aranyalmának, másikuk aranykörtének vallja magát és maga is hidat tart. Az almák, ill. körték külön-külön oldalra kerülnek. A híd folyton gyarapszik. A játék végén az aranyalmák megvívnak az aranykörtékkel, meghúzott vonal mentén, vagy árok szélén áthúzva egymást.) legközelebbi óránkon félretesszük a padokat, és megkíséreljük eljátszani a hidas-játékot.

A gyerekdal egyszerű ritmusokkal él. Két ütem alkot egy motívumot, ez az ütem pár. Ritmusa ilyenfélék:

(Eszterlánci cérna),

(Azért vagyok szomorú),

(Zöld levelecske). Negyedekből és nyolcadokból áll. Dallamaik szinte kivétel nélkül dúr jellegűek, de hát ez nem csoda, hiszen európai eredetűek és rokonságban vannak a francia, belga, német, svájci gyermekdalokkal. És mégis. Egyes kivételes hangkészletű gyerekdalunkon átüt a keleti dallamosság, a felnőtt-dalok lágy moll jellegűsége. A ritmus nem változik, a „Zöld levelecske” dallamáé, még a dallam hajlásai is hasonlóak, azonban a hangok egyszerre csak mollá transzformálódnak:

A dallam megérdemli, hogy teljes egészében megismerkedjünk vele, tegyük fel a lemezét (Bartók lejegyzése). Szövegében ez a sor: „Nyitva van az aranykapu”, arra vall, hogy szintén hidas játékhoz énekelték. Zongora kíséretéhez Bartók ad indítékot, aki egyik változatát: a „Kis kece lányom” kezdetű táncdalt igen finom hangzatokkal látta el a Gyermekeknek I. kötetében. A páratlan ütemek tonikai, a párosok szubdomináns hangzatot kívánnak (orgonapontos basszussal I II² váltakozása igen szép, néha dúr szubdominánssal, tonikai befejezéssel.) de talán vokálisan is megszólaltathatjuk a hangzatokat, ellenszólamokkal, amelyek mindig a T és S akkordhangjai között mozognak. A dallam megérdemli a kíséretet, egyébként nemzetközinek nevezhető, az ukrán-orosz népzenéből ereszkedett alá, rokonai olyanféle orosz népdalok, mint „Áll egy ifjú nyírfa a réten”. Ez a dallam is azt bizonyítja, hogy hazánk ott helyezkedik el Nyugat és kelet határvonalán, egészséges összekötő a két nagy művészeti áramlat között. Ma már csak gyerekdala ápol nyugati hatást, de ez csak áthajló inda, egyébként mély gyökerek forrasztják Kelethez. Kelet-Európában egyébként mindinkább fakul, majd elvész a dúr jellegű nyugati gyerekdal ereje.

Annyit mindenesetre megállapítunk, hogy a gyerekek világa egyéni világ. Egy,ásnak adják át sajátos művészetüket, egy olyan művészetet, mely rokon vonásokat mutat egész Európában. Sajátos zenéjüket és verseiket évszázadokon át megőrizték a felnőttek dalai ellenében. Csak néha-néha vegyül e két korosztály művészete. Erről a kérdésről, valamint a gyermekjátékok mondanivalójának mélyebb ellenőrzéséről azonban majd egy másik órán.

C. Nagy Béla