Parlando 196284, 7.-8. p.

Hozzászólás Aszalósné cikkéhez

Aszalósné Bezzegh Tünde cikkét olvasva néhány ellenvetést kell tennem, nem annyira a könnyű zene védelmében, mint inkább egyes tévedések ellen.

Először is: tévedés az ún. tánczenét és a jazzt egy kalap alá venni, noha a kettő között van kölcsönhatás, sőt sok esetben kibogozhatatlanul összefonódnak, ennek ellenére eredendően mind a kettő más. Most nem annyira a jazz néger népzenei eredetére utalok, hanem az ún. tánczenére, amely nem jazz! Ez a zene túlnyomóan európai zene, mégpedig az európai népzenék talaján, a klasszikus funkciórend (T, S, D) megtartásával. Ez a tánczene roppant sokat merített a jazz-ből is, de legalább ugyanannyit a dél-amerikai tánczenéből is, főleg ritmikai elemeket, hisz az az egyetlen legfőbb új minden időnként divatossá váló tánczenében (carioca, rumba, cha-cha-cha, calypso). A harmonizálás még a nona akkordok, 11, 13-as akkordok ellenére is a T, S, D elvére épülnek (teljesen sablonosan) a modulációk (szintén teljesen sablonosan) mindig egy kis szekunddal mennek feljebb előkészítés nélkül. Ez az talán, ami frappáns lehetne, ha nem lenne már agyonkoptatva, és ha nem ismernék már Beethoven óta zongoraszonátákból például. Tehát nem szabad egyformán elvetnünk a tánczenét és a jazzt, mert a jazz sokkal igazabb, eredetibb zene, mint a tánczene és olyan magaslatra emelkedett, mint Gershwin zenéjében.

Mint gyakorlati muzsikusnak évek óta feltűnik, hogy bár a zeneiskolákban, sőt már az óvodákban a szép zenére neveljük a gyerekeket, mégis nagyrészük slágereket dúdol. A felnőtt társadalom nagy részének szintén a tánc és operett muzsika a szellemi tápláléka. Valószínűnek látszik, hogy ennek hatása, befurakodó képessége, ízlést, ill. ízléstelenséget kialakító képessége sokkal erősebb, mint az üdvös lenne. Miért! Milyen eszközei vannak a tánczenének ehhez? (Ennek részletes elemzése egy külön tanulmány keretébe tartozik.)

Nem érthetek egyet azzal sem, hogy a tánczene eredendően felesleges, csupán érzelmességet, erotikát, aljas ösztönöket szolgál ki, és mint ilyen, erkölcstelen. Természetesen, hogy mindezek az ilyen vonások ugyan találhatók benne, de itt is azt kell mondanom, hogy el kell választani a jót a rossztól. Tánczene évszázadokkal ezelőtt is volt (gavotte, menuette, keringő, francia négyes és egyéb társas táncok), és ezeknek szintén megvolt a maguk erotikája, legfeljebb rafináltabban és rejtettebben. Hogy a mai tánczene negyven-ötven év múlva feledésbe merül, a madrigálok viszont még ma is élnek, erre csak azt lehet válaszolni, hogy ez két teljesen különböző, egymással össze nem hasonlítható dolog, hisz mindegyik más céllal és más igénnyel készült (egyébként még ma is divatban vannak 30-40 éves táncszámok). Szórakoztató zenére, tánczenére szükség volt, van és lesz, hiszen szórakozni, táncolni mindig fognak. Ezért averzióval viseltetni a tánczene iránt annyi, mint ha homokba dugnánk a fejünket. Nekünk pedagógusoknak nem averziókkal kell viseltetnünk, hanem tudomásul kell vennünk, hogy a tánczene és a jazz tömegigény és növendékeinknél (a holnap felnőttjeinél) olyan egészséges zenei ízlést kell kialakítanunk, amely önmaga disztingvál, és elveti a hamisat, a selejtet. Amíg a silány zenének tömegek tapsolnak, amíg a bárgyút és a zeneietlent könnyedén be lehet csempészni, amíg a nagy tömegek zenei ízlése még nem elég fejlett, addig az averzió maga nem egyéb, mint elzárkózás a probléma elől. Csak sok év áldozatos zenei nevelő munkája hozhatja meg a kívánt változást ezen a téren.

Németh Rudolf
a Fővárosi Zeneiskola Szervezet tanára