Parlando 1962/4, 4.-6. p.

Hozzászólás az „Ismeretterjesztésről” című cikkhez

Különleges érdeklődéssel olvastam el a Parlando „Az ismeretterjesztés néhány problémájáról” c. szerkesztőségi, valamint Czövek Erna: „Gondolatok az ismeretterjesztésről” c. cikkét. A két írás nézete, elvi állásfoglalása annyira azonos, hogy tulajdonképpen egymást egészítik ki, a felvetett problémát kölcsönösen ismertetik, nagyon helyesen és időszerűen reflektorfénybe állítják a zenei ismeretterjesztést.

A zenei ismeretterjesztés pillanatnyi helyzetének felvetése, a soron következő feladatok tisztázása, a cikk elolvasása után bennem is gondolatokat ébresztett, s kíváncsian várom a vita és hozzászólás alapján közelgő harmonikus feloldást. A két cikk vitaanyagához szubjektív módon -

egy peremkerületi énektanár meglátásai alapján

- szeretnék kiegészítést nyújtani, illetve véleményt nyilvánítani. S nem is látom annyira veszélyesnek az előadói visszamaradást.

A cikkek elolvasása után itt-ott hiányérzetem támadt. A történelmi visszapillantás során az volt az érzésem, hogy a „Kis Filharmónia” óta megállt az idő, mintha a felszabadulás után csak nagyon keveset tettünk volna az ifjúság zenei neveléséért. Az egész magyar ifjúságért. A kérdés ilyen vonatkozású megközelítését érzem hiányosnak s némileg arisztokratikusan elszigeteltnek.

Nem éreztem a cikkből a főváros, azon belül a munkáslakta peremkerületek, vagy akár nagy zenei központjaink (Miskolc, Eger, Győr, Pécs, Szeged, Debrecen stb.) óriási zenei igénnyel fellépő ifjúságának érdekében tett erőfeszítéseket. Elismerem, hogy a cikkek problematikájának nem ez a központi kérdése, de tisztelet adassék névtelen formában is mindazoknak, akik hivatástudatból e művészi síkon valami öntudatlan, vagy tudatos jót tettek. Csupán ennyit, ha már a történelmi visszapillantást említjük.

S csak énektanári emlékezetem szerint állíthatom, hogy a felszabadulás óta igen jelentős az ifjúsági hangversenyek kiterjedt és jól átgondolt hálózata. Nálunk az általános iskolás kortól az egyetemistákig válogathatnak a tanulók a különböző bérletek között. Ez tehát „a közönség zenei felkészültségének kérdését” teljes mértékben figyelembe veszi.

A 30-as évek után a „Kis Filharmónia” valóban betöltötte hivatását, jól emlékszem erre magam is. A mostani, állami kezelésben levő Országos Filharmónia által kibocsátott bérletek hangversenyei is - átgondolt pedagógiai szempontok alapján - haladó hagyományként vették át és fejlesztették tovább szocialista szempontból is ifjúsági kultúrpolitikánkat. De nemcsak fejlesztették, hanem a szó teljes értelmében kiterjesztették, s ebben a „Kis Filharmóniá”-val ellentétben a belső kerületek szűk körén kívül bevonták a peremkerületek munkásszármazású gyermekeit is. Ez már magában véve is a szocialista szervezés egyik döntő tényezője. Akadtak az ügynek jó előadói, „ismeretterjesztői”, akik a célok és módszerek tudatos alkalmazásával a heterogén közönség számára - kecske és káposzta alapon - élményszerű hangversenyt közvetítettek. Kikre gondolok? Pl. Friss Gábor, Lukin László, Rácz György, Varga Károly stb. ambíciózus tanárokra, akik ifjúsági hangversenyeink érdemes vezetői. Rajtuk kívül számos lelkes, névtelen pedagógus, akik hivatástól fűtve arra törekedtek, hogy amit a művészet megteremtett, azt kell a pedagógusnak közvetítenie, vagyis az ifjúságot képessé kell tenni a zeneművészet befogadására.

A Parlando cikke helyesen teszi fel a kérdést: „Mi a célunk a zenével ma?” Pozitív állásfoglalása igen határozott elvi alapon áll: helyes megvilágításba helyezi a képességfejlesztésen alapuló zenei nevelést. „Akit a zene szépségeibe akarunk bevezetni, annak meg kell tanulnia hallani.” Mi pedig a mai magyar ifjúságot, a szocialista jövő felnőttjeit szeretnénk ide elvezetni, tehát

a zenét tanulókat és nem tanulókat egyaránt.

A Parlandot énektanárok is olvassák, s így jómagam is érzékenyebben reagálok a kérdésekre. Olyan kicsendülést éreztem, hogy az új élet adta lehetőségek út és módszer keresései zömmel a zenét tanuló ifjúságra korlátozódnak. Nem hinném, hogy a zenepedagógusok csak az „instrumentális” muzsikával elkötelezettek útját kívánják egyengetni. Így az út nagyon antidemokratikus lenne. Persze meg kell mondanom, hogyan jutottam erre a következtetésre, s miért utaltam az arisztokratikus elszigetelődésre? A hangverseny-típus példák 1. és 2. pontja keltették ezt a megérzést. De nem is ez a fontos. Inkább azt írhatom, hogy a munkáskerületek ifjúsága igazában csak a felszabadulás utáni időben találhatott kapcsolatot a zenével. Ez a kapcsolat lassan következett be. Az 50-es évek tájékán kezdett általánossá válni s aztán fokozatosan „ismerkedtek” a zenével. Ismerkednek ma is a „Kis Filharmónia” jól kitaposott útján. Ma is megtudják mindazt, amit a „Kis Filharmónián” megtanultak, ill. megtudtak a gyerekek. De nagyon sok még a zenét nem tanulók száma. Így valóban heterogén közönség verődött össze. A szórakoztató, „furfangos módon” vezetett ismertetés - amely a 10-14 éves gyermek lelkivilágának csaknem szükségszerű igénye - leköti, s a tárgyra irányítja a tanulók figyelmét, miután az „illusztrációhoz” képszerű mozgással (eseménnyel) kapcsolt, az általános műveltséget segítő irányítást kapnak. Mind ezt alátámasztja a „jó zene”.

Nem azt vitatom, hogy az ismeretterjesztésnek a közönség összetételétől függően valóban két útja van. De pedagógiai meggyőződésből fakadóan állítom, hogy a gyermeki lélek igényli a történést, a mozgást, az emléket. (Nem bárgyú anekdotákra gondolok.) Ezzel egyáltalán nem vétünk a végső cél ellen, még mindig van lehetőség arra, hogy megtanítsuk őket hallani. Távol áll tőlem a gondolat, hogy megkövesedjünk a lényegükben főleg ismeretterjesztő előadásoknál. De tapasztalatom szerint a zenét tanuló közönség látszólagos homogén összetétele mellett is bizonyos tekintetben heterogén, mert a 10-14 éves, vagy a 14-18 éves ifjúság zenei készsége - önmagától, tanár egyéniségétől származtatható „alapja” más és más.

„A célkitűzés meghatározza a módszereket is.” Az „ismeretterjesztés” és a „hallás-irányítás” módszere dialektikusan szét nem választható, mert mindkét kategóriájú hallgatóság számára jelenthet élményt, akár illusztrációként, akár közvetlen tárgyként jelentkezik a hallott mű. A cikk maga is hangsúlyozza, hogy a „megjelölt kettősség persze, nem jelent merev szétválasztást. S mindkét módszer mégis egy célt szolgál: „zenei élmény”-t biztosítani a hallgatóságnak a tudatosság határain belül. (Még az sem biztos, hogy minden zenét tanuló gyermek saját elhatározásából tanul zenét, vagy vásárol bérletet stb. Természetesen szükség van pedagógiai ösztönzésre is.) Számos bérleti hangversenyen vettem már részt. Emlékezetem szerint nem volt olyan, ahol ne törekedett volna az előadó arra, hogy a hallgatóság „fülelését” a zenére irányítsa. Természetes dolog, hogy a „csak anekdoták” és „csak történetek” semmitmondó irányítója nem való semmilyen közönség elé. Ez a dilettáns ismeretterjesztés csúcsa. Tagadom, hogy mai ismeretterjesztő ifjúsági hangversenyeink még csak itt tartanának. Sem a zenét nem tanulóké, de különösen nem a zenét tanulóké. Ezt azért hangsúlyozom, mert a cikkből bizonyos aggályt érzek, mintha a mi zeneakadémiai, vagy Bartók-termi hangversenyeink - főként a zenét tanuló ifjúság számára rendezettek - sem közönségszervezés, sem az előadók szempontjából nem ütnék meg a kívánt mértéket.

Nézzük csak meg a szervezést! Egy-egy iskolában igen lelkes zenetanárok tudnak

együtt dolgozni az énektanárokkal.

(Nem állítom, hogy ez általános, de a mi ének-zene tagozatú általános iskolánkban különlegesen jó a helyzet. S a szervezésnél ez döntő tényező. Hiszen egymás ellen nem lehet szervezni, mindkettőt állami szerv fogja össze.) Ebből minden haszon a növendékekre hárul. Véleményem szerint a szervezés csak ott probléma, ahol nincs megértés, összehangolás, tervezés, ahol csak a bérletek számszerű eladása a lényeg. Pontosan itt lehet tisztázni azt a cél kívánta törekvést, ki mehet a „zeneelméleti ismeretterjesztésen” alapuló általános iskolai hangversenyekre – még ha zenét tanul is - s ki a „zenehallgatáson” alapuló hangversenyekre. (Megemlítem csupán, hogy az Ifjú Zenebarátok Klubjába nem külön szerveztünk, hanem a hangverseny látogatók legkiválóbbjai zenetanári ajánlás alapján kerülnek be önkéntesen.) Így valószínűleg kiküszöbölhetők lennének a közönségszervezésben valóban káros „összefutások”. Tehát a szervezést kooperálva az ének- és zenetanárok végzik. S itt nem „maszek” számára szerveznek. Állami szektor irányításával az ifjúság érdekében kötelességünk megtenni mindent. S ha még nincs elég homogén közönség, akkor a zenét tanuló gyermekek részére ne vegyük igénybe a Zeneakadémiát? A peremkerületi gyerekek - ha kis létszámban is - rajonganak ezekért a hangversenyekért. (Zenét tanulókra gondolok.) A reprezentatív hely vonzza őket? Nem hinném, kell oda jó zene és jó irányítás is. (Persze évekkel ezelőtt, nagy ritkán ma is, a jó zene „kritikussá” változtatta a hallgatóságot. Megtanultak bírálni.)

S mi a helyzet az előadók vonalán?

Nyilvánvaló, hogy Dobszay László a KISZ központi művészegyüttes zenekarával egy homogén közönség sikeres fejlődését tudja biztosítani. Az is valószínű, hogy a Fővárosi Zeneiskolai Szervezet tanárai - ismervén növendékeik készségét és érdeklődési körét - nagyobb, homogén közönséget is tudnának „mozgósítani” megfelelő előadókhoz. A gyermekekhez mindig igényes előadók kellenek. A felvetett problémák nyomán az útkeresés útvesztőiben rá lehet lépni a helyes útra, miként az a zeneirodalom-ismeret c. tantárgy bevezetésévei lehetővé vált a Fővárosi Zeneiskola szervezet egyik körzetében. Kívánatos volna, hogy a Fővárosi Zeneiskola Szervezet az egyik körzetben jól bevált „zeneirodalom ismeret” c. tantárgy bevezetésével hasonló csoportokat szervezzen, mert ez nem a hangversenyrendező állami szerv dolga.

Befejezésül a Cortot-féle gyermek-hangversenyek nagyszerűségét említem meg. Én is olvastam ezekről. Ezek valóban példamutatók. Ez az igazi út. De ki kell emelnem - ha nem is Cortot-i világhírességek - szerencsére nálunk is vannak olyanok, akik észre tudják vétetni, hogy a zene nagyon izgalmas dolog. Fővárosi, köztük zuglói, újpesti, kispesti, erzsébeti stb. gyermekek bizonyítják, hogy körülülhették, körülállhatták Szeszler Tibort, Soproni Máriát, Tardos Bélát, Várkonyi Pétert, Gabos Gábort stb., stb., s velük közvetlenül, a merev széksorok távolságát legyőzve, intim módon beszélgethettek a zenéről, s hallgathatták a szerzőt, a művészt. Érzésem szerint a fent nevezettek szívesen tették, s teszik ezt majd a jövőben is. Ez is programja az Ifjú Zenebarátok Klubjának. Ez is hozzásegít, hogy ezek a gyerekek felnőtt korukban is valóban „zenebarátok maradjanak”.

Somorjai József