Parlando 1962/4, 11.-12. p.

Hozzászólás „Az ifjúsági zenekarokról” c. cikkhez

Mint olyan, ki maga is a cikkben említett egyik kitűnő tudós muzsikus-pedagógus gimnáziumi zenekarából indult el s vált végül hivatásos muzsikussá, nagy örömmel olvastam lapunk januári számában Till Ottó kollégám vitaindító írását. Néhány szerény szóval szeretném én is a harmincéves pedagógiai gyakorlatom alatt szerzett tapasztalatokról észrevételeim megtenni.

Nem lehet eléggé felbecsülni értékét az iskolai, ifjúsági zenekarok munkájának. Nem csak azért, mert igen sokan itt kaptunk inspirációt mi, későbbi hivatásos muzsikusok, hanem azért is, mert a kollektív muzsikálás alkalmával a zeneirodalom megismerése és megszerettetése mellett a tagok megtanulják egymást becsülni, kicserélik tudásukat, nemesebb, magasabb színvonalú emberekké vállnak és alacsonyabb rendű indulataikat lenézik, s idejük sem marad a léhaságra. Tehát nemcsak a zenekari rutin elindítása, hanem az általános emberi nevelés szempontjából a fiatal generációk együttmuzsikálása felmérhetetlen értékű.

A vitaindító cikkben kollégám ennek a kérdéskomplexumnak úgyszólván minden oldalát kiváló szaktudással és igaz ügyszeretettel érinti. Így magam csak a szubjektív érzésem tolmácsolhatom hozzászólásomban, de bizonyos vagyok benne, hogy - kollégákkal való beszélgetés kapcsán kialakult - nézetem sokan osztják. Szerintem az ifjúsági zenekarok mintaképéül az állami és fővárosi zeneiskolai ifjúsági zenekaroknak kell szolgálniuk. El kell jutnunk odáig, hogy a gimnáziumi és egyéb ifjúsági zenekarok a zeneiskolákban ne konkurenciát, hanem igaz szakmai segítőtársakat lássanak, akik szakmai elsőbbségük révén tanáccsal, segítséggel szolgálnak. Végsősorban nem az a lényeges, hogy pl. a keszthelyi Helikonünnepségen a gimnáziumi muzsikusok lettek az elsők, de fontos az, hogy a zeneiskola irányítása, segítsége mellett érték el a komoly sikert.

Mindenesetre meg kellene állapodni egy leggyakrabban előforduló partitúratípusban. Előre is köszönettel tartozunk Tardos Bélának, a Zeneműkiadó Vállalat igazgatójának azért az ígéretéért, hogy az ifjúság, illetve úttörő zenekarok munkáját ezekre az együttesekre írt kompozíciók kiadásával továbbra is támogatni fogja. Természetesen ehhez szükséges, hogy minél előbb kialakuljon bizonyos egységesített zenekartípus. Elsőrendű fontosságú tehát, hogy minél előbb megállapodjanak az illetékes zenekarvezetők egy-két zenekartípusban. A szó szoros értelmében vett „egy-két” típusról lehet szó, mert bármilyen nagy a segítőkészsége, jóindulata a Zeneműkiadó Vállalatnak még sem állhat módjában 77-féle partitúratípust megjelentetni. Till Ottó rendkívül sok - talán túl sok - típust említ. Ezzel tehát nem is kívánok foglalkozni. De azt igenis megemlítem, hogy helytelennek tartom - főleg zeneiskolai vonalon - csak vonószenekarokat létesíteni. Tudom, hogy számszerűen a vonós hangszert tanulók vannak túlsúlyban. Ez természetes, hiszem pl. egy szimfonikus zenekarban, ahol 20, vagy még több hegedűre van szükség, a fúvósgarnitúrából csak kettő-kettő kell. Azt is tudom, hogy az ifjúsági zenekarok zömét egy hegedűs vagy vonós hangszerpedagógus vezeti, mégis úgy érzem, ma már túljutottunk az évtizeddel ezelőtti fúvós helyzeten. Akkor ugyanis többnyire idegen ajkú, kitűnő művészemberek tanítottak a Zeneakadémián - zeneiskolákban még nem volt fúvós hangszeroktatás -, akiknek igazán nem volt szívügyük az iskolazenekar vagy egyéb akadémián kívüli megmozdulás. Ma azonban, amikor a zeneiskolákban fúvós szakoktatás folyik, egyenlő szinten a vonósokkal és zongoristákkal, nem szabadna a zenekarokat vezető vonóstanároknak elzárkózniuk ifjúsági zenekaroknak fúvósokkal való kiegészítésétől. E kollégáknak azt ajánlom, forduljanak szaktanácsért fúvós kollégáikhoz és állítom, hogy bármelyikünk készséggel fog rendelkezésükre állni. Nem fogadom el azt sem, hogy a vonósokkal hamarább lehet zenekari téren valamit elérni. (Meg merek mérkőzni olyan vonós kollégával, aki pl. három éve tanuló hegedűst állít szembe egy három éve tanuló fúvós növendékkel.) Hogyan kapjanak a fúvós hangszereket tanuló növendékek zenekari gyakorlatot, hogyan ismerjék meg a szimfonikus zenekart, hogyan ismerkedjenek meg a többi hangszerekkel, ha továbbra is mostohagyermekként kezeljük őket? Ma már a fúvóspedagógia sem jár gyermekcipőben. Ez a helytelen gondolkodási mód azután tovább is érezteti hatását: kiváló zeneszerzőink kompozícióiból hiányoznak a fúvósok, a műveket inspiráló betanító kollégák helytelen felkérésére.

Berkes Kálmán