Parlando 1962/4, 7.-9. p.

A harmonikatanítás helye a zeneoktatásban

(Szocialista államunk zenepolitikájának legfőbb célkitűzése, hogy a zenét minél nagyobb tömegek előtt népszerűsítse. Ebben a részben a hagyományokra kell támaszkodnia, részben új területeket kell keresnie. A zenei tömegnevelés rendkívül nehéz és bonyolult feladat. Az illetékes szerveknek, mint kötéltáncosoknak kell állandóan egyensúlyozni, nehogy egyik, vagy másik irányba tolódjanak el túlzottan. A személyi kultusz idején igen sokat használták a két végletre ezt a két kifejezést: vagy maximalista volt a törekvés, vagy a tömegek uszályába került. Nem akarjuk ezeket az elkoptatott, rossz ízű és rossz emlékű frázisokat felidézni, de a kulturális nevelésnek e két véglet között kell megtalálnia a helyes egyensúlyt. Nem szabad a mércét olyan magasra emelnünk, hogy a tömeg ne érje el, de a jelenlegi tömegízlést sem szabad igénytelenül kiszolgálnunk. Egy szóval: reálisan, józanul kell szembenéznünk az adottságokkal, s a meglevő szintről kiindulva kell állandóan emelkednünk.

Sok ádáz vita és harc sem tudta még eldönteni, mi a legjobb megoldás az iskolások zenei nevelése terén. Mi, hangszeres tanárok, mindig amellett voltunk, hogy az iskolai éneklés magában nem pótolja a hangszertanulást, s az igazi zenekedvelők, hangverseny látogatók az amatőrökből lesznek, akik maguk is - jól-rosszul - pöcögetnek valamilyen hangszert. Könnyebb a kevésbé művészi hangszerről áttérni jobbra, a kevés hangszeres készségről a többre, mint felnőtt korban a semmiből kezdeni. Igaz, hogy a gyermekek szeretnek énekelni - ha nem veszik el tőle a kedvüket -, de még jobban szeretnek játszani. Már pedig a hangszeren is játszunk”. Persze ettől is el lehet venni a kedvet. S ne bántsuk a harmonikát se, mert ezen is lehet úgy játszani, hogy a jó zenéhez vezessen. Nézzünk tehát szembe a harmonika kultuszával, mert mindenképpen tudomásul kell vennünk, hogy van. S rajtunk múlik, hogy mivé fejlődik. A szerk.)

A legtöbb zenetanár azért idegenkedik a harmonikától, mert nem ismeri lényegét, lehetőségeit, megoldásra váró problémáit és igazi jelentőségét. A hangszer kezelésének metodikája megegyezik az ún. klasszikus hangszerek (hegedű, zongora stb.) elsajátításával, tananyag beosztásával. Hét zenei osztályban tanulja meg a növendék a hangszer technikai kezeléséhez szükséges gyakorlatokon kívül a legnagyobb mestereknek különböző fokra átírt műveit. J. S. Bach műveitől a mai szovjet, magyar és más népek muzsikájáig igen tág, és egyre növekszik a harmonika-irodalom repertoárja. Az eredetileg harmonikára írt művek száma is egyre szaporodik.

1945 előtt Magyarországon állami vonalon nem tanítottak harmonikát. De még 1945 után is nagyrészt a könnyű zene területén működő, zenei és általános műveltséggel, ismeretekkel nem rendelkező dilettánsok oktatták. Volt olyan rendelkezés is, amelynek értelmében bárki kaphatott tanításra engedélyt, aki 50 éves elmúlt és 10 évi tanítási gyakorlatot tudott bizonyítani. Azt nem kérdezték, hogy azelőtt mi volt a foglalkozása, van-e zenei, pedagógiai és egyéb általános műveltsége?

Bobula Lajos volt az első hazánkban, aki komolyan foglalkozott a harmonikatanítás művészi és pedagógiai részével. Rajta kívül több magán zeneiskolában is tanították még ezt a hangszert, jó eredménnyel.

Az állami oktatás lassan, az érdeklődő tömegek nyomására, a külföldi versenyek és népszerűség hatására, valamint 1-2 zeneszerzőnk sürgetésére fokozatosan adott helyet a felvételre jelentkezőknek De nem tudott helyet adni az érdeklődők tömegének, megfelelő számú képzett pedagógus hiányában. S az illetékes szervek felismerték, hogy előbb oktatókat kell képezni, csak azután lehet a tömeges jelentkezőket tanítani. Így került sor a Fővárosi Zeneiskola Szervezetnél 3 éve működő harmonika-oktatóképző létesítésére, mely 3 évig képezi a hallgatóit alsó fokú zenetanításra, de csak olyat vesz fel, aki már legalább 8 évig tanult zenét. S ha nincs is annyi melléktárgy, s nem is követelünk olyan széleskörű tárgyi és elméleti ismereteket, mint pl. az 1960-ban, Hollandiában megnyílt legmodernebb harmonikaoktató-képzőben, vagy a Szovjetunió és Németország alsó- és középfokú tanárképzőiben, nálunk ez a 3 éves oktatóképző megnyitása is - mely az idei évben 5, a jövő tanévben pedig 6 képzett oktatót ad át a szakmának - nagy haladást jelent.

Hogy megértsük, miért örülünk ennek az előrehaladásnak, és miért szólítunk fel más hangszert - főleg zongorát - tanító kartársakat arra, hogy ismerkedjenek meg a harmonikatanítással, beszélnünk kell arról, hogy ennek a külföldön, s ma már nálunk is rendkívül népszerű hangszernek szakszerű tanítása milyen lehetőséget ad a zenei tömegnevelés terén.

Ugyanakkor, amikor az utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy a tánczene területéről egyre jobban kiszorul a harmonika felhasználása, azt is látnunk kell, hogy a hangszer a vidéki kultúrházak, a falu új életének kulturális fejlődésében, a fiatalság közös mulatságaiban egyre nagyobb szerepet kap. Az egyszerű harmonika kíséret, mely már pár évi tanulás után elsajátítható, s egyaránt alkalmas az új típusú népdal, tömegdal és műdal kísérésére, voltaképpen az általánossá-válás, a mindenkié-válás kísérő tünete. A fiatalság összejöveteleinek zenés jellegét, a dalolás és tánc egybekapcsolását, a falusi zeneélet színessé tételét mind elősegíti ez a könnyen tanulható, közös alkalmakkor igen jól felhasználható hangszer. Az ifjúsági mozgalom: úttörő és KISZ-csapataink is mind jobban felismerik a közös alkalmakon aktív zenélésre talán legalkalmasabb harmonika jelentőségét. A KISZ harmonika-zenekar már több ízben részt vett külföldi versenyeken is.

A hangszer megbecsülését mi sem jellemzi jobban világszerte, mint a sok zenei verseny, ahol a versenyzők csak klasszikus számokkal vehetnek részt. Hogy csak az utóbbi 5 év versenyeit említsem: 1958-ban Brüsszelben, 1959-ben New Yorkban, 1960-ban Bécsben, 1961-ben Olaszországban volt nemzetközi világverseny, 1962-ben pedig Prágában tartják a legközelebbit.

A könnyen kezelhető, aránylag olcsó, hordozható, társas zenélésre, kísérésre és zenekari játékra egyaránt felhasználható népi hangszer megfelelően kulturált használatának elterjedése Magyarországon tehát rajtunk múlik. S ha arra gondolunk, hogy a jól képzett harmonikás J. S. Bach, Händel és Mozart műveit is mennyire illúziót keltően szólaltathatja meg - különösen az orgona-jellegűeket - máris a kezünkben van a zenei ízlés-nevelés egyik eszköze.

Reméljük, hogy a Szovjetunióban s számos nyugati országban is annyira megbecsült hangszer jelentőségét a mi zenepedagógus kartársaink is felismerik, s nem idegenkednek attól, hogy hozzájáruljanak a ma is még nagyrészt kontárok kezében levő harmonikaoktatásnak a klasszikus hangszerek oktatásához hasonló színvonalra emeléséhez.

Bartók Karola