Parlando 1962/5, 8.-9. p.

Formaalkotó ismétlések a zenében

Szolfézs- és zeneelmélet-oktatásunk egyik legfontosabb, együttes célja a helyes forma- és arányérzék kifejlesztése növendékeinkben. A memorizálás megkönnyebbítésétől kezdve az értelmes megformálásig, másrészt pedig a tudatos zenehallgatás terén sokat segít a fejlett forma- és arányérzék.

E készség minél magasabb szintre fejlesztésére számos lehetőség kínálkozik, tanáraink igen sok ötletes, sokszor szellemes, többségükben jól bevált módszert alkalmaznak e cél elérésére. Jelen cikkben mindössze egy - látszólag talán - részletkérdésre szeretnénk felhívni a figyelmet.

A klasszikus zeneművek kottaképét igen sok ismétlőjel tarkítja. Ijesztően nagyfokú azonban az a bizonytalanság és következetlenség, amellyel ezt a szerzői utasítást előadóművészeink kezelik. Egyes karmesterek és szólisták mindent ismételnek, mások semmit sem, a legtöbben vegyesen: ezt igen, de azt nem, az előbb még igen, de most már nem.

Menjünk át a hangverseny teremből a tanterembe! Időkímélés miatt, a legritkább eset, hogy növendék órán bármit megismételjen, de - urambocsá' - vizsgán is előfordul, hogy pl. a szonáta-formában levő tétel visszatérését nem hallgatják meg. Még szerencse, hogy a növendékhangversenyeken nincs elnök, aki a legfeszültebb, legihletettebb pillanatban hangos ceruzakopogással elfojthatná a muzsikálást… A zenét tanuló növendék kiforratlan forma- és arányérzéke két oldalról kerül kereszttűz alá: saját előadó művészetében (mert komolyságát, felelősségét tekintve igenis művészetnek kell tekintenie előadásmódját), másrészt viszont hangversenyélményei során.

Molnár Antal szavai szerint: egyetlen hangot nem vehetünk el, nem tehetünk hozzá a klasszikus műhöz, a szerző egyetlen utasítását nem változtathatjuk meg anélkül, hogy a mű értékét, jelentőségét nem csökkentenénk.

Érdekes módon, sok előadóművész az ismétlőjelet nem tekinti a kottakép szerves részének, nem tartja elsőrangú szerzői utasításnak. Leggyakoribb indokuk, hogy a mai ember idegrendszere, a mai életforma a gyors változást igényli, a sok ismétlődést nem képes elviselni. Bach és Mozart zenéje nem avult ugyan még el, de óvatosan adagoljuk a mai, sietős közönségnek! Más előadók azt állítják, hogy a zeneszerzők maguk sem következetesek az ismétlés előírásánál (!), bizonyos esetekben a szerző valódi intencióinak jobban megfelel az ismétlés elhagyása: pl. az Appassionata záró tételének mindent elsöprő lendületét, intencióját csökkenti az ismétlés okozta terebélyesedés. Vagy: ha a szerző nagyon megkívánja az ismétlést (pl. azért, hogy ne legyen túlságosan rövid a tétel), úgy kétszer egymásután leírja az anyagot. Pl. Haydn: Zongoraszonáták (Peters, IV. kötet) D-dúr (No. 38) és C-dúr (No. 42) zárótételében. - Beszéltem zongoratanárral, aki azért nem engedte növendékének, hogy Chopin: A-dúr polonézének megfelelő részeit ismételje, mert ily módon az előadás fárasztó a növendék részére… Végül megemlítem azt az üzleti szempontot is, hogy lemezfelvételek alkalmával gyakran az ismétlések elhagyását kérik. Így több hely marad a túloldalon néhány bestseller számára és a közönség is olcsóbban kielégíthető. Ez igaz! Szerencse, hogy ma már nálunk nem ilyen „szempontok” vezetik az előadói és pedagógiai gyakorlatot.

Nehéz ilyen zűrzavarban tisztán látni. De induljunk ki abból, hogy pedagógiánknak az az elsőrendű célja, hogy növendékeink a zenét a maga teljességében meglássák, és idővel képesek legyenek ezt másokkal is megláttatni. Ennek értelmében óvnunk kell a növendéket (a közönséget nem kevésbé!) a hamisan formált, helytelen arányban építkező előadás élményétől, ellenkezőleg, tudatosan arra kell törekednünk, hogy a saját és a másoktól hallott muzsikálás egészségesen fejlessze ez irányú készségeit. Ezeknek átfogó birtoklása hozzátartozik a teljes értékű művészi élmény nyújtásának és átvételének képességéhez.

Vizsgáljunk meg lélektani alapon egy közismert, gyakori formát: a szonáta-formát! Ismételjük-e az expozíciót? Köztudott, hogy ha valamit (valamiket) hallunk és az tetszett, jól esik még egyszer meghallgatni, jobban megjegyezzük. Felesleges és fárasztó lenne újból megismételni: jöjjön valami új! Az sem baj, sőt éppenséggel érdekes, ha ez az új kapcsolódik a már megismertekhez. És milyen megnyugtató ezek után még egyszer (de most már valóban csak egyszer!) meghallgatni a már ismert anyagot, több-kevesebb változással. Hasonló okfejtést mondhatnánk el a triós formáról, de a „kis” kétszakaszos dalformáról is. Álljon még itt a legújabb népdalaink leggyakoribb típusa: AABA. A szonáta-forma modellje… Mert a szonáta-forma a mondottak alapján négy részes! - Ezt a gondolatsort Bárdos Lajos egy óráján azzal fejezte be, hogy egyes előadók csak a szolgálatos rendőr jószívűségének köszönhetik, hogy az expozíció meg nem ismétlése után nem vezetik el őket az őrszobára.

Való igaz, hogy korunk élettempója sokkal hajszoltabb, mint Bach vagy Beethoven kortársaié volt. De éppen ezért, szinte gyógyító-pedagógiai feladat is hárul zeneművészeinkre: a régi mesterek műveinek hiteles tolmácsolásával egy percre megállítani a Ma rohanását, megnyugtatni a Ma emberét. A növendéknek se az legyen a célja, hogy az időegység alatt minél több más hangot megszólaltasson… Szervezzük úgy meg óráinkat - a vizsgákat is! - hogy növendékeink nyugodtan muzsikálhassanak, követeljük meg, hogy teljes, ép formákat játsszanak. Értessük meg velük, hogy Beethoven ellen vétenek, ha elhagyják egy mű formaalkotó ismétlését vagy visszatérését. Tanuljuk és tanítsuk meg a zene Furtwängler-i kitöltését és akkor nem lesz nyugtalanító ugyanazt többször hallani.

Nem bizonyíték, de érv, hogy a legnagyobb modern előadók többsége - Toscanini, Casals, Richter stb. - szinte minden előírt ismétlést betart. Richter még Mozart és Schubert lassú tételeiben sem átall akár kétszer is ismételni. Megfelelő szuggesztivitással, megfelelő tempóban.

Szinte mindent… Nyitva hagyom a kaput. Nem vagyok hivatott ex-katedra eldönteni, hogy mindig, mindent meg kell-e ismételni az előírás szerint, vagy ha nem, úgy milyen esetekben nem kötelező az ismétlés. (Különben is, melyikünk meri azt állítani magáról, az arányok önkényes megváltoztatásával, hogy jobb, „modernebb” a formaérzéke, mint Händelé vagy Mozarté?) Csupán a kérdés jelentőségére, tisztázatlanságára szeretném felhívni a figyelmet és a felelősségre, a pódiumon és növendékeink muzsikálásában egyaránt. Nem fejezem be a cikket, kérem a kartársakat, pedagógusokat és művészeket (esetleg egy személyben?!), keressünk együtt választ a kérdésre: Mi a formaalkotó ismétlés? Minden ismétlés formaalkotó-e? Kell-e játszani és játszatni minden formaalkotó ismétlést?

Szesztay Zsolt