Parlando 1962/5,

Emlékezés Bartók Bélára, a pedagógusra

Már két év óta okleveles tanár voltam, amikor végleg elhatároztam, hogy Bartóknál fogok tanulni. 1936-ban - amikor már nem tanított a Zeneakadémián, státusát végleg áttette a Tudományos Akadémiára, hogy kizárólag népdalgyűjtése feldolgozásának szentelhesse magát. Ott kerestem fel tehát Bartókot, kinek évekkel azelőtt jó barátja, Albrecht Sándor, első zenetanárom mutatott be Pozsonyban. Bartók hallotta annak idején zeneakadémiai vizsgáimat is.

Patkóalakú asztalnál találtam munkába mélyedve. Erős zavarral küszködve előadtam, hogy mi járatban vagyok. Mélyreható - ma már szinte a köztudatba átment - tekintetével nézett rám, s pár percnyi csend után megszólalt: „Emlékszem a vizsgáira. Kitűnő volt, vállalom.” Ezután jött a másik, számomra kínos kérdés, amit csak azért írok le, mert annyira jellemző Bartók egyéniségére. A tiszteletdíj iránt kellett érdeklődnöm. (Akkoriban a nagy mesterek igen drágán tanítottak. Dohnányi száz, Keéri Szántó negyven pengőt kért egy óráért.) Bartók zavartan adta a megdöbbentő választ: „Talán húsz pengő, de ha sok, csak szóljon.” Boldogságomat fokozta az a tudat, hogy akkoriban Bartók alig vállalt tanítást. (Úgy tudom, akkor már csak Deutsch Jenő - kit később a nyilasok meggyilkoltak - és én voltunk állandó tanítványai. Szegény Deutsch Jenőt Bartók korrektúrákkal anyagilag is segítette.)

Attól kezdve rendszeresen jártam a Csalán u.29. számú házba, ahol kis, toronyszobaszerű dolgozószobájában fogadott. A szoba berendezését már sokan leírták - magyar faragású íróasztal és székek - ehhez csak azt szeretném hozzáfűzni, hogy nem szerette a Beethoven-széket, mert az gyakran nyekereg, hanem a hangszernél is masszív, magyaros széken ült, kottákkal igazítva a magasságot.

Íróasztala felett feltűnt egy faliszőnyeg, melyet Péter fia készített, aki akkor még kis fiú volt: a Cantata Profana-ból a vadász és a szarvasok színes nemezből kivágva és egy nagy posztóterítőre erősítve. Bartók nagyon szerette ezt a faliszőnyeget.

A kis Musica zongora, melyen gyakorolt és tanított, tompára volt intonálva, s kottatartója a vastag terítővel letakart fedelén állt. Megdöbbentem az első hangok után, és bizony az első óra végén - ami mindig jóval tovább tartott hatvan percnél - alig lézengtem a kimerültségtől. Bartók, látva elképedésemet, hogy nem kapom a hangszerből a várt hangot, azt mondta, nekem is ajánlja a csukott hangszeren való gyakorlást, mivel így nem lesz olyan hangversenyterem, amelyet ne tudnék hanggal megtölteni. Tanácsának később hangversenyeimen igen jó hasznát vettem.

Ezt olvasva, gondolom, sokan fogják az ismert „vádat” megismételni, hogy Bartók keményen játszott és nem a mai metodikai elveknek megfelelően. Erre tulajdonképpen nincs mit válaszolni, hiszen játékának csodálatos színét nem tudjuk visszaidézni. Csak annyit, hogy a feszítést ő maga is helytelenítette. Egyes műveiben viszont szándékosan alkalmazott acélos, szinte gyémántfényű billentést, mert éppen ezzel érte el a megfelelő hangszínt.

Akik hallották Bartókot valaha játszani, nemcsak saját műveit, amelyeket utolérhetetlenül adott elő - de pl. Liszt Haláltáncát -, azok ma sem tudnak megdöbbentő hatásától szabadulni.

Tanításnál figyelme mindenre kiterjedt, s jellemző volt hallatlan precizitására és felelősségérzetére, hogy mindig előre közölnöm kellett, milyen műveket viszek az órára, mint mondta nem teljes értékű az ő munkája (!), ha lapról kénytelen előjátszani. Sokat játszott és néha tízszer is eljátszott egy-egy új részt, míg saját magával, a saját hangszínével meg volt elégedve. Azután végtelen szerényen ezt: mondta: „Hát körülbelül így próbálja meg.” De akkor nekem is addig kellett próbálnom, míg ugyanezt a színt - különösen a pp-ra volt igényes - ugyanazt a frazeálást ki nem hoztam. A frazeálást, dinamikát, tempót, mindig a szerzők előadásának százszázalékos tiszteletben tartásával dolgozta ki. Nem győzte hangsúlyozni, hogy egy zeneszerző semmit sem ír le feleslegesen és az előadónak mindent figyelembe kell venni, ami a kottában van. Saját műveinek precízen kiírt frazeálását és pontos metronóm jelzéseit természetesen megkövetelte. Ezt azért emelem ki, mert a pontatlan frazeálással nem egy Bartók-művet játszanak úgy, hogy alig hasonlít a nagy mester elképzeléséhez. A sok kis ív aprólékos kidolgozásának soha nem szabad a formai összefüggést szétbontania. Színben, értelemben az összetartozó egységek összefogására szintén nagy súlyt fektetett. Ugyanez vonatkozik a tempókra. Bartóknak igen gyors tempói voltak. Ezek a tempók az évek folyamán nem változtak nála, mert saját tempójelzéseit is ellenőrizte. Nem használt metronómot - nem bírta annak idegesítő ketyegését -, hanem szalagon függő ingával mérte tempóit. Azt is mondják egyesek, hogy biztosan rossz volt ez a mérőszalag és azért ilyenek a tempók. Ez azonban nem igaz, mert a tempókat magam is utána mértem Junkhans metronómommal, amelyet pedig stopperrel ellenőriztem. Tehát tempói gyorsak voltak és gyakran éppen ez adta a művek sajátos varázsát. Nem szabad például a Suite Op. 14. negyedik tételét, vagy az Éjszaka zenéjét vonszolni, mert unalmas lesz. A nyugalmat belső nyugalommal, választékos billentésekkel kell érzékeltetni. Az említett Suite III. tételét is sokan lassabban játsszák, mint kellene, de ebben az Universal kiadás a hibás, mert a metronómjelzésben tévesen negyed kottát írtak fél helyett. Erre bizonyíték a birtokomban levő kotta, melyet maga Bartók javított át. Sajnos, kevés hanglemez maradt Bartók játékáról és azok sem közelítik meg élő játékát. Így pl. az Este a székelyeknél felvételén egyáltalában nem hallható az a végletekig finomított pianissimo, ami mégis mindig fényes volt. Mikor órára vittem ezt a művet, már számos itthoni és külföldi hangversenyen játszottam, tehát nem is gondoltam, hogy technikai problémám lehet vele, csak a stílus, a szerző jóváhagyása miatt játszottam elő. Azt hittem, már finomabb kísérettel nem lehet játszani a két tilinkós részben, de Bartók ezt is „vastag”-nak találta. Végül többszöri eljátszásnál tudtam megfigyelni azt a rövid, sajátos karlendítést, mellyel a billentyű teljes elengedése nélkül ki tudta hozni a kívánt hangot.

Külön élmény volt minden órán a megbeszélés. Sokat beszélt politikai nézeteiről, antifasiszta meggyőződéséről.

Én is csak azt írhatom, mint mindazok, akik Bartók szorosabb köréhez tartoztak, hogy igen jó humorérzéke volt s szeretett tréfálkozni. Az emberek értelmetlensége sokszor szórakoztatta. Egyszer a Suite-et kellett játszanom nem elég zeneértő közönség előtt. Elmondtam Bartóknak és megkérdeztem, mi a véleménye, mi lesz ebből. Nevetve tanácsolta, hogy az utolsó - lassú - tételt okvetlen hagyjam el, mert őt ezért egyszer az egyik vidéki városban majdnem megdobálták.

Sokat beszélt törökországi útjának érdekességeiről, kényelmetlenségeiről. Lelkesen beszélt arról a nyelvi rokonságról, hogy pl. a török nyelv is az első szótagot hangsúlyozza, mint a magyar. Ezt a hangsúlyozást más nyelvnél nem tapasztalta.

Az utolsó órán, pár nappal azelőtt, hogy elhagyta Magyarországot, megkérdeztem, mik a szándékai, mikor akar visszajönni? Végtelen szomorúsággal csak annyit mondott: „Azt még nem tudom, sok mindentől függ.” Nem búcsúzott, (utólag hallottam, hogy senkitől sem) csak úgy, mint bármelyik turnéja előtt. Eltökélt szándéka volt, hogy visszajön.

Bartók halálával az egész művelt világ rengeteget vesztett, de ezt mi érezzük legjobban, akik valaha a közelében élhettünk.

Z. Bacsák Erzsébet