Parlando 1962/10,

A zenepedagógia száz esztendeje zenei folyóiratainak tükrében

A zenepedagógia az általános pedagógiának mindig mostoha gyermeke volt. Az illetékes szervek a múltban nem értékelik jelentősége szerint, ezért oly lassan bontakozik ki az intézményes zeneoktatás. Ha hiányzik a megfelelően kiképzett tanár, nem alakulhat meg a jó színvonalú zenei szakiskola sem. Amíg már 1773-ban a nagyszombati egyetemen viszonylag színvonalas középiskolai tanárképzésről gondoskodnak, majd 1777-ben a Ratio Educationis szabályozza ezt, a zenetanárképzésre még senki sem gondol. A Ratio Educationis alig terjeszkedik ki a zenetanításra, csak a tanító neveléssel kapcsolatos zeneoktatással törődik az 50. és 55. paragrafusa. Az első zenetanárképzőt a Budapesti Zeneművészeti Főiskolán állítják fel 1891-ben, s egyelőre csupán a zongora tanszakon. Hegedű szakon 1908-ban s a többi szakokon jóformán az utolsó évtizedekben létesül a tanárképzés. Pedig nemcsak a középiskolai szaktanárképzés, hanem még a tanítóképzés is régi tradíciókban gyökerezik. Így pl. a nagykőrösi tanítóképző már 1839 óta nevel tanítókat, ugyanakkor még közületi zeneiskola nincs, legfeljebb magániskola, pl. Sopronban, melyből kialakul az egyesületi, s a mai állami zeneiskola.

A zenetanárképzés hiányának jelentőségét alig mérhetjük fel teljességében. A magyar zeneélet múlt századbeli lassú kibontakozása, s a kis létszámú hangversenyt látogató közönség, a hivatalos körök közönye jórészben visszavezethető a zeneiskolák hiányára.

Bár a zenepedagógiai szakfolyóirat sokáig hiányzik (az Énekszó csak 1933-tól működik), az első számottevő zenei folyóirat az id. Ábrányi Kornél szerkesztésében 1860-tól kezdve megjelenő Zenészeti Lapok gyakran megjelentet nevelő célzatú írást. Minden bizonnyal a lap előfizetői gárdájában túlnyomórészt zeneoktatók lehetnek nagy számban. A lap főmunkatársa a kompozícióiról közismert Mosonyi Mihály, aki alkotó művészi tevékenysége mellett sohasem hanyagolja el a zenei zsurnalisztikát sem. Könnyen pergő dialógusokban tárja az olvasó elé a zongora tanóra keserves tanulságait Egy zongora tanóra c. tárcájában (1862. XI. 11.). Ebben a szatirikus párbeszédben, amelyet a zongoratanár folytat a „kisasszony” növendékével, kifigurázza Mosonyi a jómódú réteg kispolgári életfelfogását. Kiderül belőle, hogy a növendék unja a sok „klasszikust”, s magyar darabokat szeretne tanulni. A zongoratanár ekkor döbben rá a keserű valóságra: a magyar műzene hiányára. Itt a „kisasszony” alakjában megnyilatkozik a nemzeti zenepártoló is, ki szóvá teszi a nemzeti zene hiányosságát, „mert valcereket, mazurkákat, polkákat… írnak zongorára, de a nemzeti zene népdalon és táncon túl nem létezik.”

Ugyancsak sürgeti Mosonyi az összhangzattani képzettséget a kezdő zeneszerzőnél. Nyolc pontban foglalja össze a zeneszerzőtől megkívánt elméleti készültség főbb mozzanatait. Megkívánja a zeneszerzőtől, hogy „kiképzett harmonikus” legyen, dallamai újak, szellemdúsakká váljanak, polifon tudása is, korszerűségre törekedjék. A formaszerkesztés és hangszerelés területén megfelelően tevékenykedjék. Végül „ismertetőjele”, hogy miként kezeli az alhangok meneteit, azaz a basszus szólamot. Olyan ez, mint a „szolid alapzat egy épületnél”. Mert „sok zenemű olyan, mint a páva, mely felül ragyogó tollakat fitogtat, míg alul ízléstelen lábakat takargat.” (u. o. XII. 18.)

A Zenészeti Lapok kritikai rovata is sokszor nevelő célzatú, elsősorban leleplezve a kompozíciók összhangzattani hibáit. Sőt folytatásokban is közli Ábrányi lapja az összhangzattani szabályokat, s magyarázatait bőségesen igazolja jellemző példákkal is. Célja világos: a dalárda tagok és karnagyok felvilágosítását célozza e rovat. Mert abban az időben „még nem rendelkeznek a ’dalárok’ kellő jártassággal a négyszólamú zenei szerkesztésben.” Végre 1867-ben szóba kerül az énekhang képzése is. „Milyennek kellene lennie egy valódi énektanárnak?” címen ügyesen megrajzolja az anonim cikkíró az énekmester profilját. Plátót is idézi, ki érett kort kíván a mestertől, továbbá szép hangot, jó nyelvismeretet, olvasottságot és lelkes igyekezetet. Még Schumann apósának, Wiecknek véleményét is idézi, hogy jól kialakíthassa ennek típusát (u. o. 89 1.). Majd Megyeri Károly ismerteti, jól kidomborítja az angol Curwen új elgondolású szolmizálási rendszerének előnyeit. (u. o. 1868. VIII. 16.) Ennek kommentálása jobb, mint a régebbi formatani vázlata, amely bizony a mai olvasót nevetésre ingerli. így pl. a rondót úgy határozza meg, hogy ebben az érzelem, a belső élet magasabb kifejezést nyer, mint a változatokban, a rondó szokott kerete az ábrándozó regényességnek.” (U. o. 1864. okt. 20.)

A Zenészeti Lapok legképzettebb cikkírója kétség kívül, a szerkesztőn kívül, Mosonyi Mihály. Művei is jelentősek, de ezek közül sok, épp a nagyméretűek előadhatatlanul maradtak. Kazinczy-kantátájának ősbemutatója 1931. augusztus 23-án, a szerző halála után 60 évvel valósul meg. Álmos operája 1934-ben, zongoraversenye még később, csak az utóbbi években kerül bemutatóra. Mosonyi cikkei általában pesszimisztikus képet rajzolnak koruk felfogásáról. A zongoratanár, ki kénytelen családi otthonában felkeresni tanítványát, a kottát is maga viszi házhoz. Emiatt tör ki vitája növendékével, mert a tanár ujjgyakorlatokat, etűdöket is visz magával leány tanítványa számára, sőt - horribile dictu - amattól még körmei levágását is kívánja.

De a lelkes kezdet elakad. A Zenészeti Lapok 16 évi fennállás után 1876-ban megszűnik, talán a szerkesztő más irányú elfoglaltsága miatt. Hisz id. Ábrányi Kornél lesz az újonnan létesülő Zeneakadémia titkára. 1882-ben ugyan ismét megindítja a Zenészeti Közlönyt, de talán megfelelő munkatársak hiánya, avagy részvétlenség következtében hamarosan abbamarad vállalkozása. Az elmúlt században nem is alakul ki számottevő időszaki zenelap, mely méltó folytatása lenne Ábrányi orgánumának. Alig fél év alatt megszűnik a Sztojanovits-szerkesztette Zenevilág is. Bár Hackl Lajos, az ismert dalárda-karnagy 1900-ban feltámasztja ezt, s egy decenniumon át a képesített zenetanárok lapjaként kerül az olvasó elé. Pedagógiai irányú cikkeket alig hoz benne, éppúgy, mint a Ságh József által szerkesztett s 1886-tól megjelenő Zene lap. 1903-ban alakítja lapját a Zeneközlönyt a jeles egyházi zeneszerző, Demény Dezső, s a A Zenét Sereghy Elemér, az agilis zeneíró 1909-ben. Csakhogy a Zeneközlöny elsősorban a hangversenyműsorok elemzését, s egyes történeti cikkeket hoz, A Zene pedig az akkori zeneélet időszerűségét tükrözi cikkeiben, s hírrovatában. Új fordulathoz érkezik a magyar zenei revü kérdése 1917-ben. Egyszerre két színvonalas folyóirat alakul, a Szimfónia és a Zenei Szemle. Mindkettő gondosan szerkesztett, korszerű lap, s a zenepedagógia problémái iránt fogékony. Molnár Antal a Szimfóniában zenepedagógiai kérdések közt felveti a tempó problémáját, s a Bach-művek tanításának kérdését. Mérlegeli az oly sokszor hangsúlyozott lassú gyakorlás értékét, s helyteleníti, ha lassan játsszák végig az egész darabot, mert szerinte csak részleteket szabadna más tempóban előadnunk. Jó ötlete, mikor kívánja a Bach-művek tanításának előkészítését más, könnyebben appercipiálható korabeli művekkel, mert „miért olvasson latin klasszikust az olyan gyermek, ki még a magyar nyelvvel sincs tisztában.” Még megemlíthető Tóth Árpádnak az Esztétikai problémák a zene dialektikájában c. dolgozata is. Kár, hogy a változatos tartalmú Szimfónia alig hét hónapi fennállása után megszűnik, bár számai meglepő színvonalúak.

Régi hiányt pótol a Járosy Dezső szerkesztésében meginduló Zenei Szemle. Tartalmát zeneelmélet, nevelés, időszerű kérdések, zenetörténet elnevezésű rovatokba osztja. Tehát a zenei nevelés is helyt nyer, igaz, ez egyelőre nem ad új, irányt jelző cikkeket. Az első számban Hubay ír vitatható érveléssel a csodagyermekekről. Hubay nézete cáfolható az adatok tömegével. Majd a 3. számban olvasunk Szabados Bélától az énektanítás problémájáról. Nem nyújt ugyan rendszeres pedagógiai alapvetést, hanem inkább ismerteti az ellentétes elveket. Talán a legérdekesebb és legrendszeresebb Oswald Jánosnak a Közös zongoraoktatás száz évvel ezelőtt és napjainkban címen folytatásokban megjelenő dolgozata. Mint a zongoratanár-képző vezetőtanára, igen jól átfogja tárgyát, s főleg Logiernek és a 13 éves korában megvakult Prokschnak szisztémájával foglalkozik behatóan Oswald. Csakhogy az első világégés befejezése után 1919-ben lemondja Járosy a zeneakadémiai óráit, mert az új országhatárok miatt nem utazhat rendszeresen Pestre. Temesvárról ugyan tovább szerkeszti lapját, ez azonban árnya lesz az I-II. évfolyamnak. Ha ezen túl is akad néha nevelési célzatú közleménye, az inkább agitatív jellegű. Efféle Molnár Antalé, mely kihangsúlyozza a zongora és hegedűtanítás anyagának egyoldalúságát. Helyesen kipellengérezi az egyes művek túlságos szerepét a tanítás anyagában, melynek következménye - a más művek süllyesztőbe ejtése.

Új etappe-hoz érkezik a Zenei Szemle 1926-ban, mikor a sok ráfizetésbe beleunó Járosy átadja lapját budapesti zenetudósoknak. Major Ervin felelős szerkesztése, Szabolcsi Bence és Tóth Aladár közreműködése biztosítja a lap színvonalát. A lap terjedelme megduzzad, s sok alapos, tudományosan kidolgozott értekezés jelenik meg hasábjain. Bár a Zenei Szemle gyújtópontjába a magyar zenetörténeti kutatások publikálása kerül, néhány közleménye fontos problémákat ragad ki a nevelés köréből is. Sebestyén Sándor a súly technika fontosságát fejtegeti a gordonkajátékban, s praktikus tanácsokat ad Thoman István, a zongora pedáljának helyes használatára. Kétségkívül legfontosabb Kodály gondolatébresztő felhívása a Gyermekkarokban. Az Éneklő Ifjúság mozgalmának - mely azóta egyre inkább országos jellegűvé nő - első felhívása ez a harangkongás 1929-ben. Ez évben a fejlődés csúcspontjára jutó lap azonban megszűnik a következő esztendőben, s célkitűzése csupán 10 év múlva valósul meg Bartha Dénes által fémjelzett Magyar Zenei Szemle hasábjain. Mert ez a kor még nem bír el két zenetudományi folyóiratot. Miután 1929-ben megjelenik a Kultuszminisztérium támogatásában nagy terjedelmű, negyedrét alakú, számonként négy íves folyóirat, a Muzsika, Szabolcsi magas színvonalú orgánuma abbamarad a tudományos irodalom nagy kárára. Igaz, a Muzsika tüze is ötnegyed évi lobogás után elhamvad. A Muzsika pedagógiai vonatkozást ritkán érint. Jőde irányt jelző, a munka szelleméből kinőtt pedagógiai utasításait azonban összefoglalja benne Pataky Mária. A zenetudományi folyóirat mellett jól működik a népszerűsítő lap is. Hivatása fontos, bevezetni a tömegeket a zenei alkotás műhelytitkaiba. A kinyújtott segítő kezébe sokan belekapaszkodnak és sokan el is jutnak ezen a réven a túlsó partra, Euterpé birodalmába.

1927-től, a háború befejezéséig rendszeresen megjelenik kéthetenként A Zene, mint a Fővárosi Zenekar hivatalos lapja, azonban célja elsősorban a hangversenyműsorok népszerű ismertetése. Színvonalas, többnyire népszerűsítő cikkeket közöl ugyan a zenetudomány különböző területeiről, ám zenepedagógiai probléma csak elvétve kerül szőnyegre itt, miután elsősorban nem a zenész, hanem a zenekedvelő tömegeket akarja meghódítani. Tartalmából megemlíthetők Vannay ügyes statisztikái a vidéki zeneiskolákról.

A Magyar Zenei Szemle elsősorban a szakmabeliek orgánuma. Jól felkarolja a zenepedagógia fontos ügyét, hiszen az első száma beköszöntőjében már mélyenjáró fejtegetést publikál Kodálytól az óvodai oktatásról. Sokszor idézik Kodálynak eme felszólalását, hiszen nem kevesebbről esik szó benne, mint arról, hogy már az óvodában kell megalapoznunk a gyermek zenei készségét, mert ez, „első és kitörölhetetlen benyomást hagy a lélekben.” Kodálynak gondolatokban eredeti tanulmánya nem téveszti el hatását, s ha az óvodai nevelés ma már helyes útra tért, abban döntő fontosságú Kodály filippikája. A Magyar Zenei Szemle nemcsak Kodály révén kapcsolódik bele a pedagógiai problémákba. Már az első évfolyamában találunk eszmekeltő gondolatokat. Gárdonyi Zoltán sürgeti az ifjúsági zenekarok irodalmának ápolását s vezérelvét is adja kialakításának, majd zongoratanítási problémák megtárgyalása jelentkezik Heimlich (Hernádi), Hanka, Horusitzky dolgozataiban.

Az 1944. év végén megszűnő M. Z. Sz. helyét ismét a Zenei Szemle foglalja el, Szabolcsi, Járdányi, Ujfalussy stb. szerkesztésében. Ettől kezdve egyre több az ének, a szolfézs, a zongoraoktatás problémáit fejtegető írása, melyek miután oly közel kerülnek korunkhoz, ismertetésük mellőzhető. Lassanként megérlelődik az ének- s zenepedagógiai folyóirat elindításának gondolata is. Mert túlhaladott álláspont, ha a nevelési problémáknak vendégjogot kell kérniük más folyóiratok hasábjain. Kerényi és Kertész szerkesztésében 1933-ban meginduló Énekszó rendszeresen megjelenik kéthavonta, s a közismereti tárgyakat oktató iskolák énekoktatásának ügyét szolgálja. Sőt 1938 végén még a tiszavirág-életű Hangszer című lap mellékletével segítséget nyújt a zeneiskolai tanároknak is. Az Énekszó tizennyolc évi fennállása alatt sok didaktikai közleménnyel és kórusművel gazdagítja az énekpedagógiai szakirodalmat. A kiadóvállalat agilis igazgatója, Kertész Gyula még egy folyóiratot, a Zenepedagógiát is elindítja útjára 1947-ben. Ez a lap a legközelebb kerül a Parlando célkitűzéséhez. 1950 márciusáig tájékoztatja olvasóit, mely idő alatt bőségesen ellátja a revüt Szabolcsi, Ujfalussy, Járdányi, Szöllősy, Péter, Szeghy, Kerényi Gy., Szervánszky E., Ráth-Véghné, Lesznai, Agócsy, Brodszky, Maróthy, Irsai, Gulyás, Balassa, Czövek, Sonkoly stb. időszerű közleményekkel. A lap rovatai közt megtaláljuk az énekoktatók híranyagát, továbbá kottaismertetéseket, zenei formák megvilágítását, útmutatót a tananyag tanításához, év végi vizsgák legfontosabb részeit, növendékhangversenyek beszámolóit, zenei tankönyvismertetéseket, s a Zenepedagógus Munkaközösség közleményeit. A cikkek foglalkoznak zenei képességvizsgálattal, metodikai problémákkal, egyes művek előadásával, végül külföldi oktatási módszerekkel.

A Zenepedagógiával párhuzamosan fut még egy némileg hasonló célkitűzésű orgánum, a Zenei Nevelés is. Ez Gráber Lajos és Petneki Jenő szerkesztésében az állami engedélyű zeneiskolák hivatalos lapjaként működik, 1947-ben. Kiegészíti a Zenepedagógia híranyagát, mert célkitűzésének középpontjába kerül a külföldi s a magyar vidéki zenei élet áttekintése. Különösen sűrűn tájékoztatja olvasóit a szovjet zenepedagógiáról. Hiányosságai mellett is akadnak érdemei. A rövid életű lap utolsó száma 1948 júniusában kerül olvasói elé.

Ha végigtekintünk egy évszázad zenepedagógiai írásain, világosan kitűnik az irányvonal. A zenepedagógia helyt nyer fokozatosan folyóiratainkban, ha nem is döntő súllyal. Főleg az összhangzattani problémák (Mosonyi), majd az iskolai ének, zongoratechnikai megoldások részesülnek eléggé részletes megtárgyalásban. Ritkábban kerül szőnyegre a hegedű- és gordonka oktatás ügye, s a mélyhegedű, nagybőgő, hárfa, a fúvós hangszerek metodikai problémái pedig megbeszélés nélkül maradnak. Talán a szerkesztők maguk sem sürgetik ezeknek kidolgozását. De lehet, hogy hiányzik az erre alkalmas szakírói gárda is. Így ez fehér foltként marad. A fúvós hangszeroktatásról szóló első kis közleménnyel a Zenepedagógia 1949. évi évfolyamában találkozunk. Ha a kibontakozás üteme lassúbb tempójú, a szakfolyóirat hiányára bátran átháríthatjuk okát. Míg a németeknél már 1878 óta megjelenik a Der Klavierlehrer, majd ennek folytatásaként Musikpädagogische Blätter, nálunk a nevelési problémák háttérbe szorulnak az önálló lap híján. Nem mintha hiányozna az általános pedagógiai közlöny. A Magyar Pedagógia 1892 óta szolgálja nevelő-társadalmunk továbbképzését. Ebben sok szó esik a különböző iskolatípusok szaktárgyainak új tanítási módszeréről, ám a zeneoktatás nem jut itt szóhoz. De egy évszázad erőfeszítése még sem hiábavaló. Ma a Parlando igyekszik biztosítani a problémák helyes kifejtését, s elősegíteni az új nevelőkáderek képzését.

Dr. Sonkoly István