Parlando 1962/12, 3.-5. p.

A zenei ismeretterjesztésről

A közhasználatban elterjedt „zenei ismeretterjesztés” kifejezés egyáltalán nem fedi azt a tevékenységet, amellyel a hallgatókat közelebb hozzuk a zenéhez. Szószerinti értelmében talán jól tájékozott hallgatókat kell képezni, akik a műnek, szerzőjének és előadójának minden intimitását jól ismerik? Igen egyszerű lenne az ismeretterjesztés munkája, ha csupán e meglehetősen körülhatárolható zenei ismeretanyag feltárására szorítkozhatna. Ebben az esetben minden tanult, vagy tanulni vágyó ember közel tudna férkőzni a zenéhez. Az kétségtelen, hogy számos intellektuális élménylehetőséget kínál a zene. A formák játéka, a témák érdekes alakulása, a harmóniák törvényszerűségei mind-mind kelthetnek érdeklődést, - olyan érdeklődést, mely a logikai szépség feltárására és felismerésére irányul.

Az ismeretterjesztést az nehezíti meg, hogy a zene nem csupán magas rendű logikai játék, hanem a szépség egyik megnyilatkozási formája és így megközelítése magasabb rendű ízlést tételez fel. Az ízlés olyan rugalmas tulajdonság, amely kifejleszthető, formálható és alakítható. Csakhogy ez a kibontakoztató folyamat igen lassú, lényegesen lassabb, mint az ismeretek befogadása. Helytelen úton jár az, aki ismeretterjesztő tevékenységében a kényelmesebb ismeretközlésre szorítkozik csupán és megfeledkezik az ízlésnevelés fontosságáról.

Az ízlés fogalmának még egy másik sajátságáról is szeretnék említést tenni. Ez pedig az ízlés oszthatatlansága. Van jó ízlés, és van rossz ízlés, de kevésbé beszélhetünk külön zenei ízlésről. Aki a zene hallgatásában igényes, az igényes a művészetek minden ágában, sőt életének minden megnyilatkozásában. Ebben rejlik a zenének és általában a művészeteknek óriási nevelő értéke. Ez az oszthatatlanság művészettörténeti vonatkozásban is érvényes. Nem lehet valaki őszinte híve a modern zenének, ha olvasmányaiban csak régi írókban gyönyörködik. Az ízlés lassú fejlődésének és oszthatatlanságának tényéről éppen napjainkban kapunk számos bizonyítékot, ha figyelemmel kísérjük a modern életformának a ruházkodásban, használati eszközeinkben, épületekben, lakásunkban, művészeti érdeklődésünkben zajló lassú, de feltartóztathatatlan térhódítását.

A zene megközelítésének legfáradságosabb, de kétségtelen leghatékonyabb útja a gondos zenetanuláson keresztül vezet. Soron következő kérdésünk az, hogy aki ezt a fáradságos utat nem járja végig, eljuthat-e más úton a zene élvezetéhez, - aki pedig végigjárja, igényli-e a zenei ismeretterjesztést?

Az iskolai zenei nevelés, akár az énektanításon keresztül, akár hangszeres zenélés útján, sok lehetőséget kínál a zenével való közvetlen kapcsolat megteremtésére. Ezt a lehetőséget azonban az oktatók, a nevelők egy része még nem használja ki. Számos mechanikusan vezetett órával találkozunk ma is országszerte.

A zenei ismeretterjesztés, mint elv

Az oktató-nevelő munkának nélkülözhetetlen. szerves tartozéka. Magától értetődik, hogy egy-egy zenei egység tanítása során számos kaput tudunk nyitni a zenei ismeretek bő tárháza felé és minden alkalommal lehetőség nyílik a zenei és az általános ízlés fejlesztésére. A legkecsegtetőbb kilátást nyújtó zenedarabok is száraz gyakorlattá degradálódnak, a legszebb népdalok is tandalokká torzulnak a zenéért lelkesedni nem tudó pedagógus kezében. Pedig az ifjúság fogékony mindennemű szépség befogadására. De ezt a fogékonyságot nemcsak felgyújtani, hanem tönkretenni is lehet. Óriási tehát a nevelők felelőssége, de még nagyobb azoké, akik a nevelőket útra bocsátják.

A múltban is folyt különböző formában a zene ismertetése Magyarországon és másutt. Van-e valami sajátos jegye és jelentősége a ma nálunk folyó ismeretterjesztő munkának? Egyáltalán, mi váltotta ki a Parlando vitaindító kezdeményezését?

Az iskolai énekoktatáson keresztül, valamint az 1945 óta nagyon kibővült zeneiskolai hálózaton keresztül nagyon sokan jutnak közvetlen kapcsolatba a zenével. A zene megközelítésének lehetősége a felnőttek számára is megnőtt. Általában azt mondhatjuk, hogy a zenei piac az utóbbi időben tekintélyesen kibővült. Szinte minden lakásban van rádió, a televízió is gyorsan terjed, a lemezjátszó, a magnetofon is közhasználati cikk lett. Az élő zene is hódít ott, ahol a minőséggel is törődnek, a könyvpiacon pedig a zenei tárgyú könyvek szinte a legnépszerűbbek. Mindezek az eszközök és lehetőségek jó, vagy rossz hatásukkal egyaránt a zene felé irányítják a széles tömegek figyelmét. Elérkezett tehát az a lélektani pillanat, amikor valóban tömegeket lehet a jó zenével megbarátkoztatni. Azért nem lehet közömbös, hogy mit művelnek nálunk ma zeneoktatás, zenei művelés, ismeretterjesztés címén. Azért kell erről a kérdésről vitatkozni, mert a siker, vagy sikertelenség szinte kizárólag a jó módszeren, a pedagógus bölcsességen áll vagy bukik.

Módszer

Már az eddigiekből is kitűnik, hogy a zene szavakkal történő megközelítésének két fő ága van: az intellektuális oldalról és az érzelmek oldaláról való megközelítés. Ez a két út egymástól a gyakorlatban el nem szakítható, mi is csak a problémák kibogozása céljából választjuk szét. Egy-egy mű logikumának feltárása, az azonosságok, hasonlóságok, különbözőségek felderítés, érdekes feladat. Ugyancsak nem lebecsülendő a zene fő eszközeinek: a dallamnak, harmóniának, ritmusnak, hangszínnek eredetiségeire, sajátságaira rámutatni. Ezek a kutató törekvések igen közel járnak a zene mondanivalójának lényegéhez, hiszen a zeneszerző minden szándékát ezeken az eszközökön, a zenei elemeken keresztül közli. A stílusjegyeknek vagy szűkebben a zeneszerző sajátos alkotómódszerének 1-1 műben való bemutatásával sok olyan tényezőt világíthatunk meg, mely a mű megértését segíti.

Ennek az intellektuális feltáró módszernek fordítottja az, amikor először a szerző és a mű történelmi szerepét, társadalmi helyzetét tárjuk fel és azon keresztül vállalkozunk a mű rejtett szépségeinek felderítésére, az író szándékának kinyomozására. Mindkét módszer hasznos lehet, ha az utakat valóban végigjárjuk. Egyik sem ér sokat akkor, ha akár az egyik, akár a másik út felén megállunk, ha pl. csak az általános társadalmi hátteret vázoljuk fel, vagy pedig kizárólag csupán a mű logikai érdekességeinek felkutatására szorítkozunk.

A zene szóbeli megközelítésének másik útja az érzelmi, vagy hangulati megközelítés. Ez az út is járható, csak igen veszélyes. Ez a módszer produkálta új, különösen a két világháború között a leggiccsesebb zenei magyarázatokat, a zeneszerző szándékának banális elferdítéseit, a szentimentalizmustól csöpögő dagályos lírai ömlengéseket. Ez a módszer a legnagyobb alkotásokat is ócska piaci portékává alacsonyíthatja.

Az érzelmi megközelítésnek jól járható útja a kongeniális alkotások egymás mellé állítása. Ez még akkor sem veszélyes, ha valamilyen szempontból párhuzamba állított művek címe, tartalma, szándéka, vagy kora nem egyezik. Itt nyílik lehetőség tehát a társművészetek bekapcsolására.

A kitűzött cél elérésére egyébként semmiféle pontos recept, egyedül üdvözítő eljárás nem adható. A módszer megválasztását mindig a hely, idő, alkalom, a közönség összetétele stb. szabja meg. A körülmények változatos alakulása váltja ki a száraz műfelsorolástól kiindulva, az ünnepélyes megemlékezésen keresztül, a művészi tartalmú és kivitelű zenei ismeretterjesztésig a különböző formák számtalan árnyalatát. Egy lényeges vonásban azonban minden közlés kell, hogy megegyezzék. Abban ugyanis, hogy az ismeretterjesztés másodlagos tevékenység, elsődleges ható tényező maga a zene: Hagyjuk tehát, hogy a zene beszéljen, a zenei ismeretterjesztés keretében, legfeljebb annak mondanivalóját magyarázzuk.

Az emlegetett pedagógus bölcsességgel és jó módszerrel azonban ne csak az előadó apparátus jeleskedjék. Hiábavaló ugyanis a legrafináltabb, legmesszebb tekintő módszer, ha az előadások tárgyi feltételei és normális rendezett körülményei hiányoznak. Hiábavaló a módszer színárnyalatain vitatkozni, amikor a TIT, vagy a Tanácsok művelődési osztályai vagy a Filharmónia nem tudnak lehetőséget biztosítani a rendszeres zenei ismeretterjesztésre. Hiábavaló minden szenvedélyes szakmai vitatkozás, ha nem sikerül széles körben elfogadtatni, hogy az esztétikai nevelés megközelítőleg olyan fontos, mint pl. a testnevelés. Győr megyében, hogy csak egy példát említsünk, számos egészséges szakmai kezdeményezés született. Sikerült néhány év alatt kitűnő előadó gárdát is nevelni. Mit ér azonban mindez, ha pl. az ifjúság zenei ellátásával nem törődik a Filharmónia és a pedagógus kezdeményezésből fakadt jól működő Zenekedvelő Gyermekek Klubját minden indokolás nélkül megszüntették!

Nemcsak annak elfogadtatása lényeges, hogy a művészeti hatások fontosak az emberré formálásban, hanem arról is meg kell győzni az illetékeseket, hogy e tevékenységek csak tartós és rendszeres munkával hozzák meg a kívánt eredményeket. Mint ahogy idegen nyelvet sem lehet megtanulni néhány nyelvlecke alatt, a zene szépségeit sem lehet megmutatni 1-2 kirakat-előadásból. Egy kisközség pedagógusa megfogadva a tanfolyam intelmeit, hat zenei tárgyú előadást állított be a kultúrotthon évi programjába. Ezt a tettét fölöttesei egy ideig elrettentő példaképp emlegették.

Kultúrotthonaink száma örvendetesen megszaporodott 1945 óta. E súlyos anyagi áldozattal létrehozott impozáns épületek, lényegében a kultúra fellegvárai. Itt az ideje, hogy bennük a zene ne csak a szórakozás, a tánc eszköze legyen, hanem a művelődésé is, - többek között kapjon bennük több helyet és lehetőséget a zenei nevelés is.

A zenei ismeretterjesztés hatékonysága úgy fokozható, ha az előadógárda műveltségének és szakmai felkészítésének nagyvonalú munkájával párhuzamosan halad a zenei nevelés kultúrpolitikai súlyának és fontosságának elismerése.

A Parlando ez évi februári számában vitaindító cikk jelent meg „Az ismeretterjesztés néhány problémájáról” címmel. Azóta majd minden példány közölt egy-egy hozzászólást, megvillantva a téma néhány érdekes oldalát. A cikkek tartalma és hangja általában arra enged következtetni, hogy a zenei ismeretterjesztéssel, mint a zenei nevelés egyik fontos eszközével érdemes foglalkozni, - munkamódszerét, lehetőségeit érdemes kibontakoztatni. Ennek főfeltételeként a következőket jelölném meg:

1. A zenei ismeretterjesztést, mint elvet a legszélesebb vonatkozásában mindenfajta zenei oktató-nevelő ténykedés nélkülözhetetlen tartozékaként kell kezelni (iskolai, zeneiskolai, amatőr vonatkozásban).

2. Hozzá kellene látni az ismeretterjesztés előadóinak gondos és rendszeres kiképzéséhez. Ezért a felsőfokú tanítóképzőben, a pedagógiai főiskolákon, a szakiskolákban a zenei ismeretterjesztés módszerét és gyakorlatát tantárgyként kellene tanítani. Másrészt célszerű lenne nyári továbbképző tanfolyamokon a már működő zenei ismeretterjesztőket egybehívni és azokat szakmai tanácsokkal ellátni.

3. Ki kellene dolgoztatni a zenei ismeretterjesztés módszertanát, egy olyan módszertant, amely e tevékenység legfőbb alapvonásait tartalmazza.

4. A Filharmónia keretében történő hivatásszerű, ismeretterjesztő tevékenységet képesítéshez kellene kötni; a vidéki műsorfüzetek íratását is kizárólag jó szakemberekre kellene bízni.

5. Meg kell teremteni a feltételét annak, hogy kultúrotthonokban minél nagyobb számmal működjenek zenei szakkörök, zenei klubok minden korcsoport számára.

6. Művész- előadó gárdákat, csoportokat kell szervezni a zene bemutatására. Megbízható, jól közvetítő mechanizmusokat kell kontsruálni a zene gépi úton történő bemutatására.

7. És végül mindezen sokirányú tevékenység és feladat kézbetartására gondos gazdát kell kiszemelni. Jelenleg ugyanis egy kicsit a zenepedagógiához, egy kicsit a hivatásos zene vonalához, egy kicsit a népműveléshez tartozik, de lényegében sehová sem tartozik. Istápolására olyan testület vállalkozzék, mely fontosságához méltó elbánásban részesíti.

Turcsányi Emil