Parlando 1952/12,

Modális hangsorok tanítása az alsó fokú szolfézsoktatásban

A téma, amelyről itt részletesebben szeretnék beszélni, abból a kételyből fakad, vajon nem túl korán és nem túl sokat adunk-e a modális hangsorokból (illetve népdalokból) növendékeinknek, és pedagógiailag indokolt és célszerű-e alsó fokon a dór, mixolíd, fríg, líd dalok ennyire részletes tanítása. És még egy: vajon jól tanítjuk-e, helyesen világítjuk-e meg a modális hangsorok értelmét?

Ismeretes, hogy II. osztályban a pentaton mellett a dúr és eol hangsor az előírt tananyag, ez III. osztályban a dórral (la-sor, fi-vel) bővül. A IV. osztályban az új tanterv szerint ezek elmélyítése és az összhangzatos moll bevezetése a feladat. Az V. osztályban jön a fríg és mixolíd, - és itt kezdődik a zavar.

Mielőtt azonban folytatnám, tisztázni kellene, mi is tanításunk, tananyagunk lényege és gerince az első hét évben. Hiszen ez az első hét év növendékeink kilencven százalékénak a maximális idő, melyet zenetanulással tölt el; legtöbben azonban az V. vagy VI. osztályban abbahagyják. A hangszeres oktatásban kialakult helyes gyakorlat szerint elsősorban a magyar és a klasszikus muzsikát kell megismertetnünk és megszerettetnünk növendékeinkkel. Ez természetes is, hiszen minden zenei műveltség alapja Bach, Haydn, Mozart és Beethoven muzsikája. Ha tehát elfogadjuk azt, hogy alsó fokon a klasszikus zene megismertetése a legfőbb feladat, ebből következik, hogy szolfézstanításunkban is a klasszikus dúr-moll harmóniavilág, a tonika-, szubdomináns-, domináns-funkciók megéreztetése legyen törekvésünk. (Nem beszélek most az I. és II. osztály anyagáról, ahol természetesen még helyes a pentatónia középpontba állítása.)

Itt kanyarodom vissza a modális hangsorok tanításának problémájára. A dór hangsor bevezetése még nem jön korán, hiszen a dór dallamok meglehetősen gyakoriak a magyar népzenében, S egyaránt szerepelnek a hegedű- és zongora-tananyagban. (Bartók: Mikrokozmosz, Sándor: Hegedű ABC.) De már a mixolíd és fríg hangsor tanítása egyrészt úgy érzem, korai, másrészt azt hiszem, helytelen alapon történik. Mixolíd és fríg népdal (igazi mixolíd és fríg) ugyanis viszonylag kevés van a magyar népzenében. Az V. osztályban jön a mixolíd, mint szó-hangsor és dó-sor tá-val. Az eddigi gyakorlat szerint a mixolíd hangsort attól függően szolmizáljuk szó- vagy dó-végűnek, hogy a dallam pillére dó-mi-szó alaphármas, vagy szó-dó-mi kvartszext-akkord-e. Ez azonban véleményem szerint így helytelen, mert a mixolíd hangsornak csak egy helyes szolmizálása lehet: dó-sor tá-val. A szó-sor nem mixolíd, nem is érezzük, s nem is érezhetjük a szó-t tonikának. A szó-végű dalok inkább dúr-dallamok, melyek dominánsra zárnak (fél zárlattal). Ha hármashangzattal kiegészítjük a záró hangot (akár növendékeink éneklik azt, akár a tanár játssza alá zongorán) nem hiszem, hogy ne ez legyen a jó megoldás:

Ezek szerint alaposan lecsökken a mixolíd hangsorba sorolható dalok száma.

Hasonló a helyzet a fríg hangsorral is. A kialakult gyakorlat szerint mi-végű és la-végű tá-val egyaránt fríg hangsor (ha a hangok sorát nézzük, csakugyan, ha jellegüket nézzük, nem), attól függően, hogy a dallam pillére az alaphármas-e (lá-dó-mi), vagy a moll kvartszext (mi-lá-dó). Véleményem szerint a fríg hangsornak is csak egyféle szolmizálása lehetséges: la-sor tá-val. A mi-végű dalok eol, vagy valamilyen moll-hangsorban levő dalok, melyek szintén dominánsra zárnak (fél zárlat mollban). Ezt alátámasztja a harmonizálás is:

Természetesen határesetek is vannak, ahol csak hallásunk (ízlésünk) dönthet az egyik vagy másik kategóriába való sorolásról. A mi-t tehát nem érezhetjük tonikának; ezt elfogadván ugyancsak lecsökken a fríg dallamok száma.

Még egy megjegyzés: a leugró kvart: dó-szó, lá-mi nem jellemzője a mixolíd vagy fríg hangsornak, inkább a dúr vagy moll-hangsor tonika-domináns funkciójának. Ami pedig (esetleges ellenvetésként) a valódi fríg dalok zárását illeti, az ún. fríg zárlat is dúr hármasra zár (mint a mi-végű daloknál), de ez még Palestrina idejéből kialakult szokás, hogy a moll-jellegű darabokat is dúr-akkordokkal fejezik be (még Bachnál is).

A modális hangsorok tanításánál tehát ott a hiba, hogy az a törekvésünk, hogy növendékeink megszokják: a dúr jellegű hangsorok DÓ-végűek, a moll jellegűek pedig LÁ-végűek, törést szenved azáltal, hogy az V. osztálytól kezdve SZÓ és MI is képviselhet tonikát. Azt hiszem helytelen gyakorlat ez. Helyesebb lenne az ilyen jellegű dalok valódi finálisát és dominánsra való zárásukat felismertetni. Ilyen értelemben talán helyesebb lenne a II. és III. Példatár SZÓ és MI végű dallamait inkább a dúr és moll dallamok közé helyezni, és a mixolíd és fríg dallamok közé csak a DÓ és LÁ végű dalokat TÁ-val. (Bár még ezek sem igazán mixolíd vagy fríg dallamok!) Ez, azt hiszem, egyszerűbbé tenné a tananyagot növendékeinknek, egyszersmind jobban megközelítené a zene reális gyakorlatát, melynek egyedüli, szubjektív fokmérője hallásunk.

Németh Rudolf