Parlando 1962/12,

Zenész a társadalomban

visszapillantás, utópia és javaslat

„Zenész a társadalomban” - ezzel a címmel jelent meg hosszabb tanulmányom a „Valóság” legutóbbi számában.

Megpróbáltam benne összefoglalóan áttekinteni és értékelni a zene társadalmi helyzetében bekövetkezett 3-400 éves átalakulási folyamatot, majd a zene jelenét és jövőjét vizsgáltam ennek fényében. A tanulmány végén éppen csak megpendítettem egy gyakorlati vonatkozású javaslatot, jelezve, hogy annak részletesebb kifejtése egy zenepedagógiai szaklapba kívánkozik. És ennek az ígéretnek kívánok most eleget tenni. Következzék először a „Valóság”-ban megjelent tanulmány összefoglalása (I. rész), hiszen a konkrét javaslatnak mégiscsak ezen általános háttérben van értelme. Utána, a II. részben fejtem ki részletesen a Valóságban csak érintett javaslatot. Aki az I. (általános történeti) rész után alaposabban érdeklődik, lapozza föl a folyóirat fönt megjelölt számát.

I.

Megvan a zene életének saját logikája is, de mint minden művészeti ág, ez is mély gyökerekkel nyúlik le a társadalom életébe. A zene társadalmi helyzetét tehát összefüggésbe hozhatjuk a társadalmi-gazdasági változásokkal.

A feudalizmusban - a naturális gazdálkodásból következően - az emberek élete kisebb közösségekben folyt le: falunyi, kisvárosnyi „társadalomban”. E kis társadalom meglehetősen zárt életet élt, önmagát majd mindenben ellátta.

Ellátta zenében is. A városka lakóinak közvetlenül mutatkozó igényeit néhány e célra specializált lakos közvetlenül kielégíthette. Közönség és zenész kapcsolata közvetlen, személyes, viszonos éppúgy, mint pl. a cipész és a cipőtalpalást igénylő közönség kapcsolata egy faluban, vagy kisvárosban még ma is. S valóban: a zenész helyzete és öntudata körülbelül olyasféle e korban, mint bármely más mesteremberé.

A zenész a közösség mindenféle zenei igényét kielégíti: komponál templomi zenét, tánczenét, betanít, vezényel, előad, tanít. A zenei élet mindennapjában nincs nagyobb jelentősége annak, ami e közösség határain túl fekszik: művészek, művek vándorlása fontos erjesztő szerepet játszik, de a zenetáplálkozásban nem „mindennapi kenyér”.

***

Lassanként visszaszorul a naturális gazdálkodás, kialakul a kapitalista piac, s a termelés is, az elosztás is felbomlasztja e kisebb emberi közösségeket. Ezzel párhuzamosan a zenész is elveszti helyét a közösségben. Nem érzi közvetlenül az ő munkáját váró zenei szükségletet, tehetségét piacra dobja, s közvetítő intézmények által kerül esetről esetre kapcsolatba a közönséggel. Az állandó és gazdag kapcsolat az egységes közönség s a benne élő zenész között meglazul.

Megszűnik a zenei szükségletek komplex kielégítése. Megindul és egyre jobban terjed a specializálódás: még a zeneszerző, hangszerjátékos, zenetanár stb. munkaköre is mind jobban felbomlik apró részterületekre.

A korábbi iparos-öntudatot felváltja a „társadalomból kiemelkedett”, prófétának, népvezérnek, vátesznek, művészet papjának kikiáltott művész öntudata.

A röviden jellemzett változás természetesen több évszázadra elhúzódva történik; az átalakulás talán a XVIII-XIX. század fordulója táján a legláthatóbb. E változást tehát négy pontban foglalhatjuk össze:

1. a zenei szükségletek közvetlen kielégítése helyett közösség és zenész piac-kapcsolata,

2. a zenei szükségletek komplex kielégítése helyett végsőkig vitt specializálódás,

3. a zenésznek a társadalomba történő szerves és hivatásos beilleszkedése helyett elkallódás az amorf tömegben; s ennek ellensúlyozására:

4. mesterember-öntudat helyett „művész”-öntudat.

Bizonyos kivételektől eltekintve, a jövőbe mutató egyes jeleket nem számítva, látókörünket világméretűre tágítva úgy véljük, hogy ma még inkább a második - kapitalista - stádium viszonyai érvényesülnek, rajtuk nem sokban jutottunk túl. Ezen nem csodálkozhatunk: az alapban bekövetkezett változások csak sokára érvényesülnek a felépítmény minden szektorában, tehát a szocialista társadalmi viszonyoknak is időre van szükségük, hogy az életet minden ízében átjárják.

Következő feladatunk: értékelni e változásokat. Mi az előnye a specializálódásnak? A zeneszerző, előadóművész, zenetudós, zenetanár az új helyzetben jobban koncentrálhatja figyelmét egyfajta munkára. A zeneszerző intenzívebben törekedhet a zenei eszközök szüntelen és tudatos gazdagítására. Az előadó korábban ismeretlen hevességgel és tudatossággal tör a „virtuóz” hangszertudás és a művészi világhír felé. A zenetudomány egy évtizednyi termelésének elolvasására több évtized kellene. A zenetanári gárda kialakulása megteremtette a széleskörű zenei iskolázás személyi és módszertani feltételeit.

Melyek a specializálódás hátrányai. A zene részterületei elvesztették más részterületek megtermékenyítő, gazdagító, ellensúlyozó hatását. A zene univerzálisabb látása ma ritka. A zeneszerző kissé elszakadt a realitásoktól, kevésbé ismeri, s kevésbé vállalja a természetes zenei adottságokat és szükségleteket. Az előadóművészek többsége rabja lett hangszerének, elvesztette az átfogó látásmódot, a zene mély és belső ismeretét. A tanárok szakmai műveltsége és ízlése a korábbi mesterekhez képest hanyatlott. A zenetudósok munkája sokszor száraz, a gyakorlattól elszakadt, haszon nélküli elméletieskedéssé vált.

A hivatásszerű zenélés és a műkedvelő muzsikálás egymástól való eltávolodása ugyan elősegítette a hivatásszerű zenélés színvonal-emelkedését, de viszont felbomlasztotta a hajdan egységesebb zenei köznyelvet. Ellentétet támasztott az arisztokratikus, magas színvonalú komolyzene és az értéktelen és korszerűtlen zenei tömegfogyasztás között.

A kialakult művész-öntudat ugyan védelmet jelentett az adott korban a művészi munka számára, s tekintélyt biztosított neki. Viszont esetenként káros hatású volt a zenei munka megbízható „iparos” hagyományainak lebecsülése, a lelkiismeretes mesterségbeli tudás és szorgalom mellőzésének szempontjából.

***

A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet függvényeként vizsgáltuk a zene társadalmi helyzetében bekövetkezett változásokat. Az értékelésnél találtunk bőven pozitív és negatív vonásokat egyaránt. Vajon merre mutat a jövő? Megsejthetünk-e belőle valamit?

A szocializmus elterjedése, az új termelési, technikai stb. lehetőségek valószínűleg megváltoztatják az ember eddigi életkereteit. Egyrészt világméretűvé tágítják horizontunkat. Másrészt viszont lehetővé teszik kisebb emberi közösségek újraalakulását. (Természetesen a világtávlatba illeszkedett, s nem feudálisan lezárt kis közösségekre kell gondolni!) A megváltozott körülmények között a zenész újra közösségre lelhet, amely igényli és megbecsüli a zenész munkáját, az egész zenét követeli tőle, s igazi öntudatot ad néki. Az utolsó századok eredményeit biztosan nem adnánk föl, nem zökkennénk vissza korábbi primitívebb állapotokba. De ahogy a kommunizmus is emlékeztet egy-két vonásában az őskommunizmusra, úgy ez az új „közösségi” zenész is a régi kor „közösségi” muzsikusára.

Ha helyesen sejtjük a jövőt, akkor a zene egységét visszaadó egyik új fészek az iskola lehetne. Ha egyéni polihisztorokat már nem is tud felmutatni, de a tantestület „kollektív polihisztorrá” emelhetné, természetesen csak akkor, ha a testület igazi alkotó munka- és életközösséggé válna. Az iskola a maga szilárd kereteivel és kötöttségeivel ellensúlyozni tudná a társadalom „nyíltságából” adódó vonásokat. Ha képes lenne magához vonzani a zenészeket, a legjobbakat is (úgy persze, hogy közben levegőhöz is jussanak), akkor centrumává válna az iskolát fönntartó közösség zenei életének, s ily módon közvetlenül bekapcsolhatná tanárait is, tanulóit is a közösség általános és zenei életébe.

Ezek persze több évtizedes távlatok, remények, s vajon helyesen sejtett távlatok-e? Mi az, ami már ma tanulságos belőle?

II.

Ezzel a kérdéssel zárul az említett folyóiratban közölt tanulmányom elvi, történeti része. Miután ezt megpróbáltam vázlatosan összefoglalni, tegyük fel újra a kérdést: mi az, ami már ma tanulságos belőle?

Elsősorban magának a helyzetnek felmérése. Csak akkor tudjuk kihasználni a kínálkozó lehetőségeket, ha fel tudjuk mérni helyzetünket, ha tudjuk, kik vagyunk, hol állunk, merre tartunk. S ha részletkérdésekben nem is igen láthat az ember a jövőbe, de talán kínálkozna egy lehetőség, amit ki lehetne próbálni. Kipróbálni, lemérni hatását, s eldönteni a kísérleten: vezet-e ilyesféle út is a jövőbe.

Meg kellene szervezni a zeneiskolák „házi” zeneszerzőinek intézményét. Így pl. Budapesten minden körzeti iskola kapna egy fiatal, frissen végzett zeneszerzőt. (A cikk következő részét az általam jobban ismert budapesti viszonyokra alkalmazom!)

A zeneakadémiát végzett zeneszerzőnek ma három lehetősége van:

1) Esetleg hozzájut olyan ösztöndíjhoz, ami lehetővé teszi, hogy ne vállaljon semmi kötött állást. Azt remélheti, hogy így több ideje marad a komponálásra. Ez azonban kevesek előtt áll nyitva, s kérdés, hogy a legjobb megoldás-e. Ez a „levegőben lebegés” ugyanis azzal a veszéllyel jár, hogy a zeneszerző elszakad a természetes lehetőségek és igények értékelésétől, tevékenységét nem tudja az egész zenei élet perspektívájába állítani, mondhatnánk: „absztrakt” zeneszerzővé válik. Figyelmét jó esetben arra összpontosítja, hogy jó műveket komponáljon, rosszabb esetben, hogy a művek elhelyezési lehetőségeit szimatolja minduntalan. Egy-egy szórványos „közönség-művész” találkozó nem pótolhatja a valahová tartozást, a zenei élet tényleges igényeinek tapasztalását. Ezek inkább a közönség számára hasznosak, mintsem a zeneszerző számára gyümölcsözőek. A zeneszerzőnek egész konkrét formában éreznie kellene, hogy használ a társadalomnak, s nemcsak őt használja a társadalom.

2) Második lehetőség: elhelyezkedni valami „mentőállásba”. (Rádió, zeneadminisztráció, könyvtáros stb.). Így több-kevesebb időt többé-kevésbé zenei munkával tölt, a többi marad a komponálásra. Így megadatik ugyan neki a létalap, de álláson belüli munkája alig van harmóniában zeneszerzői tevékenységével, a kettő úgyszólván független egymástól. Figyelme tehát megoszlik. Márpedig más a megosztott figyelem (két egymástól független dologra irányul), s más a differenciált figyelem (egy alaptevékenységnek két különböző oldalára irányul). Állásbeli tevékenysége, ottani tapasztalatai tehát alig segítik őt jobb zeneszerzői munkára.

3) Harmadik lehetőség: tanítani. Ettől általában félnek - joggal. Legtöbbször olyan munkát keltene vállalniuk, amelynél képzettségük és tudásuk túlmutat (pl. alsó osztályok szolfézstanítása). Főleg pedig a 22 óra tanítás, a felkészülés, egyéb iskolai munkák, a váltótanítás miatt kiszámíthatatlan órarendek alig adnak időt zeneszerzői munkájára.

Hol tudnánk tehát olyan elhelyezkedést biztosítani, amely a zeneszerzőnek zenei munkát ad, kihasználja magas képzettségét, időt enged neki a kompozícióra, sőt jobb esetben igényli is ezt. Amely tehát - foglaljuk így össze: - in se harmonizálja a zeneszerzői munkát az állásbeli tevékenységgel. S tegyük hozzá: amelyben valóban hasznot is hajt a zenei közéletre.

Erre szolgálna más lehetőségeken kívül - az általunk javasolt intézmény. Mi lenne ebben a zeneszerző feladata?

Óraszámuk egy részében tanítanának. Olyan tárgyat, amelyre leginkább alkalmasak, amelyben fel tudják használni magas szakmai képzettségüket. (Minden körzetben akad olyan munka, amelyhez úgy sincs elegendő, magas képzettségű tanár!) Ilyen tárgyak pl. a pályára készülők szolfézse, a kamarazene, a zenekarvezetés, főleg pedig a zeneirodalom. A zeneirodalom tanításához bő irodalomismeret, jó zongorázó-készség, partitúraolvasás, magasabb áttekintés kell. Csupa olyan tulajdonság, amelyet inkább el lehet várni egy zeneszerzőtől, mint egy szaktanárképzőt végzett szolfézstanártól.

A tanításra szánt óraszámot talán a szakfelügyelők órakedvezményének mintájára lehetne meghatározni.

A fennmaradó órákban feladatuk az lenne, hogy a zeneiskolában mutatkozó zenemű-szükséglet kielégítéséről gondoskodnak. Elsősorban azzal, hogy felkutatnak tanításra alkalmas műveket. A tanárok nagy részének sem elég ideje, sem elég szimata, hogy maga keressen elő műveket; így áll elő az a visszás helyzet, hogy egyrészt szegényes repertoárral dolgozik egy csomó hangszer, állandó darab-problémák vannak a kamarazene tanításban, ugyanakkor pedig elfeledve porosodnak jobbnál jobb művek a könyvtárakban. De gyarapíthatnák a pedagógiában használható műveket még két módon: átiratokkal és önálló művekkel is. (Körzetemben tapasztaltam, hogy nem egyszer lenne szükség pl. kíséretek, számozott basszusok stb. kidolgozására is.)

E módon úgyszólván két-három év alatt jelentékenyen gyarapodhatna, vagy felfrissülhetne a pedagógiai repertoár. A zeneszerző komponálna, állásából következően komponálna, s nem csak úgy, a levegőbe, hanem konkrét szükségletek kielégítésére. Az iskola mintegy mecénásává válna a fiatal zeneszerzőnek. A mostoha hangszerek irodalma, a különböző kamarazene-összeállításokkal játszható művek lajstroma is gazdagodna. E pedagógiai műveket pedig nem csak jó szándékú, de zeneszerzéshez nem mindig értő tanárok, vagy a pedagógiához nem mindig értő zeneszerzők készítenék, hanem mindkettőben egyaránt otthonos zenészek, akik ismerik a zeneszerzői problémákat, de vannak tapasztalataik a technikai, hangszerkezelési, hangzási kérdésekről is. (Ez utóbbi tapasztalatok nyilvánvalóan nem pedagógiai műveikben is gyümölcsöződnének. Egyúttal tehát elérnénk azt is, hogy csökkenne a szakadék az „önálló” és a „pedagógiai” művek jellege, stílusa és színvonala között!)

Ezen kívül pedig fel lehetne használni a zeneszerzőket minden olyan munkában is, amely hasznosítani tudja szakmai tudásukat pl. hangversenyek művészi előkészítésében, beiskolázók előkészítésében stb.

Az igényeket az egyes tanárok, kamaraegyüttes-vezetők a körzeti igazgatókon keresztül juttatnák el a zeneszerzőhöz. A körzeti igazgató gondoskodna róla, hogy a zeneszerzőnek mindig legyen elég munkája, de úgy koordinálná az igényeket, hogy túl se terhelje.

Amint pedig a zeneszerzők idősebbé válnak, egyre inkább csökkenteni lehetne a tanítási órák számát, egyre magasabb rendű feladatokat bízni rájuk (tanárok továbbképzése, a zeneiskolák magas fokú művészi irányítása stb.), tehát ki lehetne alakítani egy olyan munkakört, amelyet „befutott” zeneszerzők sem éreznének alacsonyrendűnek. Ezeknek az egyre tekintélyesebb, ugyanakkor az életközelséget mindvégig megtartó zeneszerzőknek erjesztő szerepe a magyar zenei közéletben kiszámíthatatlan jelentős lenne. Akármi módon tehát, de meg kellene tartani mindvégig e „nagy” zeneszerzőket is valamilyen laza kötelékkel a zeneiskoláknál. Természetes az ő egyik jelentős feladatuk lenne az utánpótlásnak, a fiatal „körzeti zeneszerzőknek” szervezeti, művészi, emberi, pedagógiai, sőt talán kissé kompozíciós támogatása is. Ez emlékeztetne bizonyos fokig a zenész-utánpótlás régi, természetes, szukcesszív folyamatára.

***

Mi lenne az iskola és a zeneszerző „házasságának” hatása egyik és másik életére, továbbá az egész magyar zenei közéletre?

A körzet ezzel tanárt nyerne a magasabb zenei tudást igénylő feladatok ellátására. A tantestület magas szakmai képzettségű mozgatót, hajtóerőt kapna. A pedagógiai irodalom jó művekkel gyarapodna. A művek használhatóságát, hangszerszerűségét emelnék a szerző tapasztalatai, a megrendelő tanárok tanácsai, s a felhasználó tanulók csetlés-botlásai. A zenei ismeretterjesztés szakmailag magasan iskolázott, jól használható, a zenét igazán belülről ismerő munkaerőket nyerne, melyek megóvnák a dilettantizmustól. A zenei közélet a közönséget és az előadókat jobban ismerő zeneszerzőket. A zeneszerző közösséget és közönséget, s lehetőséget, hogy műveit azonnal kipróbálja és elhelyezze. Tapasztalatokat, amelyeket hangverseny-darabjaiban is kamatoztatna. Úgy jutna emellett anyagi ellátottsághoz, hogy ez nem csak kényszermegoldás lenne, hanem hasznos, a zenei életet is előrevivő erővé válna. A zene olyan egységesítő, közvetítő testületet nyerne, amely ismeri, s ugyanakkor legplasztikusabb korában formálja is a közönséget, s aki kapcsolatot tart a jelen és jövő előadóival is.

Lássuk most a gyakorlati vonatkozásokat:

Nyilvánvaló, hogy e munkahelyeket megbecsültté kell tenni erkölcsileg is, anyagilag is. E nélkül nem lehet remélni semmi komoly hasznot, mert éppen a legjobbakat kellene nélkülözni. Márpedig az a jó, ha nem hívni kell a zeneszerzőt, hanem válogatni a jobbnál jobbak között. Nem jelent-e azonban ez jelentős anyagi megterhelést?

Nem. Budapesten - ismétlem, csak ennek viszonyait ismerem alaposabban - kilenc ilyen körzeti zeneszerzői állásról van szó. Tekintve, hogy ezek fél óraszámukban tanítanának, a zeneszerzői – plusz - munka összesen négy és fél státust igényel. Ennyit, azt hiszem, bőségesen megér a sok előny.

A rendes tanári fizetés biztosítaná az alapot.

De említettem, hogy ezeket a helyeket vonzóvá kell tenni. Erre viszont fel lehetne használni a jelenlegi, szinte látatlanba osztott ösztöndíjak egy részét. (Zenei Alap, Szerzői Jogvédő.) Ez havi néhány száz forinttal egészíthetné ki az előbb említett tanári fizetést, ugyanakkor csupán a jelenlegi kiadások átszervezését kívánja.

***

Hogy lehetne ellenőrizni a zeneszerzők munkáját? A tanítási órákat természetesen a szokásos szakfelügyelettel. A „kötetlenebb” munkát pedig így:

A közvetlen ellenőrzés a körzeti igazgatóé, aki megbízza a zeneszerzőt a különböző feladatokkal.

A körzeti zeneszerzők olyan kollektívát, szakkört alkothatnának, amely megbeszéli a kompozíciókat, bírálatával minőségi mércét állít a zeneszerzők elé. (E mérce ne stiláris, hanem mesterségbeli legyen!) A szakkör vezetésére fel lehetne kérni egy idősebb, tapasztaltabb zeneszerzőt.

Harmadik, talán legfontosabb ellenőrzési mód: az év végén be kell kérni az egész évi termést. Ez alkalommal elbírálható, hogy a pedagógiai művek számban, mesterségbeli megmunkáltságban kielégítők-e. Ez alkalommal lehetne a szükségletek szerint kicserélni az egyes körzetek közt a kompozíciókat, a bevált műveket pedig a Zeneműkiadóhoz továbbítani. Így a Zeneműkiadó is állandó és megbízható forráshoz jutna, ahonnan csupa kipróbált művet, pedagógiai tapasztalattal rendelkező szerzők alkotásait kapná évről évre tömegesen.

Elképzelhető lenne ezen állásokat úgy is megszervezni, hogy szerződéses munkahelyek legyenek, előbb rövid, majd egyre hosszabb időre. Ha egy zeneszerző munkája nem járt elég haszonnal, akkor a szerződést megújítatlanul lehet hagyni. Igen fontosnak tartom e kérdést - egész kulturális életünkben is meg lehetne vizsgálni -: az emberek létbiztonságáról természetesen gondoskodni kell, ne éljenek félelemben. De tudatosítani kell, hogy egy állásban csak addig van valaki biztonságban, míg becsülettel elvégzi munkáját. Szorítsa ki a gyengébbet a jobb!

***

Lehet, hogy e javaslaton változtatni kellene. Lehet, hogy be sem válna. De lehet, hogy beválik, további ötleteket sugalmaz azon célnak elérésére, amelyről első fejezetünkben szóltunk, s ami már több mint iskolaszervezés kérdése.

Dobszay László