Parlando 1963/10. 4.-6. p.

Az énekpedagógia néhány elméleti és gyakorlati feladatáról

(Folytatás)

ELMÉLETI ANYAG

A) Kottaismeret, kottaolvasás

A növendék kottaismeretének elsajátításához az út ma még hiányos. Az énektanár nem elég szigorúan követeli meg a növendéktől az ebbeli jártasságot. Azzal mentegetőzik, hogy nem az ő feladata és rábízza a növendékre a hiány pótlását. Ez csak ritkán vezet eredményre, mert a rendelkezésre álló elméleti oktatás (ez sincs mindenütt) alig kapcsolódik a napi gyakorlati anyaghoz. Külön útjait járva csak évek múlva eredményezheti a már esedékes végcélt: a lapról való kottaolvasást. Ha ez egy hangszernél fontos, az éneknél sokszorosan az! Az elmélet oktatást énekeseknél másképp kell megvalósítani. Nem egy eset bizonyítja, hogy a felnőtt énekes növendék, aki egyébként szorgalmasan járt volna elméletórára, kellemetlenül érezte magát a nála jóval fiatalabb kollégái között, nehezen értette meg az összefüggést relatív szolmizáció és hangjegyolvasás között. Máról holnapra jó kottaolvasó akart lenni és erre sajnos nem tudták rávezetni az általa remélt néhány óra alatt. Helyesebb külön felnőtt csoportot alakítani, még ha kevesen vannak is és szájízükhöz alkalmazni a pedagógiát. Így legalább nem maradoznak el.

Kottaolvasó-készség hiányában mit tehet a tanár? Előjátsza a dallamot és a növendék mindaddig utána énekli, amíg a fülében marad. Eltekintve attól, hogy ez nagy időpazarlás, nem is mindig eredményezi a tiszta éneklést, mert a temperált hangolású zongorával szemben az énekes a tiszta hangközök felé törekszik. Ezért a zongora lehetőleg ne játsza elő a dallamot, csak kísérje! Sajnos sok növendék van, akit hangja szépsége, alakja, művészi készsége alkalmassá tesz a művészi pályára, de elméleti hiányosságai állandó akadályokat gördítenek fejlődése elé. Az énektanulás se hangképzéssel, hanem minden esetben elméleti tanulmányokkal kezdődjék.

B) Nyelvismeret, prozódia

Ide tartoznak az énekelt szöveggel kapcsolatos különböző kérdések. Ez az a terület, amelyen igen sokat haladtunk előre, sok tanulmányt írtak róla, de az énekelt szöveg helyes kiejtése felé még nagy utat kell megtenni. Érdemes az erről szóló főbb tanulmányokat megismerni:

1938. Kodály Zoltán: Vessünk gátat kiejtésünk romlásának.

1940. Kodály Zoltán: Magyarság a zenében.

1948. Horváth János: A magyar vers.

1948. Horváth János: Rendszeres magyar verstan.

1952. Vargyas Lajos: A magyar vers ritmusa.

1952. Dr. Papp István: Hangtan.

1954. Kodály Zoltán: A zene mindenkié.

1954. Dr. Molnár Imre: A magyar hanglejtés rendszere.

1955. Fischer Sándor: Beszédtechnika.

1955. Fónagy Iván: A költői nyelv hangtanából.

1961. Dr. László Zsigmond: Ritmus és dallam.

1961. Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat.

Ezen kívül rövidebb tanulmányokat írtak az Új Zenei Szemlében: Bárdos Lajos, Kardos István, Szabó Miklós, dr. László Zsigmond, Hegedűs Lajos.

A fenti művek és tanulmányok akár a könyvforgalomban, akár könyvtárakban kaphatók, tanulmányozásuk hasznos lesz az énekpedagógia javára. Kiegészítésül említsük meg a fentiek előtti jó néhány emberöltő költőit és tudósait, akiknek nyelvvédő munkája máig hasznos és példamutató: Gvadányi, Csokonai, Kisfaludy Sándor és Károly, Arany János és László, Négyessy László, Gábor Ignác, Gombócz Zoltán stb.

Ha csak felületesen is olvassuk át az említett tanulmányokat, szomorúan tapasztalhatjuk, hogy volt mitől óvni a magyar nyelvet. Ezek szerint elődeink nem tudtak magyarul? 1938-ban Kodály Zoltán adott rá választ: „Vessünk gátat kiejtésünk romlásának”. Később 1947-ben ezeket írta:

„Takács Mihály még a legrosszabb operafordítást is úgy tudta énekelni, hogy nem bántotta a magyar fület. Egyébként a sok rossz operafordításba beletompult a füle annak a kis rétegnek is, amelynek megvolt a jó magyar nyelvérzéke. Még eredeti operáink is úgy hatottak, mint a fordítások.”

E soroknál meg kell állni. Régebben az énekes rossz fordításokat énekelt, soknak anyanyelve nem volt magyar, vagy ha igen, rossz magyarsággal beszélt, szövegkiejtése hibás volt. Ma viszont aránylag jó a fordítás, magyar zeneszerzőink prozódiailag helyesen alkotnak, tehát az új énekes nemzedék készen kapja a jót, a továbbiakban a réginél fejlettebb nyelvérzéke kisegíti a kátyúból. Jót adhat elő jól.

De hát régi prozódiánk miért volt rossz?

Hogyan is lett volna jó, ha a zeneszerzők nem érezték a magyar ritmust? Mi az oka, hogy a régebben kiadott kétnyelvű (magyar-német) dal, dalmű prozódiailag németül tökéletes, magyarul rettenetes? Elég csak két legnépszerűbb Erkel-operánkat, a „Hunyadi Lászlót” és a „Bánk bánt” áttanulmányozni. Mintha Erkel előbb német szövegre komponálta volna. Akár így van, akár nem, értelmiségünk a XIX. században (zeneszerzőink is) nagyon jól gondolkodott németül, - ami még nem hiba -, de az, hogy zeneszerzőink magyar szövegre rosszul komponáltak, nagy baj volt. De ne kívánjunk egyszerre sokat. Ez a kor magyarságát zeneileg a korijambussal (—..—) és a bokázóval (—.—.—) mentette át; és hogy milyen szöveget énekelt rá, az még nem zavarta.

A korijambus és bokázó divatja után Bartók Béla és Kodály Zoltán mutatta meg nekünk: „mi a magyar a zenében” és prozódiai öntudatra csak ezután ébredeztünk. Így is milyen sokáig tartott. 1906-ban adták ki fentnevezettek közösen a „Húsz magyar népdal”-t, óvatos, egyszerű harmonizálással, mégsem kellett akkor még. Ez volt a példa: jó magyar szöveghez ilyen zene a jó. Sajnos nem követték. Inkább támadták. Az „első magyar” opera is csak a következő évtizedben látott napvilágot. Bartók Béla írta meg: „A kékszakállú herceg várát”. A húszas évek Kodályt is serkentették már nagyobb lélegzetű mű alkotására. Elkészült a „Psalmus Hungaricus”. Volt már példa, de követő alig. Persze a fogékony új nemzedék csak ezután nő fel. Addig pedig várni kellett, mert a kortársak nem követték a jó példát vagy csak kísérleteztek. Legtöbbje esküdt ellenség volt. Nem akarták tudomásul venni az „új idők új dalát”. Az új nemzedék lassan szárnyat bont. Először csak tanít vagy előad, de nemsokára maga is alkot. A harmincas években főleg kórusművek jellemzik az új stílust. Mestereink összegyűjtötték, sőt már az utódok is gyűjtik a legmagyarabb zenét: a magyar népdalt. A következő lépés: ezek feldolgozása. Előadásukról az iskolák és énekkarok gondoskodnak.

Így került az ősi magyar zene, a magyar népdal az énekesekhez. Kerek harminc év kellett hozzá, hogy a magyar ember megszeresse a magyar prozódiát. A magyar paraszt őrizte meg; sokszor már ő sem tudta, mit őriz és mikor visszakapta, már neki is alig kellett. Igaz, hogy a német prozódiát sem vette át, sőt küzdött ellene sok száz évig, de az újsütetű zenék, a slágerek csak-csak altatták benne saját zenéje iránti érzékét.

A falu visszakapta ősi kincsét, az énekes pedig nemzeti prozódiáját. Ez a harc a mai nemzedék kezébe fejlett fegyvert adott, tanulja is meg használni, de a pedagógus is segítse hozzá. Ezzel éljenek az énekes zene minden területén: a népdalban a példakép, a magyar nép nyomán, a műzenében a már megbízható zeneszerző szerint, a fordításban a magyar prozódiában jártas műfordító-költő szerint.

Mégis, ha azt kérdezzük: helyesen énekelnek-e énekművészeink, egy szóval elégtelen lenne erre válaszolni. A jó magyar prozódiának lassanként már hagyománya van, ezt átvette a műzene, de még igen sok régi művet hallunk sántító prozódiával, sőt így is kell előadni, mert így is él a köztudatban, amíg restauráló költőkéz hozzá nem nyúl. A Hunyadi László és a Bánk bán szövegét ezért kellett átírni, hogy így szöveg és zene azonos ritmusúvá váljanak. Régi rossz fordításokhoz is hozzá kellett nyúlni, hogy fejlett prozódiai érzékünk jobbat kapjon, de mindezzel még csak a „mit” mutattuk meg, még nem érintettük a „hogyan” területét. A jó pedagógus különösen itt segítse az éneknövendékét, mert bármennyire is fejlett a magyar zeneköltészet és előadó művészet, nehézség mindig marad, amin a növendéket át kell segíteni. A prozódiailag helyes szövegkiejtés feltételeit meg kell ismerni, ezért legjobb, ha a „mit” és „hogyan” kérdésekre az alábbi táblázat szerint keressük a választ:

a) magyartalan szöveg — rossz előadásban;

b) magyartalan szöveg — jó előadásban;

c) jó magyar szöveg — rossz előadásban;

d) jó magyar szöveg — jó előadásban.

E táblázat négy pontjának tanulmányozása közben kerülnek napvilágra mindazok a jelenségek, amelyeket a szöveges zene évszázadok óta elénk tárt, és amelyekből a helyes szövegkiejtésre végső következtetéseket vonhatunk le. Ez legyen a következő fejezet anyaga.

Nagy József

(Folytatása következik)