Parlando 1963/10, 7.-10. p.

Egy Liszt tanítvány „Új zongoraoktatási módszer”-e

A XIX. század zongoraiskolái között nem egyszer találkozunk hasonló hangzatos címekkel: Fundamentumos új tanítás; Hogy lehet a zongorázást alapos és könnyen érthető módszerrel megtanulni; Új zongora-iskola, saját könnyen felfogható módszer szerint stb. Ezek mögött a címek mögött legtöbbször azonban semmi új, vagy csupán egy-egy apróbb ötlet van. Nem így annál a kis könyvecskénél, melynek címlapján a következőket olvashatjuk:

ÚJ ZONGORAOKTATÁSI MÓDSZER, mely a zongoratanítást kezdettől fogva kis darabok fogalmazásával köti össze. Zenét tanítók számára írta TAMÁSYNÉ GÁLL ANNA, Liszt tanítványa és a Budapesti „Erzsébet Nőiskola” Felsőbb Leányiskolájának rendes zongora tanítónője. Budapest, 1899.

Hová is soroljuk ezt a könyvet? Zongoraiskolának nem nevezhetjük, mert nem tartalmaz gyakorlati anyagot, csupán utal arra. A módszertan könyvektől viszont eltér abban, hogy csupán az első hat év tanításával foglalkozik; nemcsak évekre beosztott tananyagot és pontos tantervet közöl, hanem a módszer gyakorlati megvalósításához is részletes útmutatást ad. Talán a „didaktika” fogalomkörébe tartozik leginkább.

Tamásynéról nem sokat tudunk. A Lexikon csupán a Zenepedagógiai irodalom címszó alatt említi meg művét és ezen kívül az 1883/84. és 84/85. tanévekben Liszt akadémiai növendékei között találkozhatunk nevével. Valószínű, hogy ekkor végezte el az Akadémiát, mert az előszóban megemlíti, hogy 15 évi gyakorlat előzte meg könyvének kiadását. Szóbeli értesülésem szerint még az 1910-16. években is tanított az Erzsébet Nőiskolában.

A könyvet Báró Eötvös Loránd, volt Magy. Kir. vallás- és közoktatásügyi Miniszternek ajánlja, aki az első leánynevelő intézeti zongora-tanítónői állásokat szervezte, és ezáltal a zongorát a rendes tantárgyak magaslatára emelte.

Cél

Rendes tantárgy - „kötelező” tárgy - legyen a zene! Ez volt az, ami Tamásynénak módszere kialakításához az ötletet adhatta és egy kicsit az utat is megmutatta. Két közismereti tárgyat tekintett mintának: a nyelv- és számtan-tanítást. Ezeknek az évtizedek óta kialakult és kidolgozott rendszerét, logikáját próbálta átvinni a zenetanításba. Nézzük csak meg hogyan?

Mi történik a nyelvtanításnál? A már megismert fogalmakkal és megtanult szavakkal, a nyelvtan szabályainak ismeretében új mondatokat lehet alkotni, amelyekkel saját gondolataikat is kifejezhetik. Miért ne lehetne ugyanezt a zenében is? Ott is megvannak a mondatszerkesztés szabályai, s a már megtanult szavakkal (hangokkal, ritmussal, harmóniával) miért ne lehetne a szabályok ismeretében új mondatokat szerkeszteni? S a zenei rögtönzés sem más, mint amikor a nyelvtanulásban már odáig érkezik el a növendék, hogy „konzervál”, vagyis már a saját gondolatait fejezi ki.

A számtantanításnál elsősorban annak logikáját, az összes szó- és írásbeli műveletek összefüggését figyelte meg, azt, ahogy ezek egymást kölcsönösen megvilágítják és kiegészítik. Zenére értelmezve tehát ugyanúgy: az ujj-, skála- és akkord-gyakorlatok, tanulmányok, darabok, valamint az elemzési, rögtönzési és írásbeli feladatok valamennyien egy és ugyanazon körben mozognak, egymással éppúgy szerves összefüggésben vannak, egymást kölcsönösen kiegészítik és elősegítik. Mindezt pedig azzal a meggyőződéssel tette, hogy ha sikerül a két tárgy sajátosságait egyesítenie, melyek kétségtelen, hogy a lélek fejlődésére a legnagyobb mértékben hatnak, ily módon a zenét a nevelési eszközök között a legmagasabbra helyezi.

Az elv tehát tisztán áll előttünk. Ő ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Nem komponistákat nevelni - bár a zenei tehetségnek ez irányban is biztos alapot kell vetni -, hanem igazi zeneértőket képezni, a gyermeki lelket minden irányban fejleszteni s a nemzeti zene fejlődésének alapját kiszélesíteni. Azok az elvek, melyeket módszeremben érvényesíteni törekedtem, s amelyek csak úgy valósíthatók meg, ha a zenetanítás képessé teszi a növendékeket nemcsak a remekművek reprodukálására, hanem - a nyelvtanításhoz hasonlóan - önálló gondolatok képzésére és azoknak szóval, illetve zongorán és írásban való kifejezésére; más szóval, ha a zeneoktatás megtanítja a növendékeket zenei nyelven gondolkozni, beszélni és írni.”

A Módszer lényeges, más módszerektől eltérő jellegzetessége tehát, hogy az írásbeli feladványok az első években nem a hangok, hangközök, skálák, akkordok stb. tudományos rendszerére vonatkoznak, hanem kezdettől fogva önálló, szabályos formával bíró kis darabok (gyakorlatok, indulók, táncdarabok, dalok szöveggel és szöveg nélkül stb.) szerkesztését célozzák.

Módszere természetesen a kornak megfelelően komplex, vagyis magában foglalja a képességek fejlesztését, a zenei- és technikai képzést, a zeneelméletet, kis zenetörténetet, irodalomismeretet és még az improvizálást is.

Tananyag

Térjünk vissza a kiindulási ponthoz! Amennyiben a növendékekkel kis darabokat akarunk fogalmaztatni, akkor azoknak először meg kell ismerkedniük a zenei mondatszerkesztés szabályaival, a zenei nyelv sajátságaival. Ez a cél a tananyag beosztását is meghatározza. Eszerint a tanulást az egyszerű dalformákban írt nemzeti népdalokkal kell kezdeni, melyek mint írja: „úgy formájukkal és egyszerűségükkel, mint nemzeti sajátságaiknál fogva közelebb állnak a gyermek lelkéhez”. Ezután kerül sor az összetett dalformákra, variációkra és a kis rondóformákra, majd a szonatina és szonáta, és végül a fúga következik. A formák szerinti beosztáson természetesen tekintettel kell lenni a technikai nehézségek fokozatosságára, a szellemi tartalom megfelelőségére, ez azonban nem tér el a többi módszertől.

Még a tananyag beosztásánál is nagyobb eltérést mutat a tanítás kiindulópontja. Ugyanis Tamásyné szerint szabályos melódia az akkordok ismerete nélkül nem képzelhető el, tehát már a tanulás kezdetekor is együtt jelenik meg a dallam és a harmónia. Így már az első órákon megismerkednek minden kigondolható zenemű lényeges elemeivel, mint a forma, harmónia, melódia és ritmus. A két főakkord után fokozatosan tanulják meg a többi főhangzatokat és fordításaikat, a periódusok részvégződéseit, melyek már a moduláció ismeretét is maguk után vonják.

Módszer

Most pedig nézzük módszerének alapelvét a gyakorlatban! Első lépés tehát a mintadarab alapos elemzése, ezután kerül sor az utánzásra, melynél előszeretettel alkalmazzák az ún. megfordított eljárásokat. Vagyis: ugyanazon elemeket más módon, vagy más elemeket ugyanazon módon raknak össze. Nem mindig az adott, vagy képzett melódiához keresik a megfelelő akkordokat. Nemcsak függőlegesen tagolnak, hanem a szólamok menetét vízszintes irányban is megfigyelik. Nemcsak egy hangnemben játszanak különböző gyakorlatokat, hanem egy gyakorlatot különböző hangnemben is átdolgoznak. Az új elemeket nem mindig tanulják meg először zongorán és azután írásbeli feladatban, hanem fordítva is. A tanulmányokban előforduló hangnemeket és akkordalakokat más fordításra, más akkordra és más hangnemre is alkalmazzák és képeznek ugyanazon akkordra más felbontásokat stb.

A technikai képzésről azt írja: „A gyakorlati tananyaggal össze nem függő, lélekölő, kész ujjgyakorlatokat az első években teljesen mellőzöm s arra törekszem, hogy a tanítvány maga tudjon képezni minden darabnál olyanokat, amelyek segítségével a darab nehézségeit minél könnyebben legyőzheti. Így az ujjgyakorlatok is szerkesztési gyakorlatokká válnak.”

Eredmény

Más módszerekkel szembeni előnye, mint írja, hogy: „a tanítvány érdeklődését jobban leköti, mint bármely más eljárás, mert, hogy a gyermek szívesebben komponál kis darabokat, minthogy vizsgálja a skálák szerkezetét stb. Azt tapasztalásból mondhatom, valamint azt is állíthatom, hogy ilyen módon a tanítványok tudása biztosabb és önállóbb lesz, ami a későbbi önképzésre nem kis fontosságú.” Hogy ez a módszer a formaérzék fejlődését segíti, és értelmes előadásra nevel, vitathatatlan. Ugyancsak el kell ismerni, hogy az elemzések és szerkesztési kísérletek alapján a mesterek műveit is jobban megérthetik, továbbá fejleszti a zenei ítéletet és így könnyebben tudják megkülönböztetni az értékes zenét az értéktelentől. Még azt is el kell ismernünk, hogy az értelemmel való tanulás nemcsak az előadásra, hanem még a gyakorlásra és technikára is előnyös hatással lehet.

A módszer kivitelének vázlatos ismertetése

Előkészítő eljárás

A könyv az első hat év anyagát dolgozza fel, alkalmazkodva az iskola hat osztályához. Az első évet két részre osztja és ún. előkészítő eljárással kezdi. Vagyis: elénekeltet egy általánosan ismert 4-5 hang terjedelmű skálaszerű menetű, könnyű beosztású nemzeti nép- vagy gyermekdalt. Ne feledjük, hogy 1809-ben járunk, tehát a magyar népdalt, illetőleg gyermekdalokat még a „Szeretnék szántani” színvonalán kell elképzelnünk. Tamásyné módszeréhez ez a tetrachord dallam, mely tonika-domináns harmonizálásra is kiválóan alkalmas, kitűnő példának bizonyult. A hallás után megtanult dalt azután kikeresik a zongorán mindkét kézzel külön-külön, majd megtanulják uniszónó szabályosan eljátszani. Vagyis helyes kéztartás, billentés, ujjrend, gyakorlási mód stb. Közben, mint írja „pihenésül” gyakorolják a billentyűk, ujjak és vonalak neveit. Következik a dal leíratása. Kulcsról még tulajdonképpen nem is beszél, csak megadja a kiinduló hangot és a többit a növendék keresi ki hozzá. (Relatív kottaolvasás, vagy ahogy ő nevezi: „írvaolvasás”.) A leírt hangok megnevezése után már kottából is eljátsszák a dalt. A pihenést most már az ütemvonalak, kottaértékek, hangjegyek, kulcsok ismertetése és gyakorlása tölti ki.

Eddig jutnak el, amikor már hozzáfognak a harmóniák tanulásához. Mintegy ujjgyakorlatként megtanulják a tonika-domináns hármasok legegyszerűbb kötését a bal kézben, egyszerre megütve és felbontva is. A tanár ezekkel az akkordokkal kísérve előjátssza a dalt, majd a növendék is megpróbálja úgy, hogy minden ütemhez maga keresi ki az odaillő akkordokat. Ezzel a kísérettel le is írják, majd a kottából el is zongorázzák.

I. év

Ezzel kész is van az előkészítés. Hogy kinél hány dalra van szükség míg idáig eljut, az természetesen növendékenként változó. Most már áttérnek a kottából való zongorázásra. Tananyagként Czerny: Erster Lehrmeister-ét használja, módszeréhez ezt tartja a legcélszerűbbnek, még abban az esetben is, ha mint írja: „a hangnemeknek és a kulcsoknak egymásután való ismertetésével szemben azoknak egyszerre való gyakorlását akarnók keresztül vinni.” (Czerny ugyanis csak a 33. gyakorlatban használ először basszus kulcsot.) Ezt a hiányt transzponálással és a kétkezes gyakorlatok négy kézre való átíratásával pótolja.

Az első tanulmány Czerny 11. gyakorlata. A feldolgozás módja hasonló a népdalok feldolgozásához. Megtanulják a dallamot hallás után, esetleg diktandó segítségével leírják, kikeresik az akkordokat hallás és értelem útján, ezt is leírják, majd elzongorázzák az írott és a nyomtatott kottából is.

Miután az elemzésnél mind a dallam, mind az akkordok elemi szabályait megbeszélték (a dallam 5 hang: lényeges hangok, egész, fél, negyed érték; a kíséret mikor végződik dominánssal, mikor tonikával stb). az előbbi feladat elemeiből új melódiát szerkesztenek. Később ehhez új feladatok járulnak pl. a dallamban visszatérő hangok forduljanak elő; legyenek átfutó hangok is stb. Párhuzamosan a gyakorlatokban előforduló új elemekkel kerül sor a nyolcad, tizenhatod s a többi értékekre, a kettős fogások és a kísérő akkordok fordításaira.

Veszprémi Lili

(Folytatása következik)