Parlando 1963/11, 1.-3. p.

Mit várunk a zenei nevelési tervtől?

A kérdés ilyen felvetése mindenekelőtt azt tételezi fel, hogy szükségesnek tartjuk a zenei nevelési tervet. Meggyőződésem, hogy aki elolvasta az általános iskoláskorú gyermekekre vonatkozó nevelési tervet - vagy akár csak azt a rövid, de alapos ismertetést dr. Soltész Elekné kollégánk tollából, amelyet a „Parlando” legutóbbi száma közölt - nem is gondolkodhat másként.

A szocializmus építésére ugyanis minden területen a tudatosság jellemző. A tudatosság a mi fogalmaink szerint nem az értelmi funkciónak egy momentuma csupán, hanem folyamat. Ennek kezdete a jelenségek konstatálása, amit a törvényszerűségek felismerése követ, és a konklúziók levonása tetőz be. Nem beszélhetünk tudatosságról ott, ahol e folyamat bármely láncszeme hiányzik. Ez alól a nevelés - a mi esetünkben a zenei nevelés - sem lehet kivétel.

Ha a felvetett kérdésre e gondolatok figyelembevételével adunk feleletet, akkor válaszunk nagyon egyszerű és magától értetődő. Azt várjuk a zenei nevelési tervtől, hogy munkánkat tegye tudatossá annak egész folyamatán.

Zenepedagógiai tudományos irodalmunk meglehetősen szegény. Ilyen irányú kutatómunkát csak szórványosan, elszigetelten végeznek egyes kartársaink. Azt is egyéb elfoglaltságuk mellett teszik. Ezek a jószándékú kezdeményezések sehol sem összegeződnek, nem válnak egységes rendszerre és így ez ideig nem is nőhettek tudománnyá. Hogy ez legnagyobb sajnálatunkra mennyire így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az Országos Pedagógiai Intézetnél mindmáig nincs a zeneoktatásnak tudományos munkatársa. Nemhogy egy csoport nem foglalkozik a hangszeroktatás problémáival, hanem egyetlen személy sem. Pedig egyre terebélyesedő zeneoktatásunknak már méretei is megkövetelnék, hogy ezzel a problémával tudományos szinten foglalkozzunk.

A zenei nevelést terv e kutatómunka eredményeire kell, hogy épüljön. Mindenekelőtt a zene nevelő hatásával kellene foglalkoznunk. Az nem elegendő, hogy lelkes muzsikusok esküdjenek a zene értelemfejlesztő, a gyermek érzelemvilágát gazdagító, jellemformáló erejére. Tények sokasága és az összefüggések támadhatatlan bizonyítása nélkül ezt tőlünk csak szakmai elfogultságnak veszik, vagy pedig jóindulatúan megmosolyogják lelkesedésünket. Pedig a mellettünk szóló érvek egyre sokasodnak. Mindig többet és többet hallunk arról, hogy az ének-zenetagozatú általános iskolákban jobb a tanulmányi átlag, mint a többiben. „Ott válogatott gyermekek tanulnak” - mondhatná valaki. Nos, vizsgáljuk meg! Nekünk van bátorságunk ahhoz, hogy szembenézzünk a tényekkel. Ha a válasz netalán nem minket igazolna, azt is hajlandóak vagyunk tudomásul venni.

A zene nevelő, emberformáló hatásának tudományos vizsgálatát azért is elsőrangú feladatnak tartom, mert a zenetanítás fontosságát, a nevelés egész folyamatában való szerepét ez dönti el. A zenetanítás méreteinek megállapítása és annak az elhatározásnak az erőssége, amely ennek fenntartásához az anyagi eszközöket biztosítja, csak e vizsgálódások eredményének függvénye.

Azt, hogy a zene hatékony nevelőtényező, azt hiszem, senki sem tagadja. De hogyan és milyen mértékben, azt még nem látjuk olyan világosan - ilyen irányú tudományos kutatómunka híján - mint a közismereti tárgyak bármelyikénél. Nem gondolnám, hogy a zeneoktatást úgy fogjuk föl, mint amit valami patikamérlegen kell adagolnunk bizonyos nevelői cél elérése érdekében, de azt sem tartom helyesnek, hogy ebben a kérdésben sötétben botorkáljunk. E vizsgálódásoknak lenne feladata az is, hogy a zeneoktatásnak az egész nevelésen belüli helyét meghatározzuk. Nem szabad azzal beérnünk, hogy a zeneoktatás keretén belül a növendéknek csupán egy részképességével foglalkozunk. Mindig az egész embert kell látni. A magunk zenepedagógiai beavatkozásával mindig az egész embert formáljuk. A zenei nevelési terv éppen ezért csak az általános nevelési tervre épülhet.

A zenei nevelési terv feladatának tartom azt is, hogy adjon segítséget abban, hogy a hangszerválasztásban most még annyira érvényesülő esetlegességet a minimálisra csökkentsük. Kétségtelen, hogy a legfontosabb az, hogy a gyermekek a zenét szeressék, de fontos az is, hogy ehhez találják meg a nekik legmegfelelőbb hangszert. Ennek viszont feltétele, hogy ismerjék a hangszereket. Ne csak éppen arra a hangszerre gondoljanak, amely a környezetükben fellelhető, hanem fizikai adottságaiknak és lelki beállítottságuknak megfelelően minden lehetséges hangszer számításba jöhessen. Az ilyen hangszerválasztási lehetőségnél természetesen kultúrpolitikai meggondolásoknak is érvényesülniük kell, hiszen nemcsak a zenét élethivatásként választó gyermekeknél fontos az egyes hangszerek aránya (hogy tudniillik abból meg is élhessenek), hanem az öntevékeny társas muzsikálásnál is.

De nemcsak a zene nevelő hatásával kell tudatosan bánnunk, nem elegendő, hogy fontosságának megfelelően biztosítjuk a zenetanulás lehetőségét, hanem tudatosan kell eljárnunk a zenetanítás egész folyamatában is. Ezt is csak a zenei nevelési terv biztosíthatja.

Rengeteg tapasztalattal, részleteredménnyel rendelkezünk máris ezen a téren.

Csak össze kell ezeket gyűjtenünk és egy egységes nevelői koncepcióvá, nevelési tervvé kell azt ötvöznünk. Most készülő zeneiskolai tantervjavaslataink sok olyan zenepedagógiai gondolatat vetnek fel, amelyeknek már az eljövendő zenei nevelési tervben lenne a helyük.

Nem gondolnám, hogy mechanikusan kellene lemásolnunk a már megjelent nevelési tervet. Követendő példának tartom azonban benne azt, hogy mindig világosan leszögezi, hol tartunk egy bizonyos fejlettségi szinten és hogy hová, milyen eszközökkel akarunk eljutni egy tanév folyamán. Az újabb szint eléréséhez - a gyermek testi és szellemi fejlettségének alapos mérlegelése után - szinte lépésről-lépésre követhető utat jelöl meg. A nevelési tervet az egész koncepcióban, de a legapróbb részletfeladatokban is a tudatosság jellemzi, és ezt imponáló következetességgel viszi végig. A zenei nevelési tervben ezt feltétlenül meg kell valósítani.

A zenei nevelés terén nem ragaszkodhatunk olyan szigorúan az egyes fejlettségi szintek megállapításánál az életkorhoz, vagy éppen az általános iskolai osztályokhoz, mint ahogy azt a nevelési terv természeténél fogva teszi. A zenélési kedv, a zenei tehetség nem jelentkezik mindenkinél azonos korban. Később is óriási különbségek mutatkoznak a zenei képességek fejlődésének ritmusában. Ahhoz is tudományosan megalapozott ismeretekre van szükségünk, hogy a zenei fejlettségi fokokat a gyermek egész fejlődésével hozzuk párhuzamba. Eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy itt nemcsak típusokban kell majd gondolkodnunk, hanem sok esetben személyekben is. Másként a művészi fejlődés természetével kerülnénk szembe.

Zeneoktatásunk eddig is világszerte elismert eredményeket ért el. Különösen a nagy tömegek zenei nevelésének megoldását méltányolják nálunk. Nagyon helytelen lenne, ha ezek az eredmények arra csábítanának minket, hogy lassítsuk a további fejlődést, hiszen nálunk nagyobb országok mennyivel hátrább vannak, mint mi. Nem látom be, miért ne törekedhetnénk még többre, még jobb eredményekre. Hiszen az eddigi eredményekkel való gazdálkodás is erre kötelez minket.

Fasang Árpád