Parlando 1963/11. 3.-6. p.
Gondolatok a nemzetközi „Pablo Casals” gordonka
verseny után
A cikk írója részt vett a bírálóbizottság
munkájában.
- Következő számunkban a Weiner Leó emlékére
megrendezett vonósnégyes- és szonátaversenyről közlünk beszámolót Sándor
Frigyes tollából.
A hazánkban ezúttal első ízben megrendezett nemzetközi
gordonkaversenyről méltán elmondhatjuk, hogy méreteiben és színvonalában
messze felülmúlta a háború utáni évek hasonló versenyeit. Vannak hagyományos
zenei versenyek, mint pl. a Genfben és a Prágai Tavasz keretében évente
rendezett nemzetközi zenei verseny, vagy a zongoristák számára a varsói
Chopin-verseny, melyeken eredményt elérni rangot jelent a nemzetközi zenei
életben. Mi, csellista vonatkozásban, még nem
dicsekedhetünk ilyen hagyománnyal, s annál nagyobb örömmel tölthet el
bennünket, hogy a Pablo Casals tiszteletére rendezett verseny oly nagyszámú
versenyzőt vonzott hozzánk távoli országokból, sőt földrészekről.
A zsűriben helyet foglaló külföldi - sok nemzetközi
zsűritagságot megért - kollégák tréfásan
firtatták, mivel csábítottunk ide annyi versenyzőt? Hogy miben rejlik ez a
vonzerő, annak elemzését most figyelmen kívül kell hagynunk, mert talán
túl is nyúlik zenei életünk határain, de a jövőben rendezendő versenyek
szempontjából ennek a kikutatása sem lenne érdektelen.
A nyolc nemzet szaktekintélyeiből álló 14 tagú
zsűri 17 ország 36 versenyzőjét hallgatta meg. A verseny műsora
igen nehéz művészi és technikai feladat elé állította a versenyzőket.
A három forduló folyamán nyolc művet kellett eljátszaniok,
s ezek közül négy mű magyar szerzőé volt, mégpedig: Bartók I.
rapszódiája, Popper Tündértánca, Kodály Szólószonátájának két tétele és szabad
választás szerint Mihály András vagy Papp Lajos külön
e versenyalkalmára komponált műve. Az igényes műsor már önmagában is
megrostálta a jelentkezőket. Valószínűleg ennek tudható be, hogy az
54 benevezett közül csupán 37-en vettek részt a versenyen. Ugyanez szolgálhat
magyarázatul a nemzetközi viszonylatban szokatlanul erős mezőnyre is.
A verseny lefolyását itt csak röviden ismertetjük, hiszen
akiket behatóbban érdekelt, úgyis figyelemmel kísérték. A versenyzők
minősítése 1-25-ig terjedő pontozással történt. Az
elődöntőből a középdöntőbe jutáshoz 16-os pontátlagra volt
szükség, a középdöntőből a döntőbe 20-as pontátlaggal juthattak
a versenyzők. De ezt még korlátozta a zsűrinek az a határozata, hogy a
középdöntőbe legfeljebb
A díjak odaítélése mindenkor és minden zsűri számára
nehéz feladat. Egyúttal pedig különös gondot okozott, hogy a rendkívül
erős mezőny tagjai, ha eltérő művészi felfogás, egyéni
megoldások, vagy egy kor különböző értelmezése által
más-más irányból is, de hajszálnyi különbséggel ugyanarra a magaslatra jutottak
fel. A Művelődésügyi Minisztérium az eredetileg egy I., egy II. és
egy III. díj juttatására szánt összeget megtoldotta 60.000 Ft-al
és így vált lehetővé, hogy a zsűri három osztatlan első, három
osztatlan második és egy harmadik díjjal jutalmazhassa a ki magasló
tehetségű versenyzőket.
A verseny izgalmas napjai elmúltak.
Néhány hasznos tapasztalat azonban megmaradt. Egyrészt
közvetett bepillantást nyertünk különböző külföldi gordonkaiskolák
munkájába. Összehasonlítási alapot szereztünk az itthoni csellóoktatás lemérésére,
hangszerállományunk minőségére, de jövendő versenyzőink
szempontjából nem kevésbé hasznos az a tapasztalat sem, amelyet a külföldi
versenyzők életrajzából merítettünk koncertező múltjukkal, pódiumon
szerzett gyakorlatukkal kapcsolatban.
Pedagógiai szempontból több érdekes megfigyelést tehettünk.
A versenyzők technikai felkészültsége általánosságban igen magas
színvonalú volt, minden nehézséget könnyűszerrel megoldottak. Ezzel
szemben sok kívánnivaló merült fel az intonáció terén. Most nem csupán az
intonáció (félreértések elkerülése végett: hangtisztaság) biztonságáról
szólunk, hanem a hallottak alapján meg kell állapítanunk, hogy a versenyen
résztvevő kiváló gordonkásoknak kb. 80%-a - beleértve a
díjnyerteseket is - nincs tisztában az
úgynevezett érzékeny intonáció fogalmával. A játékosok általában nem
érzékeltették hangszerűkön a temperált hangrendszertől eltérő
abszolút hangtisztaságot. Nem tettek elég különbséget a kromatikus és
diatonikus félhanglépések között. Túl magasan intonáltak pl. molltercet és elég
hiányos funkcióérzékről tettek bizonyságot. Általános tünet volt ez a
legkülönbözőbb hagyományokon és iskolákban nevelkedett versenyzőknél.
Pedig Casals mester, akinek neve fémjelezte gordonkaversenyünket, így
vélekedett erről: „A hangtisztaság egyik
bizonyítéka a hangszeres művész finom érzésvilágának. Az olyan játék,
amelyben ezt elhanyagolják, megengedhetetlen; ez leértékeli az előadót, bármily
kiváló muzsikus is egyébként.” (J. M. Corredor:
Beszélgetések P. Casals-szal, 342. o.) Ugyancsak elterjedt
jelenség volt a tempók hajszolása, a virtuóz jellegű részletek zenei
hatását figyelmen kívül hagyó „rekordsebességre” törés.
Sok külföldi versenyzőnek okozott nehézséget Bartók
Rapszódiájának és Kodály Szólószonátájának helyes hangvétele. Igen sok téves
értelmezésnek voltunk hallgatói, főképpen Kodály szonátájának második
tételében, ahol a legkiválóbb művészek is botladoztak a parlando-ritmusok útvesztőjében.
A magyar versenyzőknek a külföldi zsűritagok
megítélése szerint is igen erős oldala volt Bach szólószvitjének puritán klasszikus
előadásmódja. Sok, számunkra idegen Bach-felfogással találkoztunk. Nem
érthettünk egyet pl. a D-dúr szvit Allemande
tételének túlzott ritmikai szabadságával, mely által a tétel egysége
széthullott. Ennek ellentételként ki kell emelnünk Mező László Bach-tolmácsolását:
a D-dúr szvit két kötelező tételének (Praeludium
és Allemande) előadása lemezre kívánkozott.
Nem szándékunk itt részletekbe nyúló egyéni elemzést
nyújtani a versenyzők produkciójáról, csak néhány általános
megfigyelésről számolunk be. Sajnos ilyen általános jellegű volt az a
hátrányos helyzet is, melybe a rossz, nehezen megszólaló hangszerek juttatták a
magyar versenyzőket (szinte kivétel nélkül) külföldi kollégáikkal szemben.
De nemcsak a rossz hangszerek tették egyenlőtlenné a küzdelmet, hanem az
is, hogy két díjnyertesünkön kívül pódiumhoz sosem szokott, zenekari kísérettel
soha, vagy csak egy-kétszer játszott, gyakorlatlan versenyzőinknek - esetleg azonos
képességű, de több éves otthoni és külföldi koncertező múlttal
rendelkező versenytársakkal - kellett
kiállaniuk. Nem sokat enyhített ezen az utolsó hetekben nyújtott néhány
hangverseny lehetőség sem.
Mindezt nem versenyzőink védelmére kellett felhozni.
Fiatal gordonkaművészeink tulajdonképpen nem is szorulnak ilyenfajta
mentségekre. Azzal, hogy mégis megemlítjük helyzeti hátrányukat, lényegében a
figyelmet kívánjuk felkelteni hangszerellátottságunk nehézségeire és
művészfoglalkoztatásunk nem megfelelő átgondoltságára. Bár fiatal
művészeinket nem a versenyek perspektívájával neveljük, a magasrendű
előadó művészetnek azonban a zenei versenyek túlfűtött légkörében
is meg kell állnia a helyét.
Egészben véve elégedettek lehetünk ifjú művészeink
szereplésével és bizonyosra vesszük, hogy a Pablo Casals tiszteletére rendezett
nemzetközi gordonkaverseny tapasztalatait pedagógiánkban,
művészképzésünkben jól hasznosíthatjuk.
Banda Ede