Parlando 1963/11. 3.-6. p.

Gondolatok a nemzetközi „Pablo Casals” gordonka verseny után

A cikk írója részt vett a bírálóbizottság munkájában.
- Következő számunkban a Weiner Leó emlékére megrendezett vonósnégyes- és szonátaversenyről közlünk beszámolót Sándor Frigyes tollából.

A hazánkban ezúttal első ízben megrendezett nemzetközi gordonkaversenyről méltán elmondhatjuk, hogy méreteiben és színvonalában messze felülmúlta a háború utáni évek hasonló versenyeit. Vannak hagyományos zenei versenyek, mint pl. a Genfben és a Prágai Tavasz keretében évente rendezett nemzetközi zenei verseny, vagy a zongoristák számára a varsói Chopin-verseny, melyeken eredményt elérni rangot jelent a nemzetközi zenei életben. Mi, csellista vonatkozásban, még nem dicsekedhetünk ilyen hagyománnyal, s annál nagyobb örömmel tölthet el bennünket, hogy a Pablo Casals tiszteletére rendezett verseny oly nagyszámú versenyzőt vonzott hozzánk távoli országokból, sőt földrészekről. A zsűriben helyet foglaló külföldi - sok nemzetközi zsűritagságot megért - kollégák tréfásan firtatták, mivel csábítottunk ide annyi versenyzőt? Hogy miben rejlik ez a vonzerő, annak elemzését most figyelmen kívül kell hagynunk, mert talán túl is nyúlik zenei életünk határain, de a jövőben rendezendő versenyek szempontjából ennek a kikutatása sem lenne érdektelen.

A nyolc nemzet szaktekintélyeiből álló 14 tagú zsűri 17 ország 36 versenyzőjét hallgatta meg. A verseny műsora igen nehéz művészi és technikai feladat elé állította a versenyzőket. A három forduló folyamán nyolc művet kellett eljátszaniok, s ezek közül négy mű magyar szerzőé volt, mégpedig: Bartók I. rapszódiája, Popper Tündértánca, Kodály Szólószonátájának két tétele és szabad választás szerint Mihály András vagy Papp Lajos külön e versenyalkalmára komponált műve. Az igényes műsor már önmagában is megrostálta a jelentkezőket. Valószínűleg ennek tudható be, hogy az 54 benevezett közül csupán 37-en vettek részt a versenyen. Ugyanez szolgálhat magyarázatul a nemzetközi viszonylatban szokatlanul erős mezőnyre is.

A verseny lefolyását itt csak röviden ismertetjük, hiszen akiket behatóbban érdekelt, úgyis figyelemmel kísérték. A versenyzők minősítése 1-25-ig terjedő pontozással történt. Az elődöntőből a középdöntőbe jutáshoz 16-os pontátlagra volt szükség, a középdöntőből a döntőbe 20-as pontátlaggal juthattak a versenyzők. De ezt még korlátozta a zsűrinek az a határozata, hogy a középdöntőbe legfeljebb 19, a döntőbe legfeljebb a 9 legjobb versenyző juthat be. Saját növendékét egyetlen zsűritag sem pontozhatta. A pontozás titkos volt, s a zsűritagok pontszámaikat a verseny titkárának adták át. A verseny titkársága a pontok összesítése után rangsorolta a versenyzőket. A versenyzők számára zeneileg és technikailag talán a középdöntő anyaga volt a legnagyobb próbatétel, s ez a forduló vetett fényt rá, hogy milyen sok átlagon felüli tehetség indult a versenyen. Mivel az előre meghatározott versenyszabályok szerint csak a 9 legmagasabb pontszámot elért versenyző juthatott a döntőbe, a zsűri méltányosnak találta, hogy a középdöntőben kiesett 8 legjobb versenyzőt a döntőbe jutottakkal együtt éremmel jutalmazza. Mivel ez sehol sem jutott nyilvánosságra, említsük meg itt név szerint őket: az osztrák Franz Bartolomey, a magyar Isépy Eszter, az USA-beli Stephen Kates és Joanna de Keyser, a finn Erkki Rautio, a francia Jacques Sudrat, a lengyel Monika Szczudlowska és az angol Charles Tunnel. Az elődöntőben kiemelkedő teljesítményükért oklevelet kaptak: Nagy Katalin, Jan Niederle (CSR) és Cordelia Wikarski (NDK).

A díjak odaítélése mindenkor és minden zsűri számára nehéz feladat. Egyúttal pedig különös gondot okozott, hogy a rendkívül erős mezőny tagjai, ha eltérő művészi felfogás, egyéni megoldások, vagy egy kor különböző értelmezése által más-más irányból is, de hajszálnyi különbséggel ugyanarra a magaslatra jutottak fel. A Művelődésügyi Minisztérium az eredetileg egy I., egy II. és egy III. díj juttatására szánt összeget megtoldotta 60.000 Ft-al és így vált lehetővé, hogy a zsűri három osztatlan első, három osztatlan második és egy harmadik díjjal jutalmazhassa a ki magasló tehetségű versenyzőket.

A verseny izgalmas napjai elmúltak.

Néhány hasznos tapasztalat azonban megmaradt. Egyrészt közvetett bepillantást nyertünk különböző külföldi gordonkaiskolák munkájába. Összehasonlítási alapot szereztünk az itthoni csellóoktatás lemérésére, hangszerállományunk minőségére, de jövendő versenyzőink szempontjából nem kevésbé hasznos az a tapasztalat sem, amelyet a külföldi versenyzők életrajzából merítettünk koncertező múltjukkal, pódiumon szerzett gyakorlatukkal kapcsolatban.

Pedagógiai szempontból több érdekes megfigyelést tehettünk. A versenyzők technikai felkészültsége általánosságban igen magas színvonalú volt, minden nehézséget könnyűszerrel megoldottak. Ezzel szemben sok kívánnivaló merült fel az intonáció terén. Most nem csupán az intonáció (félreértések elkerülése végett: hangtisztaság) biztonságáról szólunk, hanem a hallottak alapján meg kell állapítanunk, hogy a versenyen résztvevő kiváló gordonkásoknak kb. 80%-a - beleértve a díjnyerteseket is - nincs tisztában az úgynevezett érzékeny intonáció fogalmával. A játékosok általában nem érzékeltették hangszerűkön a temperált hangrendszertől eltérő abszolút hangtisztaságot. Nem tettek elég különbséget a kromatikus és diatonikus félhanglépések között. Túl magasan intonáltak pl. molltercet és elég hiányos funkcióérzékről tettek bizonyságot. Általános tünet volt ez a legkülönbözőbb hagyományokon és iskolákban nevelkedett versenyzőknél. Pedig Casals mester, akinek neve fémjelezte gordonkaversenyünket, így vélekedett erről: „A hangtisztaság egyik bizonyítéka a hangszeres művész finom érzésvilágának. Az olyan játék, amelyben ezt elhanyagolják, megengedhetetlen; ez leértékeli az előadót, bármily kiváló muzsikus is egyébként.” (J. M. Corredor: Beszélgetések P. Casals-szal, 342. o.) Ugyancsak elterjedt jelenség volt a tempók hajszolása, a virtuóz jellegű részletek zenei hatását figyelmen kívül hagyó „rekordsebességre” törés.

Sok külföldi versenyzőnek okozott nehézséget Bartók Rapszódiájának és Kodály Szólószonátájának helyes hangvétele. Igen sok téves értelmezésnek voltunk hallgatói, főképpen Kodály szonátájának második tételében, ahol a legkiválóbb művészek is botladoztak a parlando-ritmusok útvesztőjében.

A magyar versenyzőknek a külföldi zsűritagok megítélése szerint is igen erős oldala volt Bach szólószvitjének puritán klasszikus előadásmódja. Sok, számunkra idegen Bach-felfogással találkoztunk. Nem érthettünk egyet pl. a D-dúr szvit Allemande tételének túlzott ritmikai szabadságával, mely által a tétel egysége széthullott. Ennek ellentételként ki kell emelnünk Mező László Bach-tolmácsolását: a D-dúr szvit két kötelező tételének (Praeludium és Allemande) előadása lemezre kívánkozott.

Nem szándékunk itt részletekbe nyúló egyéni elemzést nyújtani a versenyzők produkciójáról, csak néhány általános megfigyelésről számolunk be. Sajnos ilyen általános jellegű volt az a hátrányos helyzet is, melybe a rossz, nehezen megszólaló hangszerek juttatták a magyar versenyzőket (szinte kivétel nélkül) külföldi kollégáikkal szemben. De nemcsak a rossz hangszerek tették egyenlőtlenné a küzdelmet, hanem az is, hogy két díjnyertesünkön kívül pódiumhoz sosem szokott, zenekari kísérettel soha, vagy csak egy-kétszer játszott, gyakorlatlan versenyzőinknek - esetleg azonos képességű, de több éves otthoni és külföldi koncertező múlttal rendelkező versenytársakkal - kellett kiállaniuk. Nem sokat enyhített ezen az utolsó hetekben nyújtott néhány hangverseny lehetőség sem.

Mindezt nem versenyzőink védelmére kellett felhozni. Fiatal gordonkaművészeink tulajdonképpen nem is szorulnak ilyenfajta mentségekre. Azzal, hogy mégis megemlítjük helyzeti hátrányukat, lényegében a figyelmet kívánjuk felkelteni hangszerellátottságunk nehézségeire és művészfoglalkoztatásunk nem megfelelő átgondoltságára. Bár fiatal művészeinket nem a versenyek perspektívájával neveljük, a magasrendű előadó művészetnek azonban a zenei versenyek túlfűtött légkörében is meg kell állnia a helyét.

Egészben véve elégedettek lehetünk ifjú művészeink szereplésével és bizonyosra vesszük, hogy a Pablo Casals tiszteletére rendezett nemzetközi gordonkaverseny tapasztalatait pedagógiánkban, művészképzésünkben jól hasznosíthatjuk.

Banda Ede