Parlando 1963/11, 6.-8. p.

A polifon hallás fejlesztéséről

A XII. században kialakuló Ars Antiqua polifóniájától a XVI. század végéig - a monódia megszületéséig -, az európai zenetörténet csaknem kizárólag polifon szemléletben fogant műveket tart számon. A barokk zeneszerzők majdnem mindig, a bécsi klasszikusok tekintélyes százalékban polifon módszerekkel komponálnak. Egyedül a romantikára nem jellemző a polifon szerkesztésmód. A modern zene még eléggé feltáratlan terület, a zenetudomány számára túl közel van még. Jelen ismereteink és hangversenyeink mind azt mutatják, hogy a modern zene egyik fő erőssége a polifon építkezésmód. E rövid statisztikából kitűnhet már, hogy a polifónia szinte minden korban általánosan ismert és kedvelt zeneszerzésmód volt. Következésképpen a zenetanítás egyik fontos feladata: a polifon művek felfogásához szükséges készségeket kialakítani. - A továbbiakban ezt a készség-komplexumot polifon hallásnak nevezem.

A polifon komponálásmód azt jelenti, hogy melodikailag és ritmikailag önálló életet élő egységek - szólamok - időben egyszerre hangzanak fel, és ezáltal valamilyen viszonyba kerülnek egymással. Önálló szólamok léte súlyos veszélyt rejt: szétesik a kompozíció, ha a különálló egységek külön életet akarnak élni. Ezt a szétesést kell meggátolnia valami összetartó erőnek, mely mintegy közös nevezőre hozza az ellentétes szólamokat. Ilyen összetartó erő a funkció. Ezt a fogalmat itt tágabban kell értenünk, mint az általában szokásos. A harmóniai tonika és domináns fogalmát a XVI. század végéig nem ismerték, sőt nem is érezték. A funkciót e korai polifon stílusokban más összetartó erő jelenti, így elsősorban melodikai és tonalitásból fakadó tényezők. Melodikai tényezőn elsősorban dallamirányulási tendenciákat értek (cantus firmus, dallamgravitáció, szövegből fakadó dallamirányítás stb.). A tonalitásból fakadó funkciók közül a legfontosabb az egyes modusoknak, illetve hangnemeknek egyfajta vonzereje „tonikája”, „dominánsa”, vagy más, centrális funkciójú hangja, vagy hangcsoportja köré. Más ilyen funkció a modusok körülírásának, rögzítésének szokása, illetve kényszere, ami egyúttal az azokból kimozdulni kívánó tendenciát (modulációt) is jelenti. Mindezt részletesebben kifejteni e helyen nem lehet. A polifóniáról gondolkodva fel kellett tételeznünk ennyit: van a németalföldi és reneszánsz stílusban is valamiféle funkció. Ez a funkció az egyes szólamokat egységbe szervezi. E feltétel híján ugyanis esetlegesnek, véletlennek, zenei konstrukció szempontjából indokolatlannak kellene tartanunk Josquin, Lassus, Palestrina és rengeteg más kiváló(!) zeneszerző összes művét. Ez szükségképpen jelentené azt, hogy formátlanok is, hiszen a formaképzés fő eleme: a rendezés hiányoznék. További logikus következtetés lenne: művészi szempontból értéktelen alkotásnak tartani ezeket a műveket. Ezt azonban a művek már azzal is megcáfolták, hogy több száz éven keresztül is fennmaradtak.

A polifon-művek felfogása azt jelenti, hogy egyszerre felhangzó két-, három- négy-, vagy még több szólamot azok együttes hatásában érzékelni, elsősorban tehát meghallani kell. Ehhez látszólag valamilyen „juliuszcézári” érzéket - több folyamat egy időben történő tudatos felfogását - kellene kifejleszteni. Julius Caesar állítólag egyszerre hét levelet tudott diktálni. Egy hétszólamú motetta vagy ricercar felfogásához tehát ugyanolyan mértékű extenzív figyelemre volna szükségünk, amilyennel ő rendelkezett. Ez átlagképességű gyerekeknél nem elérhető célkitűzés.

Mi azonban hasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben vagyunk. Nincsen szükségünk rendkívüli képességekre. Julius Caesarnak hét, egymástól teljesen független, önálló folyamatot kellett egy időben irányítania irigyelt teljesítményéhez. Nekünk viszont már csak a funkció által egybehangolt, szerves egésszé összegyúrt szólamokat kell követnünk, nem pedig egymástól független zenei történéseket.

Hogyan fejleszthetjük ki tanítványainkban a polifon hallást?

Funkciós hallás fejlesztésével a szolfézstanár már a zeneiskola IV. osztályában kezd foglalkozni. Ennek eredménye a VI. osztály elvégzése után rendszerint fejlett kétszólamú funkciós hallás. A hangszert tanító tanárok is bőségesen foglalkoznak ilyen természetű kérdésekkel, hiszen az V., VI. és magasabb osztályok anyaga nem végezhető el helyesen a darabok funkciós rendjének ismerete nélkül. Kamarazenét vagy zenekart irányító tanár még kevésbé·nélkülözheti az ilyen irányú tanítást, gyakoroltatást. Így a gyerek hatodikos korában már két, jobb esetben három oldalról kapott bő élményeket a funkciós zene világából, és kialakult benne a funkciós zene megismerésének készsége.

Ezen a fokon el lehet érni, hogy a gyerek elvonatkoztasson a funkciót megszólaltató szólamok számától, és magát a funkció létét érzékelje, illetve abba belehalljon egy hangot - dallamrészt - vagy egy hangközt. Ennek a készségnek további fejlesztésével elérhetjük, hogy egy funkciósorba hangok sorát - dallamot - vagy hangközök sorát - két dallamot - halljon meg tanítványunk. Ez már háromszólamú harmonikus polifónia felfogását jelenti: két szólam plusz funkciót kifejező és hordozó basszus. Kevés összhangzattani jellegű gyakorlattal, sok énekléssel, elemzéssel el lehet érni, hogy ez a hallás négyszólamúvá bővüljön. Ennél többre a gyakorlatban nincs is szükség. Aki négy szólamot hall, az képes lesz meghallani ötöt, hatot, vagy a „juliuszcézári” bűvös hetet is. A szólamok számának növelése nem feltétlenül jelenti a feladat megnagyobbodását. A polifon hallás kialakulása ugyanis ezen a fokon már nem mennyiségi, de minőségi kérdés. Ha egy bizonyos minőséget - a szólamok közötti összefüggések megértését - sikerült elérni, a mennyiség növelhető lesz egy távoli és elérni nem is szükséges határig.

Az elmondottak minden bizonnyal érvényesek a harmonikus polifónia (pontosabban hangzana: harmonikus funkcióval bíró polifónia), tehát a barokk, bécsi klasszikus és romantikus zene idevonatkozó területére. - De érvényes-e mindez a lineáris polifónia területén ? Sokan állítják, hogy az ilyen műveknél engedhetetlenül szükséges a szólamokat külön-külön meghallgatni, hiszen nincsen harmonikus funkció. Cikkem elején azonban már említettem, hogy fel kell tételezni ezekben a stílusokban is valamiféle funkciót. Legalábbis: fel kell tételezni egy koordináló, rendszerező és összetartó erőt, melyet jó lenne funkciónak nevezni, mert azonos természetű a harmonikus funkcióval. Ha a harmonikus polifónia hallgatása közben a fül már megszokta, hogy viszonyítson, keresse a szólamok közötti összefüggést, melyet a harmóniai funkció jelentett számára, úgy itt is meg fogja találni a más jellegű, de azonos természetű összefüggéseket. Nem szükséges tehát kínos pontossággal hallásunkban szétválasztani az egyes szólamokat. Sőt, ez veszélyes lehet a mű teljes megértése szempontjából, mivel így megfosztanók magunkat és neveltjeinket attól a többlettől, melyet az együtthangzás és összehangoltság élménye nyújt.

Természetesen meg kell szoktatni néhány stiláris jellegzetességet. Ilyen például az a sajátos tonalitás, melyet megkülönböztetésül modalitásnak is szokás mondani - ilyen az atonalitás is. Meg kell szoktatni, hogy a funkció itt nem köti gúzsba a dallamot, ellenkezőleg, a dallamok találkozása hoz létre különböző - a klasszikus zenétől alapvetően eltérő -, harmonikus funkcióval nem rendelkező hangzatokat. (Ezért érzi a klasszikus zenén edzett fül esetlegesnek, vagy vadul disszonánsnak, fülsértőnek ezeket a hangzatokat. (Mindez azonban a stílustanítás velejárója, tehát a tanításban külön munkát nem jelent.

Ha a modern polifóniát lineáris polifóniának tekintjük - erre sajátos tonalitás viszonyait, szabad disszonanciakezelése, szigorú szólamvezetése, a harmóniai funkció hiánya, és még számos tényező feljogosít - úgy az imént nemcsak Obrechtről és Vittoriáról, de Bartókról, Honeggerről és Sztravinszkijról is beszéltünk.

Összegezve az elmondottakat:

1. A polifon hallás kifejlesztése minden tanulónál rendkívül fontos, mert ilyen készség nélkül nem érthető meg a zeneirodalom tekintélyes hányada.

2. Polifon hallás a funkciós hallásból fejleszthető, úgy tűnik, különösebb erőfeszítés nélkül.

3. Polifon hallás fejlesztésével már a VI. zeneiskolai osztály elvégzése után lehet foglalkozni, stílusok szerint. A stílusok ideális sorrendje ebből a szempontból tekintve így alakulhatna: a) barokk zene (harmonikus polifónia), b) reneszánsz és németalföldi mesterek zenéje, c) modern zene. A klasszikus és romantikus polifóniával foglalkozhatna - előkészítésül is - az I. zeneirodalmi osztály.

4. A fentebb ismertetett módszer alapja lehetne mindenfajta polifónia tanításának Ehhez természetesen ki kellene dolgozni a polifónia tanításának részletes módszertanát. E cikk írója nem érzi hivatottnak magát arra, hogy az eddigi gyakorlat eredményeit ennél tágabb keretek között általánosítsa.

Máriássy István