Parlando 1963/11, 9.-11. p.

Országos dalos-találkozó Szombathelyen

Ünnepi zászlódíszbe öltözött a város, hogy fogadja az Országos Dalos-találkozóra idesereglett 60 énekkar közel 4000 dalosát.

Ünnepelt a város és emlékezet. Ünnepelte a magyar kóruskultúra eredményeit és méltó emléket állított a 25 év előtti szombathelyi munkás dalos-találkozónak.

A megye és a város vezetőinek, tömegszervezeteinek gondos előkészítő munkája fémjelezte ezt a találkozót. Nemcsak kórusaink adtak itt találkozót egymásnak, hogy felmérjék, hol tartunk most és hogyan menjünk tovább, hanem találkoztak a különböző kórusok régi veteránjai, a 25 év előtti dalos-ünnep résztvevői és felidézték a múlt emlékeit. S miként akkor, most is „csodálatos látvány volt, amint az est homályában megindult a fáklyás, éneklő menet”, és a város közönségének sorfala között felsorakozott az ünnepi hangversenyhez. Felcsendültek közös kórusaink ajkán a magyar és nemzetközi munkásmozgalom legszebb alkotásai. „Zúgjon dalunk, miként a fergeteg…” hangzott fel az első közös kórus a Kultúr- és Sportpalota színpadán. Mindannyian úgy éreztük, hogy ez a most elkészült, gyönyörű épület szimbóluma is egyben a megvalósult 1938-as vágyaknak, reményeknek.

A vasi kórusok bemutatóját különös lelkesedéssel fogadta a közönség, hiszen a produkción keresztül lehetett lemérni, mennyit fejlődött a megyei dalos-kultúra.

A megnyitó hangverseny után, utcákon és tereken Szombathelytől Kőszegig még sokáig lehetett hallani a pihenni térő kórusok énekét.

A találkozó másnapján, négy helyen zajlott le az énekkarok szakmai bemutatója. Bizottságok értékelték az elhangzott produkciókat, és megállapították, hogy kórusmozgalmunk mind színvonalban, mind a kórusélet terén jelentős eredményeket ért el. A bemutató egyben számadás volt, számadás egymás felé, a dalos-kultúra és a társadalom felé.

Mint az egyik bemutató értékelő bizottságának elnöke, feleletet kerestem az alábbi kérdésekre:

- kik énekelnek,

- mit énekelnek és

- hogyan énekelnek?

Igen örvendetes volt látni, hogy kórusainkban mind több fiatal vesz részt.

Több falusi, járási kórusban énekes családot láttunk, hallottunk, ahol unoka és nagyapa, férj és feleség együtt énekelt. De még több fiatalt szeretnénk kórusainkban látni, hiszen csak ők tudják a hagyományos dalos-kultúrát továbbvinni és új színt, új hangot, új tartalmat adni mozgalmunknak, új életünknek.

Kórusaink műsora igen változatos volt. Majd minden énekkar műsorában régi mesterek művei is szerepeltek. Ez természetes igény is, hiszen a közös éneklés nyelvét, az együtthangzás, megformálás kórusmunkáját ezeken a műveken tanulhatják meg igazán kórusaink.

Magyar szerzők művei sem hiányoztak egyetlen kórus műsoráról sem. Ez is természetes igény, hiszen a magyar zenei anyanyelv megismerése és ápolása, a magyar zenekultúra fejlesztése minden kórusnak elsődleges igénye és kötelessége.

A kórusok előadása és a kórushangzás terén szép eredményeket tapasztaltunk. Az intonáció, a tiszta éneklés, mely évekkel ezelőtt legfőbb gondunk volt, itt alig került szóba. Ereztük, hogy kórusvezetőink különös gonddal és folyamatos pedagógiai módszerrel igyekeznek e téren alapozó munkát végezni. Hiszen e nélkül kórushangzásról, megformálásról, kifejezésről, a tartalom és forma egységéről nem is beszélhetünk. A szép és tiszta hang kialakítása igen nehéz és folyamatos munkát igényel, azonban nem mondhatjuk el, hogy problémánk ezen a téren nincs. Fejlődést mutat az a tény, hogy az előadott 40 mű közül alig két műnél történt esés (pedig délelőtt énekeltek), másrészt minden kórusnál észrevehető volt, hogy egy-két szólammal különös gonddal foglalkozott a karnagy, s ez elég volt ahhoz, hogy a kórusintonáció stabil volt, egyensúlyt tudott teremteni. Persze a cél az, hogy minden szólam tisztaságban, színben, együtthangzásban - és létszámban is - egységes legyen.

Mind több kórus szentel nagyobb figyelmet a plasztikus, megformált érthető szövegmondásra. Ez a munka nemcsak azért lényeges, hogy kifejezővé tegye a szöveget, hanem a vokálisok tudatos, megformált kiejtése, a zenei hangzás, a szép éneklés, a tartalom zenei megközelítésében is nagy szerepet játszik. Különösen exponált ez a kérdés a pianissimók alkalmazásánál, amikor éppen az intenzívebb szövegkiejtéssel lehet az ilyen részleteket a tartalomnak megfelelően zeneileg kifejezővé tenni. A jól megformált, kiejtett szöveg a művek stabilitásához, tartásához ad megfelelő alapot.

Fiatal falusi énekkart is hallottunk, akik ízes vasi kiejtéssel népi hangvétellel adtak elő népdalokat. Problémát itt a madrigálok előadása okozott, mivel ez a kissé szorított, acélosabb sajátos hangvétel nem tudott alkalmazkodni a madrigálok könnyed előadásmódjához. Ezért ajánlatos, hogy az ilyen falusi kórusok először a népdalok, magyar és más népek népdalfeldolgozásai széles hangulati és zenei skáláján műveljék ki azt a hangzásvilágot, mely a régi mesterek műveinek előadásához stílusban és hangzásban egyaránt szükséges.

A kórus képességéhez kell mindenkor mérnünk az előadási darabokat, mert ha ezen a téren túlexponáljuk a műveket, azaz nehezebbre vállalkozunk, mint amit a kórus elbír, akkor ennek gátló tényezői az előadásban azonnal jelentkeznek. Egy kezdő kórus szépen előadott, megformált népdalcsokra produkcióban felér egy fejlett kórus magasabb színvonalú művének előadásával. Egy-két kórusnál az előadott műsoruk alapján érezni lehetett, hogy igen helyes módszerrel a próbákon halkan tanulnak, hogy nem engedik meg tanulás közben a forte éneklést. Baj csak akkor van, ha ez a nyomott, állandó halk éneklés a művek előadásában alapvetően érvényesül és végigvonul. Bizonytalanná és színtelenné teszi az előadást, és ha ehhez még érthetetlen szöveg kerül alá, akkor sem hangzásban, sem megformálásban nem juthat közel a tartalomhoz. Igenis engedjük énekelni a kórust akkor és ott, ahol erre szükség van, hiszen a művek dinamikai színeinek alkalmazása - nem is beszélve a művek csúcspontjainak kiemeléséről - ezt kötelezővé teszi. Tanulság az, hogy a beszéd hangerejével tanuljunk és ne mondjunk le a dinamika széles skálájának alkalmazásáról. (Tanulás közben sem.) A másik véglet az úgynevezett forte hangzás erőltetése. E hangzás - ha így szokja meg a kórus -, az egysíkú előadáson kívül nagyon nehéz probléma elé állítja a kórust egy-egy piano rész előadásánál, mert ilyenkor válik leginkább természetellenessé a hang. Legtöbbször alacsonyabb és színtelenebb. (Nem is szólva egy decrescendo zeneileg jó megoldásáról.)

Élmény volt részünkre figyelni egyes énekkarok kiállását, fegyelmezettségét, valamint azt, hogy a művek hangulata, mondanivalója ott ült énekeseink arckifejezésében. Élmény volt nézni, ahogy derűsen és mosolyogva énekelték tréfás népdalainkat és milyen komolyan vették és átélten adták elő pl. az Ady versére írt műveket. Az előadott művekkel való teljes azonosulás, az előadásbeli hangzásbeli, zenei effektusok ízléses, és több kórusnál magas művészi fokon való alkalmazása, a szövegi és zenei prozódia egyensúlya, nemkülönben a szép és tiszta éneklés igénye hatotta át a legtöbb kórus előadását. És ahol még ezen a téren nincs meg a feltétel ezek megteremtéséhez, ott is segítséget kapott minden kórusvezető a következő legfontosabb feladat megoldására. Örvendetes, hogy kórusaink vezetői mind igényesebbek saját magukkal. és kórusaikkal szemben. Ez a tény megnyugtató kóruskultúránk további fejlődése szempontjából. Meg kell azonban említenem, hogy karnagyaink vezénylési technikája bár sokat fejlődött, de e téren még van hiányosság. Túl nagy mozdulatokat, határozatlan indításokat alkalmaznak, ezért a belépések és befejezések szólamokon és kóruson belül nem mindenütt volt egységes. Kevesebb, de határozottabb mozdulatok - avizók -, többet mondanak, jobban segítik a kórus együttes munkáját, nem is szólva a vezénylés esztétikai vonatkozásairól.

Örömmel láttuk zenei intézményeink vezetőit, tanárait kórusaink élén. A népművelés e széles tömegeket mozgató területén bebizonyosodott, hogy feladatot tudnak vállalni. Szélesítsék továbbra is ezt a munkát és főképpen több fiatalt kapcsoljanak be az aktív éneklés, zenélés munkájába.

A karnagyi megbeszélésen elhangzott az az igény, hogy a kórusvezetők és a kórustagok vegyenek részt egymás produkcióin, mivel csak így tudják lemérni saját fejlődésüket és csak így tanulhatnak egymástól. Az összkarok esetében jó lett volna, ha a vezénylő karmester énekkaronként átvette volna a műveket. A zenekari kíséretes számoknál több időt kellett volna hagyni, hogy ének- és zenekar legalább egyszer átvegye a művet. (Jó lenne, ha az énekkari karnagyok ilyen esetben a zenekarokat is dirigálnák, s a zenekarok több időt szánnának a felkészülésre.)

A megye gondos előkészítő munkájáról már szóltam. De újra ki kell emelnem azt a figyelmet és kedvességet, mellyel a kórusokat megtisztelték. Az énekkarok produkciói után a tanács egyik kiküldötte köszöntötte a tagságot, átadva részükre a helyi kerámiaüzem ízléses és művészi „plakett”-jét. A karnagyok megilletődve vették át a személyi ajándékokat.

A kiértékelő megbeszélések után a megyei és városi tanács és pártbizottság vezetői fogadást adtak a kórusvezetők és kóruselnökök részére.

A hivatalos dalos-találkozó ugyan vasárnap délután véget ért, de zengett a dal tovább több községben, városban, mivel a kórusok egy része a megye több helységében hangversenyt adott. A Budapesti Építők Kórusa meglátogatta a 38-as dalos-találkozót rendező szombathelyi MÉMOSZ-kórus tagjait, köszöntve a régi dalosokat, akikről még 1938-ban írta a Népszava: „Megérdemlik a munkásosztály testvéri szeretetét és tiszteletét.” Egyöntetű volt az a vélemény: méltó emlékezés és színvonalas találkozó zajlott le Szombathelyen. Felejthetetlen emlék lesz mindannyiunk számára.

Dobray István