Parlando 1963/11. 14. -16. p.

Az énekpedagógia néhány elméleti és gyakorlati feladatáról

(Folytatás

a)-b) Magyartalan szöveg zeneileg rossz vagy jó helyen, jó vagy rossz előadásban.

Az a)-b) pontokat leghelyesebb együtt tárgyalni, mert mint a következő példákból látni fogjuk, gyakran azonos értelműek; a szöveg, amelyik régen jól hangzott, ma már elavult és az a zenei fordulat, amelyik alatt a legköltőibb szöveg is sántított, ma már a szöveghez idomult és így egyenrangú lett a dallam és a szöveg.

Amióta a magyar ritmus helyes használatáról az első írások megjelentek, mind öntudatosabban kezdtünk kutatni, melyek a jellegzetes magyar ritmusfajták, amelyek előadására épp ezért nagy gondot kell fordítani. A korábban közölt néhány verstani tanulmány haszna csak lassan érlelődött. Lássunk néhány példát a múlt század magyar zenéjéből.

Csaknem a század derekán, 1844-ben, Erkel Ferenc a Hunyadi László egy részletét így zenésíti meg (zong. kiv. 39. oldal):

A magyar szöveg két helyen sántít: a ,,-kát” szótag hangsúlyos lett és a ,,-toknak” szótagok fordított ritmusúak a zenével. A német szöveget szándékosan írtuk alá, bizonyítva, hogy a fordítás milyen jó. Később is ezt fogjuk tapasztalni.

Hogyan javíthatnánk ki a fenti magyar szöveget? Talán így:

hogy | mért hivattalak vagy

hogy | mért jöttünk ide

Jóval később, a századforduló végén is akad hiba bőven. 1898-ban Aggházy Károly: „Maritta” c. operájában ilyen részletre bukkantunk:

(NB. nem a dalolás csendül, hanem a dal.)

Hogyan javíthatnánk ki?: „és száll a dal”, vagy „és cseng a dal”, vagy „és zeng a dal” stb.

A századforduló után Farkas Ödön, a Kolozsvári Zenekonzervatórium igazgatója viszont már így ír:

„minden zene, amely a jó magyar versnek ritmikailag és prozódiailag megfelel, magyar zene lesz.”

Farkas Ödön, akit az ország legjobb énekmesterének tartottak, elvárja, hogy a zene alkalmazkodjék a jó magyar vers ritmusához. Ideje volt erről szólni. Mindeddig csak jól-rosszul kísérleteztek vele, de inkább fordítva állt a tétel. Fogarast János és Erdélyi János a múlt század 40-es éveiben megállapítják a négytagú szavak ajánlatos ritrnusát: a korijambust (¾..¾), de uram bocsá', hogyan kerül ez a szöveggel egy kalap alá? Legkirívóbb példa erre Erkel Ferenc:

Különös, hogy Arany János, aki 1856-ban hosszú tanulmányt írt „A magyar nemzeti versidomról” (kár, hogy befejezetlen, Arany László folytatta), 1875-ben mégis így zenésíti meg báró Amadé László:

Természetesen sem a Himnuszt, sem a Katonaéletet nem énekelték a zeneszerző által kívánt ritmusban. Igaz, hogy akkor ezek nem is korijambusok. De, hát akkor miért írták így? Ezzel is úgy vagyunk, mint a verssorok különböző formáival. Megadják a ritmikai lehetőségeket, amelyeken belül a költők írhatnak. Néha sikerül a hangsúlyt a metrummal azonos helyen egyeztetni, néha nem:

Mindenesetre a szavaló nem így hangsúlyozza. Legfeljebb a kisgyerek. A korábban említett tanulmányok éppen ezeket a nehézségeket tárgyalják, fejtegetik.

A XIX. század a példákból következtetve megállapítja a magyar zene ritmusfajtáit, de a szöveg még nem egyezik mindig vele; így aztán „eszi, nem eszi, nem kap mást”, éneklik a dallamokat helytelen prozódiával. Vajon mentség-e, hogy aki énekli, gyakran maga sem érzi a hibát.

Szigligeti Ede: Liliomfi c. zenés vígjátékában a „teátrista” Liliomfi úgy álcázza magát, hogy idegen dialektussal beszél, Szilvay professzor latint kever mondatába, s a két Swartz nem tud helyesen magyarul. Jellemző korkép, sőt kórtünet! Felhívni a figyelmet a magyar városokban uralkodó nyelvi össze-visszaságokra. Mindez 1849-ben. A polgárság németesedik, a paraszt ellenáll, sőt ő menti át igazán azt, ami magyar: a népdalt. De erre csak később jövünk rá. Szigligeti figyelmeztetését közönsége csak úgy fogja fel, mint jó alkalmat a helyzetkomikumra.

Az eredmény csak lassan születik. Bartók Béla és Kodály Zoltán szívós munkával tereli a figyelmet a helyes magyar prozódia felé, és növendékeivel meghirdeti a harcot. Az új nemzedék egyik szorgalmas tagja: ifj. Veress Endre már követeli is, hogy a múlt hanyagságait tegyük jóvá. „Új szöveget Erkel operáinak!” c. cikkében félve gondol arra, hogy Erkel zenéje leszorul az operaszínpadról, ha nem költik át rossz szövegeit. (Magyar Zenei Szemle, 1943. szeptember.) Igaza volt. Kellő átjavításokkal az 1940-es évek óta széleskörű Erkel-reneszánsz indult meg, igen nagy eredménnyel.

Összegezve az elmondottakat, fel kel bennünk a kételkedés: vajon az említett hibákat miért nem küszöbölték ki régen? Vagy nem tartották annak? Kétségtelen, hogy ezekben a hibákban van rendszer is. Azzá tette a magyar nyelvben viaskodó kétféle ritmikai tulajdonság: a hangsúly és metrum harca. Dr. Kis-Erős Ferenc: Verstanában olvashatjuk a következőket (1916. 20. oldal):

„Ha valamely nép idegen versrendszert vesz át, kétféleképpen járhat el. Vagy saját prozódiája szerint használja az idegen verselő módot, vagy az idegen verselő módhoz annak az idegen verselő módnak a prozódiáját is átveszi, és ehhez az átvett prozódiához alkalmazza a saját nyelvét, amint ezt irodalmunkban a deákos irány tette.”

Ha a magyar hangsúlyra esküszünk, akkor rossz lehet a XIX. sz. zeneműveinek zöme; de ha a metrum uralmát fogadjuk el, akkor meg: kell bocsátanunk Erkelnek és kortársainak a zeneművekben észlelhető prozódiai hibákért. Mindenesetre ez az engedmény tompította zeneszerzőink prozódiai érzékét. Sajnos gyakran oly mértékben, mint az alábbi példa hibája. Erre már nincs mentség! (Hunyadi László, zong. kiv. 39. old.):

Javítsuk ki:

épp most | ér-kezett i-| de

1844-ben. - De mit szóljunk arról a hibáról, amit Radnay Zoltán követett el közel 100 évvel később N. R. Bakalainikov: „Volga keringőjével” szemben (Lederer István zeneműkiadó kiadás, Budapest):

A múlt századbeli kiadványok általában kétnyelvű szöveggel jelentek meg: magyarul és németül. Amint láttuk, a magyar szöveg sokszor sántít a zenére, de a német soha. Jellemző a fordítók német-prozódiai fejlettségére.

A hangsúly és metrum közötti harc gyakran megingatta a zeneszerzőt és bizony előfordul, hogy jó szülőként mindkét gyermekünket védeni kell. Erkel Ferenc Bánk bánjában van mindkettőre példa:

1. Első szótagra eső hangsúly szerint (Bánk-Tiborc kettős):

2. Metrum szerinti lüktetéssel (Melinda-Ottó kettőse):

Ez utóbbi példát, bár nem a szókezdő hangsúly érvényesül benne, hanem a metrikai, mégsem érezzük hibásnak. A sodró jambusok egyforma lüktetésükkel elhomályosítják bennük a szókezdő hangsúly iránti vágyat. (Miután a jambus itt felütéses elrendezésű, azt is mondhatnánk, hogy ez a ritmus, felütéses trocheus.) Vajon hogyan hatna, ha ezt a példát az 1. példa szerinti hangsúlyos kezdettel indítanánk?:

Nagy József