Parlando 1963/12, 2. -5. p.

A Weiner Leó emlékére rendezett kamarazene-verseny után

A magyar kamarazene-kultúra világhírneve hatalmas nemzetközi mezőnyt vonzott a Budapesti Zenei Hetek alkalmával rendezett kamarazene-versenyre. Az egyidejűleg rendezett Casals-gordonkaversennyel együtt ez volt a VI. nagy, nemzetközi verseny abban a díszes sorban, amelyet 1948-ban a Bartók emlékverseny nyitott meg. 1948-ban és 1959-ben, a Haydn-verseny alkalmával, csak vonósnégyesek mérkőztek egymással. Az idei versenyen a vonósnégyesek mellett szonáta-párok (hegedű-zongora) is részt vehettek. A jelentkezés mértéke felülmúlt minden várakozást. 12 vonósnégyes és 21 szonáta-pár jelentette be a részvételét. A szokásos lemondások után végül is 9 vonósnégyest és 17 szonáta-párt hallhattunk a Zeneakadémia pódiumán. Kamarazene-versenyen szokatlanul nagy szám ez, amely ékesen bizonyítja, hogy közel félévszázad nagyszerű magyar együtteseinek világhíre, Waldbauer Imre és Weiner Leó kamarazene-tanításának súlya és jelentősége ma is élő és ható tényezők a muzsika világpiacán. A verseny anyaga mindkét versenyzési ágban szokatlanul nehéz követelményeket támasztott. A kötelező klasszikus művek mellett egy-egy Weiner- és Bartók-mű és egy új magyar kompozíció előadása volt a követelmény, (A vonósnégyesek 12 mai magyar szerző művei közül válogathattak. Miután hegedű-zongora szonátákból nem álltak rendelkezésre megfelelő művek, a Művelődésügyi Minisztérium állami megrendelés formájában felkérte Kadosa Pált és Lajtha Lászlót egy-egy szonáta írására.) A két klasszikus és három magyar mű kötelező előadása mellett tehát csak egy mű volt teljesen szabadon választható. Ennyire kötött anyag azt jelenti, hogy a versenyzők alig válogathattak repertoárjuk régen bevált és kipróbált számaiból. A külföldi együttesek számára külön nehézséget jelentett a magyar művek hang- vétele is.

Felmerülhet a kérdés és többszörösen szóba is került: nem volt az anyag túl nehéz? Helyes volt 3 magyar mű előadását kívánnunk? Nem tolódott el a verseny jellege inkább egy magyar zenei fesztivál irányába? Nézetem szerint - nem. Szerte a világon mind több helyen és mind gyakrabban rendeznek zenei versenyeket. A versenyek lassanként összefüggő világhálózatot képeznek, valamiféle nemzetközi művészképzőt. Ilyen világhálózatban természetes és helyes, ha a versenyrendező nemzetek és városok kialakítják a maguk hagyományainak és sajátosságainak megfelelő jellegzetes arculatot. Az 1948-as Bartók-verseny óta szokássá vált, hogy versenyeinken nagy súllyal szólal meg a magyar zenei alkotóművészet. Ezúttal is ez történt. A verseny előkészítő bizottsága azonban még teljesebbé kívánta tenni zenei alkotóművészetünk és a verseny kapcsolatát. Weiner-verseny lévén, kötelezővé tette egy-egy Weiner-mű előadását és tovább lépett a legutóbbi évtizedek magyar zenéjéhez is. Így szólalt meg a verseny minden fordulójában egy magyar mű, Bartók, Weiner és egy mai magyar szerző tollából. Az aggodalmakra, úgy hiszem, rácáfolt maga a verseny. A jelentkezők nagy száma azt bizonyítja, hogy a három magyar mű nem riasztotta el a jelentkezőket. Ami pedig az előadási problémákat illeti, a továbbiakból kitűnik, hogy a klasszikus művek előadása sok esetben nagyobb gondot okozott a résztvevőknek, mint a modern művek interpretációja.

A verseny általános művészi színvonala messze elmaradt attól, amit vártunk és reméltünk. Vonatkozik ez főleg a szonátások versenyére. A gordonkaverseny nagyszerű színvonala mögött a kamarások produkciói halványabbnak tűntek, nem egyszer lehangolóan hatottak. Mi lehet ennek az oka? Milyen következtetéseket kellene levonnunk általában és magyar vonatkozásban a verseny eredményéből? A magam részéről úgy hiszem, nem lenne helyes, ha egyetlen verseny tapasztalatait túlbecsülnénk. Egy-egy verseny-mezőny kialakulásánál sok esetleges tényező játszik közre. Az egyes teljesítményeknél is adódhatnak váratlan jelenségek. Nem minden tehetséges és egyébként jól felkészült művész idegzete alkalmas a versenyzésre.

Dehát kíséreljük meg a versenyen hallottak - természetesen csak vázlatos - elemzését. Néhány kérdésre talán világosabb választ találunk. A versenyek sorrendjének megfelelően foglalkozzunk előbb

a vonósnégyesek

versenyével.

Az elődöntőben két kötelező mű szerepelt: Mozart B-dúr, K. 589. sz. vonósnégyese és Weiner fisz-moll kvartettje. A késői Mozart-mű stílusát, tételeinek jellegét és hangszeres megoldásait kétségtelenül a két magyar együttes, a Weiner-vonósnégyes és a Bartók-kvartett közelítette meg leginkább. Hangvételükből és összjátékukból kicsendültek a magyar vonósnégyes-játék nemes hagyományai. A Bolgár-vonósnégyes természetes muzikalitásával, harmonikus kvartetthangzásával, a szovjet Liszenko-kvartett rutinos biztonságával és - főleg a Weiner-műben - virtuozitásával tűnt fel. A többi együttesek messze elmaradtak, de közülük, a zsűri mégis módot nyújtott a szovjet Filharmónia-együttesnek, a német Palm-vonósnégyesnek és a bolgár Szófia-vonósnégyesnek a továbbjutásra.

A középdöntőben került sor a választott új magyar művek előadására. A külföldi együttesek, úgy tűnt, nehézség nélkül magukévá tették a magyar művek mondanivalóját. Szabó, Ádám és Székely vonósnégyeseit szelíd, átlagos előadásban hallhattuk. Ismét kiemelkedett a Bolgár-vonósnégyes Mihály II. kvartettjének átélt és technikailag is precíz interpretálásával. A Weiner-kvartett az általuk bemutatott Petrovics vonósnégyest, a Bartók-kvartett pedig Lajtha VI., „5 etűd” című vonósnégyeset játszotta ebben a fordulóban. Az utóbbi problematikus mű kevésbé tükrözi a kiváló zeneszerző színes hangzásvilágát és a jó előadás ellenére inkább rontotta az előadók esélyeit. A kötelező Beethoven-mű - az Op. 59-es F-dúr kvartett, egyike a vonósnégyes-irodalom egekbe nyúló csúcsainak - mondhatnánk, mindegyik együttesen „kifogott”. A Weiner-kvartett tempói túl gyorsak voltak. Előadásukat bizonyos türelmetlenség jellemezte, amely akadályozta a darab szenvedélyes dallamvonalainak, ritmusának kibontakozását. Vontatottnak találtuk viszont a Bartók-kvartett tempóit. A gyakran hangtalan pianisszimók, a túlzottan kihegyezett cezúrák sem váltak javára az előadásnak. Kétségtelen - mindkét együttes indiszponáltan játszott és szereplésük nem érte el az elődöntőben nyújtott kiemelkedő színvonalat. A Bolgár-vonósnégyes Beethoven előadásában leginkább a hőfokot, az energiát nélkülöztük az első három tételben. Annál nagyobb meglepetést okozott a IV. tétel - a híres Theme Russe -, amely kitűnő tempójával, plasztikus ritmusaival a legjobb finálé volt. A Liszenko- kvartett rutinos virtuozitásának tartalmatlansága a Beethoven vonósnégyesben vált leginkább nyilvánvalóvá, a mezőnyben szereplő másik három együttes továbbjutása pedig végleg megdőlt ebben a fordulóban.

Az utolsó fordulóban a kötelező Bartók művek jelentették a súlypontot. Bartók II. vonósnégyesét jellegében más és más, de jó előadásban hallottuk a Bartók- és a Bolgár-vonósnégyestől. A fiatal bolgár művészek meglépő természetességgel formálták a művet, de számomra a magyar együttes előadása karakteresebb és intenzívebb volt. A fordulóban szereplő négy együttes közül egyedül a Weiner-vonósnégyes választotta Bartók utolsó, VI. vonósnégyesét. Előadásuk még nem szabadult fel teljesen a középdöntő indiszpozíciójának nyomása alól, de így is sokhelyütt, első sorban az utolsó tételben élvezhettük a rájuk jellemző elmélyült, lényegre törekvő előadást. - A zsűri döntése közismert. Első díj kiadására azért nem kerülhetett sor, mert egyik együttes sem tudott egyenletesen kiemelkedő teljesítményt nyújtani.

Vajon tudunk-e művésznevelésünkre, vonós pedagógiánkra vonatkozóan tanulságokat levonni a vonósnégyesek versenyéből ? A magam részéről megerősödtem abban, hogy a vonósok számára - nem beszélve a kifejezetten csak virtuóz célú technikáról - a bécsi klasszikus stílus zenei és technikai megoldása a legnehezebb feladat és egyben próbaköve a valóban magasrendű zenei és technikai képzettségnek. Ez a szemlélet, ha valóban általánossá válna, lényeges változásokat hozhatna a vonósok technikai képzésében. A klasszikus vonósnégyesek játéktechnikáját nem lehet kvartettezés nélkül megtanulni -, de elő lehet készíteni és elő is kellene készíteni már az alsó fokú, és főleg a középfokú tanításban. Nem új gondolat ez, de a gyakorlatban még nem sok történt ilyen irányban.

Szívből örültünk a tehetséges Bolgár-vonósnégyes felfedezésének, de magyar vonatkozásban sincs mit szégyelnünk. Két fiatal vonósnégyesünk, ha nem is a legszerencsésebben szerepeltek, művészi hozzáállásuk szellemével és eddigi eredményeikkel jelentős értéket jelentenek. Két ilyen együttes, az előttük járó, ma már világhírű Tátrai-vonósnégyessel együtt méltóképpen képviseli a magyar vonósnégyes-kultúrát.

A szonátaverseny

elődöntője sorozata volt a kellemetlen meglepetéseknek, amelyek valósággal zavarba hozták a zsűri tagjait. A kamarazenei egyensúly olyan természetes követelményeit, amelyeket főiskolai, vagy akár szakiskolai szinten megkívánunk, az együttesek többségénél nélkülöznünk kellett. Nem szólva a gyengébb, vagy művészileg érdektelen párokról, a kiemelkedőbb együtteseknél sem beszélhetünk mindig „együttes”-ről. Felfigyeltünk néhány tehetséges, kitűnő hegedűsre és zongoristára, de ezek inkább külön-külön, nem mint szonáta-pár tettek benyomást.

Bach h-moll szonátája igen nehéz mű. Mégis meglépő volt, hogy akár tartalmilag, akár a bachi hangzásvilág, vagy a polifónia világos rajza szempontjából milyen kevés meggyőző részletet hallottunk. A csodálatos, passió-hangulatú első tétel megoldásával majd mindenki adós maradt. A viszonylag könnyebb Allegro-tételek természetes frissességét is legtöbbször elfödte a szólamvezetés elnagyoltsága, az érzéketlen zongorahangzás és a hegedűsök tagolatlanul imbolygó detaché-menetei. Úgy látszik, világszerte tisztázatlan, hogy milyen fajta vonásmódok volnának alkalmasak olyan háromszólamú, polifonikus tételek plasztikus megszólaltatására, amelyekben a két másik szólamot zongora játsza. Bonyolult kérdés ez, amelynek taglalására egy ilyen beszámoló semmiképpen sem alkalmas Egyet azonban állíthatunk és Szigeti Józsefnek is ez a véleménye: egy-fajta vonásmóddal ez megoldhatatlan. Többféle detaché, pregnáns martelék és emelt vonások kombinációiból adódhat a megoldás. De ez is csak akkor, ha a tagolás és a dinamikai árnyalás egy tőből, az egész tétel szerves felépítésének biztos elképzeléséből fakad.

Weiner fisz-moll szonátáját a külföldi együttesek általában félreértették. Túltengtek a túlzott, rapszodikus rubátók és eltorzultak a mű harmonikus, formai és hangzási arányai. (Érdekes, hogy a fisz-moll vonósnégyes előadásában ilyen félreértéseket nem tapasztaltunk.)

Az elődöntőben részt vett 17 szonáta-párból csak 9 együttes jutott tovább a középdöntőbe. Ebben a fordulóban éppúgy, mint a vonósnégyes versenyen a magyar művek meggyőzőbben szólaltak meg, mint a kötelező Beethoven c-moll, vagy Kreutzer-szonáta. Kadosa Pál értékes szonátájának három jó előadását hallhattuk, a Stilman-Kulesova, a Messiereur-Kozderkova és a Sepsei-Hambalkó pároktól. A Lajtha-szonátát a Gelfat-Cserkaszov pár játszotta virtuózan.

A döntőben Bartók II. szonátája volt a kötelező mű és ebben a fordulóban játszhatták a versenyzők szabadon választott darabjukat. Ekkor már csak öt pár vett részt a versenyen, két cseh és egy magyar együttes. A külföldiek közül a Messiereur-Kozderkova pár került közelebb az igen nehéz Bartók-műhöz, amelyet kétségtelenül a Sepsei-Hambalkó pár játszott a legjobban. Kár, hogy Schumann-szonátájuk - főleg a két középső tételben - sok egyenetlenséget mutatott. A többi, szabadon választott mű közül kiemelkedett a Janaček-szonáta Messiereur-ék előadásában és a Stilman-Kulesova együtttes Prokofjev-interpretációja.

A verseny után úgy tűnik, hogy a szonátaverseny, mint elgondolás nem vált be. A világhírű vonósok programjain mind nagyobb helyet foglalnak el a szonáták, de ezek a művészek legtöbbször saját megszokott kísérőikkel játszanak. A legtehetségesebb fiatal művészek inkább, mint szólisták készülnek a nemzetközi versenyekre és csak néhányan társulnak alkalmilag, egy-egy kamarazene-versenyre. Ezek az alkalmi társulások ritkán válnak be. Nem örülünk, hogy ezt egyelőre tudomásul kell vennünk, mert a szonáta-irodalom csodálatosan gazdag. Weiner Leó közel félévszázados kamarazene-tanításának gerincét éppen a szonáták képezték. A Zeneművészeti Főiskolán ma is Weiner Leó szellemében tanítunk. Az idő fogja megmutatni, hogy a kamarazenének ebben a gyönyörű műfajában lesznek-e kiemelkedő eredményeink?

Egy ország kultúrájának gazdagságát, mélységét egyébként nemcsak versenyeredmények jelzik. Az utóbbi évek zenei nevelésének kiemelkedő eseményei az országos ifjúsági kamarazene fesztiválok. Az új zeneoktatási reform a zenei tömegnevelés és művésznevelés minden fokán alapvető jelentőséget tulajdonít a társas zenének. Azt reméljük, hogy nagy hagyományainkhoz kapcsolódva ez a célkitűzés is újabb mérföldkövet jelent majd a magyar kamarazenélés fejlődésében.

Sándor Frigyes