Parlando 1963/2, 13.-14. p.

A NAGYKÖRÖSI ZENEISKOLÁT

Január 18-án este a Rádió azt közölte, hogy január 21-től február 4-ig az ország összes alsó- és középfokú iskolájában szünetel a tanítás. A MÁV is felkérte az utazóközönséget, hogy csak halaszthatatlan esetben utazzék, mert a szénkészlettel való takarékoskodás miatt kénytelenek korlátozni a személyforgalmat. Így kétségessé vált, hogy a másnapra, január 19-ére tervezett nagykőrösi hangversenyünket megtarthatjuk-e? Telefonon kérdeztük meg tehát Bálint Ferencet, a nagykőrösi zeneiskola igazgatóját, hogy a nagykőrösi zeneiskola és a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola tanulóinak immár hagyományossá váló közös hangversenyét nem kell-e elhalasztanunk.

Bálint Ferenc megnyugtatott minket: csak menjünk, a Kodály Zoltán tiszteletére rendezett hangversenyt megtartjuk.

Bálint Ferenc lobogó lelkesedése nem oszlatta el ugyan minden aggályomat, de azért mégis az utazás mellett döntöttünk. Amikor 19-én reggel fél 7 tájban kilépek az utcára, olyan metsző hideg szél fogad, hogy vállalkozásunk sikere még kétségesebbé válik számomra. Eleve számítottam arra, hogy egy-két növendékünk otthon marad, de nem így történt. A Nyugati pályaudvaron idejében mind együtt vagyunk: Kadosa Pálné, Vásárhelyi Magda tanárok, a hangversenyen szereplő 10 növendék, sőt két édesapa is velünk tart.

Az alig másfélórás utat csendes beszélgetéssel (néhányan a megrövidült alvás pótlásával) töltjük. A vonat ablakait ujjnyi vastagon jégvirágok lepik el. A szép, hófödte táj helyett ezek szeszélyes vonalaiban gyönyörködünk.

Az állomáson Bálint Ferenc fogad derűs jókedvvel. Lehet, hogy csak az én óvatosságom magyaráz bele ebbe a biztonságba némi aggályt. Mert bennem még mindig ott bujkál a kérdés: lesz-e közönségünk ebben a cudar időben? Az ebédnél tudtuk meg, hogy Bálint Ferenc reggel még valóban tartott valamitől. Nem attól félt, hogy nem lesz hallgatóságunk, hanem attól, hogy a gimnazisták délben megkapják a szünetet és az énekkari tagok nem maradnak majd ott a hangversenyen. Boldogan újságolta, hogy a közel 400 tagú két énekkarból, akiknek tekintélyes része a környék falvaiból és tanyavilágából jött Nagykőrösre, mindössze egy kislány szeretne hazamenni a hangverseny előtt. Ezért a kislányért az édesapja szekéren jött be egy távoli tanyáról, mert előző nap este ő is hallotta a szünetről szóló hírt. Nem maradhatnak a hangverseny utánig, mert a hólepte utakon éjszaka szinte reménytelen vállalkozás a közlekedés.

Nagy öröm töltött el mindnyájunkat ilyen ügyszeretet láttán. Még fokozódott ez az érzésünk a Művelődési Ház nagy termét zsúfolásig megtöltő közönséggel való találkozásunkkor. Maga a hangverseny, amelyen az általános iskolások biciniumokat, a gimnazista lányok a Zöld erdőben és az Egyedem-begyedem című kórusokat, a fiú és leánygimnázium vegyeskara a Régi magyar diákköszöntőt, majd az egyesített kar a Magyarokhoz című kánont énekelte, a szakiskolások pedig a Vonóstrió I. tételét, zongora-, hegedű- és énekszámokat adtak elő - külön méltatást érdemel.

Mi azonban most azokat az erőket keressük, amelyek ezt a hangversenyt létrehozták.

Kétségtelen, hogy a város zenei életének központja, annak mozgatója a zeneiskola. Tevékenysége nemcsak a zeneiskolán belül szorosan vett hangszeroktatásra korlátozódik, hanem ― amint ezt a mostani hangverseny is mutatta ― az általános iskolások és gimnazisták karének-oktatását is feladatként vállalja. A városi Pártbizottság, a Tanács az iskolák igazgatói ezt a zenei irányító munkát nemcsak igénylik, hanem támogatják is. Így vált valamennyiük közös ügyévé a január 19-i Kodály-hangverseny. Nem volt féltékenykedés, de még csak csendes nemtörődömség sem, mindenki felelősnek érezte magát a sikerért. Ez nemcsak a beszélgetésekből derült ki, hanem abból is, hogy a hangversenyen mind megjelentek. Sőt, az estét a Tanács Művelődési Osztályának vezetője nyitotta meg.

A Zeneiskola mostani megnyilatkozásával is annak a gondoskodásnak kamatait hozta meg, amellyel a Városi Pártbizottság és Tanács eddig körülvette őket.

A szervezett zeneoktatás 1950-ben indult meg 50 tanulóval. Az Állami Zeneiskola 1953-ban nyitotta meg kapuit. Ekkor már 220 tanulójuk volt. Az akkori körülményekhez képest kedvező volt az elhelyezkedésük is az egyemeletes hatalmas telken fekvő kúriában. Ma a 360 zeneiskolás és 140 munkaközösségi tanuló (jórészt zenei óvodások és előképzősök) zsúfolásig megtöltik az épületet. Bálint Ferenc leleményessége odáig terjed, hogy a hajdani előszobában rendezte be az irodát és még a lépcsőfeljáró alatti kis zugban is (máshol ez lomtár) tanításra rendezkedett be. A tanteremhiány bénítólag hat az iskola munkájára. A megoldás emeletráépítés, vagy új épületszárny emelése volna. Pillanatnyilag az is segítene, ha az udvari helyiségeket kapnák meg. A Tanács ezt készséggel segítené is, de nem tud máshol lakást adni az ott lakó és a zeneiskolával semmiféle kapcsolatban nem levő lakóknak. Pedig ezt a problémáit mindenképpen meg kell oldani.

A zeneiskolának igen egészséges kezdeményezése az, hogy a tanyavilág ifjúságáról sem feledkezik meg. A tanyaközpontokban fiók-zeneiskolákban ad lehetőséget a zenetanulásra.

A 360 zeneiskolás oktatását 20 tanár látja el. Ebből 13 a kinevezett, hét óradíjas. A tanári kar egyharmada tehát óradíjas, ami nem mondható kedvezőnek. Nem szerencsés a növendékek tanszaki megoszlása sem. 208 a zongorista, 70 vonós, 70 fúvós és 12 a magán énekes növendék. Feltűnően kevés a hegedűs növendék. De többet a meglevő hegedűtanárok már nem vállalhatnak el. Ezen az aránytalapságon csak új státusok juttatása és csak az segít, hogy legyen hegedűtanár. (Ez utóbbi már a mi gondunk.) A fúvós tanszak munkája sem mondható megoldottnak, mert egy tanár tanít például harsonát és fuvolát is. Ezen fokozatosan igyekeznek változtatni.

Az éppen tízedik tanévben levő zeneiskola most fejlődött oda, hogy egy komoly városi szimfonikus zenekar magvát adja. Ez a városi szimfonikus zenekar jelezné azt a minőségi változást, aminek feltételeit a zeneiskola tanárainak egy évtizedes munkája már megteremtett. Csak élni kell ezzel a lehetőséggel. Ezt nemcsak az a zeneszerető közönség érdemelné meg, amely télben, fagyban eljött egy viszonylag nehéz koncertre, hanem az az ifjúság is, amely a szénszünet hírére nem rohan haza kitörő örömmel, hanem kötelességének érzi, hogy a Kodály Zoltán tiszteletére rendezett hangversenyen részt vegyen, mint hallgató, vagy mint énekkari tag.

Bízunk abban, hogy ahol ennyi lelkesedés, ennyi ügyszeretet, egymás munkájának megbecsülése és segítése tapasztalható, ott mindez hamarosan meg is valósul.

Fasang Árpád