Parlando 1963/3, 7.-10. p.

Korszerű zongoraiskola tervezete

A zongorapedagógia célkitűzései, követelményei részben a helyi tapasztalatok nyomán, részben a szovjet zongoratanítás kísérleteinek és eredményeinek megismerése következtében az utóbbi években bizonyos fokig tisztázódtak, rendeződtek, s kezdenek kirajzolódni egy országosan egységes zongoratanítási módszernek a körvonalai. Ez a körülmény lehetővé teszi, de meg is követeli egy módszeresen felépített, korszerű magyar zongoraiskola szerkesztését.

A kezdő tanítástól a kiművelési fokig terjedő alapos módszertan megírása is egyre inkább sürgető igénye a zongoratanároknak, s nyilvánvaló, hogy ezt egy mégoly kimerítő alapossággal megírt iskola sem pótolhatja. Ha azonban a zongoraiskola összhangban áll a kialakult módszerbeli követelményekkel, s kielégíti a haladó pedagógusok igényeit, akkor mégis lényegesen megkönnyíti a tanárok munkáját.

Úgy vélem, le kell fektetni azokat az alapelveket, amelyeken a zongoraiskolának épülnie kell.

I. A kiindulásnál fel kell mérni az adott lehetőségeket, vagyis tisztáznunk kell, hogy mit várhatunk a gyermektől, mi az a minimum, amivel a tanítás megkezdésénél építhetünk

a. mechanikailag

b. hallásban

c. ismeretben.

II. Tisztáznunk kell, hogy zeneileg - hallásilag - mit akarunk elérni.

III. Tisztáznunk kell, hogy mechanikailag ezt milyen fokig tudjuk elősegíteni.

I.

A régi zongorapedagógia nem számolt a gyermek temperamentumával, lelki igényeivel, s azt hívén, hogy a lassú játék könnyebb a gyorsnál, minél lassúbb tempójú játékkal akarta „megkönnyíteni” a kezdést. Ezzel lebecsülte, illetve félreismerte a gyermek felfogóképességét, nem vette számításba igényeit, sutba dobta esetleges előbbi zenei élményeit, s valami teljesen új, a zenéhez alig közelítő vizuális-motorikus kapcsolat beidegzésére törekedett. A modern zongorapedagógia azonban világszerte szakított azzal a régi gyakorlattal, amely szerint a gyermek ujjbillegetéssel, majd egész kottákból álló uniszono gyakorlatokkal kezdje a tanulást.

A hangszeres kezdés előtt előképzőt kíván, ennek feladata zenei élményeket nyújtani a gyermeknek, amelyekre azután a hangszeres tanítás ráépülhet. A játék- és gyermekdalok, melyeket az előképző használ, s amellyel a mai zongoratanítás kezdődik, éneklési tempóban játszandók, tehát a gyermek zenei felfogóképességének megfelelnek. Ily módon a mai pedagógia a 1egfontosabbat: a gyermeki lendületet s a zene iránti igényt nem fékezi le, hanem felhasználja. A további zenetanulásban szinte visszahozhatatlan ez a lendület, ha helytelen tanítás egyszer útját állja.

Mire építhetünk:

a. mechanikailag?

Mielőtt a gyermek zongorázni kezd, karját, kezét, ujjait sokfajta mozgásra használta már. Ezek azonban a zongorázásnál kívánt mozgásoktól alapvetően eltérőek voltak. A kezét a gyermek eddig általában úgy használta, hogy a tenyerek egymás felé néztek. Az alkar rotációja, amellyel a billentyűzetnek megfelelő helyzetbe hozzuk a kart, a rezet, a gyermek által igen ritkán használt, nem természetesen beidegzett mozgás. Ez az első és a kezdésnél a legnagyobb nehézség a zongorázásnál. De van számos más is. Például a gyermeket eddig nem gátolta semmiféle ténykedésében, ha ujjízületei behorpadtak, ha csuklója, könyöke nem „tartotta” a kezét stb. Ezek a gyermek számára új és nem „természetes” követelmények. A pedagógusnak ebben tehát nem szabad türelmetlennek lennie, s meg kell találnia annak az útját, hogy lassanként, fokozatosan érje el a kívánt beállítást, mert az új gyors beidegzésének erőszakos követelése szintén egyike azoknak a fékeknek, melyek a gyermek kezdeti lendületét megtörik. Vannak azonban „természetes” új mozgásformák is, ezek megkövetelésében már szigorúbbak lehetünk. Ilyen, például, az egyujjas ejtésnél a kar helyes funkciója. Két-három ujj összekapcsolásánál az ujjvég megéreztetése. Általában az ujjak enyhe emelése, az „átlépés” egyik ujjról a másikra; megkövetelhető az ötujjas fogásnál (pentachord) azonnal, hogy az ujjak érezzék az öt billentyűt, s ne csúszkáljon a kéz jobbra-balra, ne csukódjék össze vagy terpeszkedjék széjjel stb. Ezek olyan követelmények, melyek az eddig használt természetes mozgásfunkciókkal nem állnak ellentétben.

Bátran megállapíthatjuk, hogy az átlag-gyermek sokkal ügyesebb, leleményesebb annál, amit a kezdő tanítás még ma is megkíván tőle. Csakhogy az előbbiből kifolyóan másként ügyes, mint ahogyan ezt általában megkívánjuk, mert a mozgás funkciói más oldalról beidegzettek. Hogy ezt az ügyességet melyik gyermeknél milyen mértékben és tempóban lehet a zongorázásra felhasználni, annak kipróbálása a tanárnak igen nagy türelmet igénylő, „szent kötelessége”. Ha technikai normák szerint akarjuk a gyermeket zongorázásra bírni, akkor egyéni ügyessége, leleménye sosem derül ki, kárba vész.

Mire építhetünk:

b. hallásban?

Mit várhatunk a gyermektől zeneileg, amikor a zongoratanítást elkezdjük? Nem lehet elégszer és kellő nyomatékkal hangsúlyozni, hogy mennyire fontos ebből a szempontból az előképző. Még akkor is, ha az előképző minimális anyagot végez el, még akkor is, ha a gyermekek úgyszólván semmit sem „tanultak” az előképzőben. Feltétlenül megismerkedtek azonban egy csomó gyermekdallal, amit együttesen énekeltek, bizonyára jártak, mozogtak ritmikusan, s egy kicsit ismerkedtek a szolmizációval még a leggyengébb előképzőben is. Mert ez a döntő! Az előképzőben némi zenei élményre tesz szert a gyermek, némi fogalma lesz arról, hogy van a zenében bizonyos rend, van egyenletesség, s vannak rövidebb-hosszabb, magasabb-mélyebb hangok. S ezt csoportmunkában, közösségben szokja meg. Ennyi elég ahhoz, hogy az előképzőt nélkülözhetetlennek ismerjük el. Mert a hangsúly azon van, hogy mindez csoportban történik, észrevétlenül, kényszer nélkül, tehát minden körülmények között biztosítva van a spontaneitás. Egyéni tanításban, a hangszer mellett ezt a hatást elérni szinte lehetetlen.

Feltehető tehát, hogy a zongorázni kezdő gyermeknek ismerősek a gyermekdalok, érzi ezek lüktetését, magas és mély, hosszú és rövid között különbséget tud tenni (ha nem is pontosan). Nagyon fontos még, hogy valamennyire hallja a hangokat szolmizálva, legalábbis a szó-mi viszonylatot meghallja, felismerje. Ami ezután következik, már a zongoraiskola anyagához tartozik, tehát az elmélet elemeit, a kottaolvasást a zongora mellett is megtanulhatja károsodás nélkül. (Amit ismeretben az előképzőben elsajátít, az a zongoratanárnak megkönnyíti a helyzetét, de a gyermek szempontjából egyáltalán nem döntő jelentőségű, a zongoratanulással párhuzamosan könnyen pótolhatja.)

Végül mire építhetünk:

c. ismeretben?

Mit várhatunk a gyermektől értelmileg? Nagyon keveset. A 7-9 éves normális gyermek még nem ész-lény, s inkább ösztöneivel, érzékszerveivel tájékozódik az életben, mint gondolkodásával. A továbbiakban se várjunk sokat a gyermektől, leghelyesebb, ha ebbeli igényeinket a minimumra redukáljuk. Minél kevesebbet magyarázunk, s minél inkább muzsikálásra ösztönözzük a gyermeket, annál jobb. Természetesen a kezdet kezdetétől a zeneileg korrekt előadásra törekszünk, vagyis a ritmus és hangmagasság pontos betartására, értelmesen frazeált (tagolt) játékra, de mindezt nem magyarázattal kell elérnünk, ,hanem magával a zenével. semmit sem ér ugyanis, ha pl. a gyermek az eszével be tudja az ütemet osztani, de ugyanakkor ritmustalanul játssza.

II.

Az első osztálynak a zenei anyagát azzal az igénnyel kell felépíteni, hogy távlatot nyisson a zene legfontosabb területei felé. S bár ez a követelmény merésznek tűnik, mégsem megoldhatatlan.

a. gyermekdalokból, népdalokból kell továbbra is kiindulnunk, de ebből nem a dúr-moll tonalitást tartva szem előtt,

b. a népdalok kétszólamú feldolgozását a polifónia előkészítésére jobban ki kell használnunk,

c. a gyakorlatban elő kell készítenünk hallási és mechanikai vonatkozásban a klasszikus funkciójú zenét. (Nem összhangzattani alapon, nem teoretikusan, csak hallásban és kézügyességben.)

a. Az a körülmény, hogy a magyar gyermeknek a saját népzenéjéből kell kiindulnia, nagy hátrány, de előnnyel is jár. Könnyű a németeknek módszeres zongoraiskolát írni, mikor saját gyermek- és népdalaikból kiindulva egyenes vonalban haladhatnak a bécsi klasszikusok felé, ami tudvalevőleg a legtisztább, legkönnyebben követhető, a felhangokra legvilágosabban épülő funkciós zene. Mi sem kerülhetjük meg a gyermek első zenei élményeit, ami ma már - hála Kodálynak és harcostársainak, s a mai énektanításnak - magyar gyermek- és népdal. Innen azonban nem vezet egyenes út a bécsi klasszikusokhoz. - Ez a hátrány.

Ezzel szemben előnyünk az, hogy a magyar népdal beidegzésével könnyebben kapunk egyenes utat Bartókhoz és általában a mai zenéhez, mint bármely más nép gyermeke. Azon kívül: a magyar népdal jobb módszerekre neveli a hallást. Nem engedi a skálaszerű lépegetés pórázán mozogni, hanem rákényszeríti a helyes hallási módszerre: a gerinchangok szerinti tájékozódásra.

Tudvalevő, hogy a gyermekdalok, mondókák „tonalitása”, „szerkezete”, - amennyiben annak lehet nevezni - nem speciálisan magyar, illetve keleti, hanem meglehetősen internacionális. Ezek énekelgetéséből még nem alakul ki, hogy merre tovább. Nem így a népdalok. Ha a Virág Erzsi, A part alatt, a Csömödéri stb. nem ősi, hanem nyugati hatásra dúrosodott dallamok uralkodnak el a tanításban, akkor nem válik természetessé, hanem egzotikus hatású marad legszebb dalaink hangvétele, azoké, melyek a XX. sz.-i magyar műzenére döntően hatottak. Ha tehát azt akarjuk, hogy növendékeink hallása megnyíljon hazai értékeink előtt, akkor elrontott, eldúrosított népdalainkkal nem szabad elősegíteni a dúr-moll tonalitásnak ilyetén időelőtti, torz formában való kifejlődését (nem a tonalitás lesz torz, hanem az, ahogyan ennek következtében a növendékek a népdalhoz, s a modem magyar zenéhez nyúlnak!), hanem játszassuk túlnyomórészt változatosabb hangvételű népdalainkat. A II. szolfézs osztály megfelelő anyagához kell kapcsolni az iskola darabjait, amelyben főként ősi, kvintváltó dallamaink szerepelnek (lásd: szolfézs reform-javaslat). Az 5 ujjas, u. n. pentachord gyakorlatokat sem szabad a do-ré-mi-fá-szó és lá,-ti,-dó-ré-mi fogásokra leszűkítenünk, hanem egyidejűleg kell ti-vel, tá-val vegyítenünk. Ne hallja a gyermek a dó-re-mi-fi-szó-t hamisnak, hiszen a fi egyenrangú társa a magyar népdalban, és nem módosított formája a fá-nak. (Ez a megállapítás régóta közhelynek számít, a zenetanárok egy része mégsem vesz róla tudomást.) Ugyanígy a mi-ré-dó-tá,-lá, legalább olyan fontos zenei tény, mint a szokásosabb mi-ré-dó-ti,-lá,. Népdalaink nagy részében a mi sem egyértelmű, tehát a gyermekkel is meg kell értetni a mi-má finom változatait. Általában ez a stílus megköveteli az állandó és finom „fülelést” - ami szintén a helyes Bartók-játék előfeltétele. - Ne higgyük, hogy erre csak tehetséges gyermek kapható, ellenkezőleg, éppen ettől fog a gyengébb képességűnek a hallása fejlődni. Meg aztán a jó szolfézstanítás ebben segíti legjobban a zongoratanárt.

A népdalfeldolgozások - főleg az iskola első részébe - ezt az irányt képviselik.

b. A másik perspektíva a népdalfeldolgozásokon keresztül a polifon (kétszólamú) zene felé vezet. A Zongora Ábécé eddigi anyagában is bőven szerepeltek népdalok a kétszólamú feldolgozásban. Sajnos, ezeknek pedagógiai kiaknázása a legritkább esetben történt meg, mert az iskola nem mutatott rá a két szólam követésének mikéntjére és hasznára. A tanárok általában „nehéznek” és „dallamtalannak” érezték őket, s ennek következtében a növendékek sem szerették. Való igaz, hogy akadtak közöttük olyanok, amelyek eléggé távol állnak a gyermek felfogóképességétől, de nagy részük kellően előkészítve, csoportosítva és fokozatosan, újabb darabokkal kiegészítve megmutathatja az utat a kétszólamúság felfogásaihoz, s lerakhatja a későbbi Bach-művek - prelúdiumok, invenciók - hallásalapjait.

c. Kétségtelen, hogy a gyermek számára annál könnyebben felfogható a zene, minél primitívebb. A „primitív” jelzőt nem kell okvetlenül lekicsinylően használni. Primitív az, ami nem komplikált, s természetes, hogy a gyermek, akinek zenei élményei alig vannak, jobban örül az egyszerű, primitív megnyilvánulásoknak.

Bizonyos értelemben a bécsi klasszikus mesterek zenéje közelebb áll az egyszerűhöz, mint Bach, vagy Bartók zenéje. Ez még nem is okoz bajt a pedagógiában, mert jó zene, hanem az, hogy az epigonok zenéje primitív is, meg rossz is, ez az, ami a tanításban igen könnyen eluralkodik. A gyermekek rajonganak Mozartért, de ezzel egyidejűleg beveszik Gurlittot is. S ha csak a gyermekek tennék ezt, nem volna olyan nagy baj, hiszen otthon a Kis kezekből is játszanak minden ártalom nélkül, de a tanárok egy részének a füle is szívesebben hajlik az epigonok felé, mint mondjuk a Mikrokozmoszra.

(Folyt. köv.)

Czövek Erna