Parlando 1963/3, 11. p.

 

Levél a gordonkatanárokhoz

 

„Minden hozzászólást örömmel fogadunk, ami hozzásegít az egységes és jobb gordonka-tanításhoz.” Nem tudom, hogy a „Parlando”-ban megjelent cikknek* e mondata vonatkozik-e rám is, kívülállóra. De mivel én is a jobb „gordonkatanítás” érdekében szólok, talán nem veszik zokon. Magam lépten-nyomon kapcsolatba kerülök gordonkás növendékekkel két módon is: zeneirodalom órán, s még közvetlenebbül a kamarazene tanítása közben.

 

1.                   E1őször is meg kell mondanom, hogy kellemesen érintett a januári „Parlando” gordonka-cikkének szakmai komolysága, az ott vázolt tervnek ritkán tapasztalt átgondoltsága. És különös lelkesedéssel töltött el ez a félmondat: „a harmadik évben a kartársak is hoznak magukkal hangszert.” Egy olyan kort vetített már elém, melyben mindnyájan hiszünk abban, hogy zenéről, zenetanításról igazán csak zenélve szabad beszélni.

2.                   Az év elején, puszta kedvtelésből, statisztikát csináltam körzeti iskolánk tanulóinak több éves sorsáról. Ennek eredményeként kiderült: gordonka szakon, a többi tárgyakhoz viszonyítva a legnagyobb a lemorzsolódás aránya.

 

Nyilvánvalóan összefüggenek ezek az adatok a hangszerkezelés különleges nehézségével, s a gordonkát tanulók amúgy is kis számával. De fölvetődik a kérdés: mi módon lehetne csökkenteni ezt a lemorzsolódási arányt, ami - gordonkások kis számával együtt - különösen érzékenyen érinti a most felvirágzó kamarazene-mozgalmat.

 

Talán arra is lehetne gondolni, hogy adjunk növendékeinknek minél több zenei örömet, hogy a zenetanulásban ne csak hangszertechnikai nehézségeket, sőt kínokat lássanak, hanem elsősorban megszerethessék azt a zenét, amivel foglalkoznak, s azon keresztül hangszerüket.

 

Most következik kérdésem: a cikkben közölt, „kidolgozásra váró témakörök”-ben tizenkét technikai, teoretikus téma szerepel. Olyan, amely a hangszertanulás igazán zenei vonatkozásaira terelné a figyelmet, egy sem. Kérdésem az, hogy e témavázlat a gordonkatanítás aktuális problémáival foglalkozik-e, s az aktuális helyzet indokolja-e ezt az arányt, vagy pedig a gordonkatanítás túlnyomóan technikai érdeklődését tükrözi-e?

 

3.                   Másik kérdésem rögtön fölvet egy ilyen zenei problémát. Talán még beférne a napirendi pontok közé. Kamarazene tanításomban a gordonkásokkal csupán egyetlen bajom volt, de azzal aztán igen sok: ritmusuk. Hegedűsökkel, fúvósokkal, zongoristákkal sem fordult elő annyi ritmus probléma, mint gordonkásokkal. (Belépések, „elúszások” stb.) Corelli-trióknak néha komplikált, átkötött ritmusú hegedűszólamai sem okoztak annyi nehézséget, mint a hozzájuk tartozó egyszerű ritmusú basszusok beállítása. Vajon különlegesen szerencsétlen véletlen folyamán kaptam-e rossz ritmusú gordonkásokat; vajon a hangszer speciális adottságai (mérete, nagy hangja) nehezítik-e a jó ritmusjátszást, s lehet-e ezen segíteni; vagy a gordonkatanítás hanyagolta-e el a zenei képzés e területét? - Ez a kérdésem, s kíváncsian várok rá választ.

 

Mert itt igen lényeges kérdésről van szó. Amatőr gordonkásaink nem versenyműveket, sőt nem is a „Hattyút” fogják az életben megszólaltatni, hanem kamaraművek, zenekari darabok biztos, pontos kis basszushangjait. A ritmusprobléma tehát a gordonkában különösen összefügg az oktatási reform célkitűzésével: a gyakorlati életre való neveléssel.

 

Talán ilyesfélék megvitatására is marad idő és energia sok egyéb hasznos kérdés mellett.

 

Befejezésül még egyszer szeretném kifejezni, milyen örömmel láttam és üdvözlöm a gordonkások szakmai továbbképzőjének programját, s mint kamarazene, zeneirodalom, szolfézs tanár, csak irigykedéssel tudok gondolni összejövetelükre.

Dobszay László

 


* Papp László: Gordonkatanárok országos értekezlete és továbbképzése. „Parlando”, 1963. január, V. évf. 1. sz. 14. old.