Parlando 1963/7, 1.-4.
p.
Hozzászólás a közgyűlés vitájához
(A nem állami zeneoktatás problémái Pest megyében)
A Zenepedagógus
Szakosztály II. Közgyűlésének alapos körültekintéssel megírt beszámolója
részletesen foglalkozott a budapesti és vidéki állami zeneoktatás
különböző területeivel; a népnevelés és zenei ismeretterjesztés
kérdéseivel, de csupán érintette a nem állami szektorban működő
zeneoktatás problémáját. Úgy érzem, hogy nem felesleges, ha a Pest megyében
folyó munkát ismertetem, annál is inkább, mert tapasztalataink talán tanulságul
is szolgálhatnak az ország többi megyéjében folyó hasonló munkához.
A Pestmegyei
Tanács VB Művelődésügyi Osztálya 1957-ben felkérte a Fővárosi
Zeneiskola Szervezetet, hogy patronálja, illetőleg szakmailag
ellenőrizze és segítse a megye területén működő nem állami
zenetanítás egy részét. A helységeket négy zeneiskola között osztották fel,
Budapesten kívül Abony, Cegléd és Nagykőrös állami zeneiskolái vállaltak
egy-egy területet. Budapestre 25 helység jutott, amelyet a Fővárosi
Zeneiskola Szervezet 30 megbízott tanára szakfelügyelt. Ez a munka azóta is,
megszakítás nélkül folyik, tehát elég régen ahhoz, hogy összefoglaló értékelést
adhassunk róla és kitűzhessük a további feladatokat.
A szakfelügyelők
munkájával
szeretném kezdeni az értékelést. A megbízott tanárok nemcsak lelkiismeretesen
és szakmai tudásuk alapján kitűnően látják el munkájukat, de olyan
lelkes érdeklődést, annyi áldozatkészséget mutatnak, amennyit csak az
igazán „elhívatott” pedagógus tud átérezni. Szigorú tél, forró nyár-elő, minimális
anyagi ellenérték, semmi sem csökkenti segítő szándékukat. Nem elégednek
meg azzal, hogy a látogatás alkalmával kijavítják a hibákat, útmutatást adnak a
jobb munkához, hanem állandóan tartják a kapcsolatot az oktatókkal, tanácsot
adnak levélben is a darabok választásához, hospitálni hívják őket stb.,
stb.
Szeretnénk
ezúton is köszönetet mondani mindannyiuknak a példamutató, kitűnő
munkáért.
Az oktatók,
akik a
tanfolyamokon tanítanak - a diplomával és
gyakorlattal is rendelkező néhány tanerőtől eltekintve -, képzettségük
szerint négy csoportba oszthatók:
1. Az első
években különösen nagy számban voltak - bocsánat a megbélyegző
jelzőért - a kontárok. Munkájukat
nem is igen lehetne értékelni. Felszámolásuk folyamatban van, de természetesen
igen nehéz ez ott, ahol helybeli*és már régen „kontárkodó” oktatóról van szó.
2. A képesítéssel rendelkező, de más szakon
tanító tanerők (pl. szolfézs tanár, aki hangszert tanít; hegedű
szakos, aki harmonikát és zongorát is tanít stb.), ha meg van bennük a
pedagógiai érdeklődés és rátermettség, lassanként eljutnak oda, hogy
elfogadható munkát végezhetnek.
3. A fiatal, most végzett szaktanárok, vagy a még
tanuló tanárjelöltek; bár gyakorlatuk nincs, de szakmai tudásukkal
és főként fiatalos lelkesedésükkel, sokszor egész kitűnő
eredményeket érnek el. Nem egy esetben - bár csak, mint
kötelező vidéki gyakorlatot vállalták az utazó tanárságot - annyira
megszerették a munkát, hogy letelepedésre is gondolnak. Sajnos, a vezetők
még nincsenek tisztában azzal, hogy mit jelentene a falu számára egy-egy ilyen
fiatal tanerő megnyerése.
4. A legnagyobb
problémát jelenti - s ebben a tanévben több
ilyen kísérlet történt - az iskolai nevelők bevonása a zeneoktatásba. Amennyi
előnnyel jár pl. az énekszakos nevelők megnyerése szolfézs oktatásra
(megvan a tekintélyük, igen jó a kapcsolatuk mind a szülőkkel, mind a
gyerekekkel, megszokták a tervszerű munkát, s nem utolsó sorban
törődnek a növendékek nevelésével, emberi fejlődésével is), annyi
hátránnyal jár, hogy hangszeres vonalon olyanra vállalkoznak, ami nemcsak
tudásukat, de erejüket is meghaladja. Legtöbbször nem is egy, hanem két-három
hangszert is tanítanak, holott egy hangszeren sem kaptak megfelelő
képzést. Mit tehet ilyen esetben a szakfelügyelő? Bármilyen jó akarattal,
s több alkalommal is segíti munkájukat, s talán némi fejlődést tapasztal
is, semmi esetre sem láthatja biztosítottnak a növendékek zenei
fejlődését. Feltétlenül szükséges volna - és igénylik is - nem a továbbképzésükről,
hanem az alapismeretek lerakásáról gondoskodni, annál is inkább, mert a
felsorolt előnyökön kívül, lelkesedésük és ügybuzgalmuk biztosíték arra,
hogy jó eredményt lehetne velük elérni. (Utópisztikus álom-e, ha megemlítem,
hogy milyen sok haszonnal járna, ha a Tanítóképző Akadémiák megadnák a
lehetőségét annak, hogy aki hivatást érez hozzá, ne csak a hangszert,
hanem a módszert is tanulhassa?)
Ezt a
vigasztalannak látszó képet hadd zárom le azzal, hogy mindezek ellenére - s ez igazán nem
szólam - a tanítás anyagában,
színvonalában nagy fejlődés mutatkozik. Bár még most is előfordulnak
„Kis kezek nagy mesterek”, Operett albumok stb., de a hivatalos tananyaggal
mégis bevonult Bachtól Bartókig a nemes zene. A növendék hangversenyek a
szülők érdeklődését is felkeltik és az úttörő seregszemlék
nemcsak megmozgatják minden évben az ifjúságot, de közülük már nem egy megyei
győztes vett részt a csillebérci országos találkozáson is.
A növendékek
létszáma az
utóbbi években nem emelkedett, hanem elég jelentősen csökkent. Az 1960-61.
tanévben történt felméréskor a létszám 3700 fölött volt, ebben a tanévben pedig
csak
A hangszerek
közül a zongora vezető szerepe mellett igen nagy számot képviselnek a harmonikások.
De ez is érthető, mert pl. Cegléden működő munkaközösségben 1255
növendék tanul harmonikát. Nyilvánvalóan azért, mert a többi hangszeres
növendéket az állami zeneiskola el tudja látni, harmonika tanszaka viszont
nincs.
Meg szeretném
még itt említeni, hogy mind a tanárok, mind a szakfelügyelők a legnagyobb
elismeréssel beszélnek a növendékek magatartásáról, a tanuláshoz való
viszonyukról. Jobb mint Pesten, ez az általános vélemény!
A zenetanfolyamok
elhelyezése és
számaránya is nagy változáson ment át. 1957-58-ban 12 Művelődési Ház
és 13 Munkaközösségi tanfolyam működött. A ’62-’63. tanévben a
Munkaközösségek száma 10 és 20 tanfolyamot tart fenn Művelődési Ház,
amely 52 helységben működik. Ezt úgy kell érteni, hogy pl. Nagykáta járási
Művelődési Ház 13 kis faluban szervezte meg a zenetanítást, Ráckeve
7-ben stb. A Munkaközösségek általában a nagyobb helységekben maradtak meg,
mint pl. Cegléd, Nagykőrös, Abony, Vác, Érd, Gödöllő stb. s ahol állami
zeneiskola is van, ott rendszerint a zeneiskola tanárai tanítanak a
Munkaközösségben is.
Azzal a
célkitűzéssel, hogy a zeneoktatást - ott ahol nincs
állami intézmény - a művelődési
házak vegyék át, csak egyetérteni lehet. De sajnos, a néhány jól
működő tanfolyamtól eltekintve, sok még a panasz a nehéz körülmények
és a meg nem értés miatt. Nemcsak a rossz hangszerek, a gyakorlási
lehetőség hiánya, a fűtési nehézségek gátolják az oktatók munkáját,
hanem sok esetben nem kapnak elég erkölcsi támogatást a művelődési
ház igazgatójától. Nem titkolják, hogy a művelődési háznak nincs sok
haszna a zenetanításból, hogy a balett- és tánctanfolyamok
kifizetődőbbek. Sajnos, ezek az esetek nem szórványos kivételek, de
természetesen van az igazgatóval kitűnő összhangban működő
kollektíva is.
A szülők
meggyőzése
a zenetanulás hasznáról, a gyakorlás fontosságáról, az igényesebb munka
szükségességéről még elég sok problémát okoz. Igen sok helyen például nem
tudják az előképzőt bevezetni, mert a szülő felesleges
időtöltésnek tartja és ragaszkodik ahhoz, hogy gyermeke azonnal hangszert
kezdjen tanulni. Ügyes, jól szervező tanár ezt az ellenállást le tudja
küzdeni az ún. hangszeres előképző
bevezetésével, amikor is az első hónapok után már hangszerhez engedi a
növendéket, de továbbra sem ejti el a képességfejlesztést. Vannak megható
példái annak is, amikor a szülők gyermekük két-három évi tanulása után,
nemcsak érdeklődéssel figyelik a zenei fejlődést, hanem saját
bevallásuk szerint: élvezni is tudják a kis darabokat s nem kívánják, hogy
gyermekük tánczenét játsszon.
A Pest megyei Tanács
példa adó
működését talán néhány adattal tudnám legjobban szemléltetni. Azon túl,
hogy ügyrendet dolgozott ki a zenetanfolyamok működéséhez, hogy
megszervezte a szakfelügyeletet és segítette az egységes tananyag bevezetését,
hogy a tanfolyamok látogatásával és a beérkezett jelentések értékelésével a
zeneoktatás ütőerén tartja a kezét, igen nagymértékben hozzájárult a
színvonalasabb munkához azzal, hogy a
szakfelügyeletek számát felemelte. A kezdeti 40-50 szakfelügyeleti
lehetőséget, - amely alig volt elég évenkénti
egyszeri látogatásra - ebben a tanévben oly
mértékben emelte fel, hogy egy-egy helyre szükség esetén három-négy alkalommal
is ellátogathat a szakfelügyelő. (Már a vizsgák kezdetéig 90
szakfelügyelet történt!)
Tudjuk, hogy
nagyon sok még a tennivaló. Még kísértenek a „Kis kezek”, de mégis nagyot
léptünk előre és nem lehet megilletődés nélkül hallgatni, amikor
esetleg a falu egyetlen zongoráján Bach, Mozart vagy Bartók zenéje csendül fel.
S ha ma még csak egy-egy ember lelkesedésén múlik is az, hogy a járási
művelődési ház a zenének is otthona legyen, remélhetjük, hogy ez mind
több és több helyen fog megvalósulni.
Veszprémi Lili