Parlando 1963/7, 17.-18. p.

Népművelés a zeneiskolában

Zeneiskolai hálózatunk immár országos kiterjedésű. Az alsó- közép- és felsőfokú zeneoktatásunk sikerei lemérhetők abban, hogy egyre több fiatal érdeklődik az értékes zene iránt; hogy zeneoktatásunk jó úton halad, azt fiatal művészeink külföldi versenyeken bizonyítják. Szolfézsoktatásunk módszerei és eredményei világhírűek. Amit száz esztendővel ezelőtt Liszt, Erkel és Mosonyi megálmodtak, az ma valósággá lett.

Zenepedagógiai irodalmunk is egyre terjedelmesebb, színvonalasabb lesz. Mégis van egy ága ennek az irodalomnak, amely az eddiginél nagyobb figyelmet, érdemel. Ez pedig zeneoktatásunk népművelői jellege.

Mi ez a népművelői jelleg? Főképpen az, hogy a zeneiskolában tanultak ne maradjanak az iskola falai között, hanem a tóba dobott kő mintájára hullámoztassák meg az egész társadalmi környezetet. Az iskolában tanultaknak kifelé ható ereje egy iskolatípusnál sem jelentkezik nagyobb igénnyel, mint a zeneiskolánál. Az általános iskolát mindenki elvégzi és nemsokára így leszünk a középiskolával is, de a zeneiskolai tanulás önkéntes, ifjúságunknak csak egy hányada tanul zenét. Államunknak a zeneiskolai hálózat fenntartása hatalmas összegbe kerül. Joggal elvárhatja, sőt megkövetelheti, hogy a zeneoktatás hatása, eredményei jussanak túl az iskola falain, hassanak termékenyítőleg egész társadalmunkra fővárosban és vidéken egyaránt. A zeneiskolai tanuló többlettudással, készséggel rendelkezik, elvárható, hogy azt környezete számára kamatoztassa. Így válik zeneiskolai tanár és növendék a népművelés gyakorlati munkásává.

A népművelés ma már tudomány. Egyetemi katedrája van. Remélhetjük, hogy a népművelés tudományos munkásai és a zenepedagógusok hamarosan összedugják fejüket és részletesen kidolgozzák a kettő - a gyakorlatban már is létező - kapcsolatait.

Addig is álljon itt néhány gondolat, a teljességre és rendszerességre való bármiféle törekvés nélkül. Ez a néhány kiragadott szempont legyen inkább gondolatébresztő vagy vitaindító.

A zenetanár népművelő mivolta már a tanítás kezdetén nyilvánvalóvá lesz. Zeneiskolába járó ifjúságunk nagy részének szülei nem tanulhattak zenét. Zenei nevelésünknek hatósugarába elsősorban a szülői háznak kell bekerülnie. Ha a kis növendék számára élménnyé tettük a Gyermekeknek című sorozat egy-egy kis gyöngyszemét és ezt ő az élmény hatása alatt bemutatja szüleinek, akkor azok is közelebb kerülnek a bartóki mondanivalóhoz és a magyar népzenéhez. Ha a gyermek átélten tanulta meg a Szolfézs példatárból pl. Schubert Hársfáját és megérzett valamit Schubert művészetéből, akkor szülei talán már figyelemmel hallgatnak meg a rádióban egy Schubert-szimfóniát is. A zenetanár úgy válik hát népművelővé, hogy akár a hangszeres, akár a szolfézsórán élménnyé varázsolja a muzsikát növendékei számára és azon keresztül annak hozzátartozóiban. Persze, minél magasabb osztályú a növendék, annál jobban domborodik ki a zeneoktatás expanzív jellege. Túl a szülői házon is.

Növendékeinknek szerepeltetése, felléptetése különböző rendezvényeken nemcsak az ő készségüket, „művészi” öntudatukat fejleszti, de termékenyítőleg hat a széleskörű hallgatóságra is. Pl. a budapesti III. kerületi Tanács népművelői a terület zeneiskoláinak növendékeiből brigádokat alakítottak, akik a választási jelölőgyűléseken szórakoztatták és művelték a kerület dolgozóit.

Általános- és középiskolákban is egyre szorosabbá kell fűzni az énekoktatás és zeneoktatás kapcsolatait, aképpen is, hogy a zenélni tudó gyermekek énekórákon is mutassák be tudásukat. Az ilyen alkalomszerű hangszeres bemutató serkentőleg fog hatni a többi diák hangszertanulási kedvére is, de mindenképpen jó hatású lesz a zene értékelésére, megszerettetésére.

Ma már egyre gyakoribbak az ifjúsági hangversenyek. Olyan hangversenyekre gondolok elsősorban, ahol hivatásos művészek, együttesek nyújtanak zenei élményt az ifjúságnak. És ezeken a hangversenyeken nemcsak zenét tanuló fiatalok vesznek részt. De éppen a zeneiskolába járóknak kötelességük, hogy beszélgetéseik során közelebb hozzák nem-zenész barátaikhoz a muzsikát.

És talán ez az a területe zeneoktatásunknak, ahol még van tennivaló. Anélkül, hogy a hangszergyakorlás, a lapról való éneklés, a zenei belső hallás kifejlesztésének szükségét egy fikarcnyival is csorbítanánk, mégis érezzük a zenei világnézet kialakításának igényét. Ezen a területen fiataljaink tudása még elég hézagos. A felsőbb szolfézs osztályok és a továbbképzők zeneirodalmi óráinak tantervéből hiányzik az ilyesféle szempont. Nem zenetörténet, nem is zeneesztétika, csupán az, hogy a zeneiskolai növendékek, akik a jövő hangverseny-látogató közönségének a magját alkotják majd, közelebb kerüljenek a zene mondanivalójához, a korok zenei nyelvéhez, a zeneművészet és társadalom kapcsolataihoz.

Tehát minél több zeneművet hallgassanak. Elsősorban olyat, amivel hangszeres órán nem foglalkoznak. Zenekart, kórusmuzsikát. Elemezzék ezeket a műveket, énekeljék dallamaikat, vizsgálják a formát, próbálják felismerni a hangzatokat, de ezen kívül jussanak közelebb a zeneszerző mondanivalójához, ismerjék meg a kort, a társadalmat, amelyben a mű született. Így számukra is élményszerűbb lesz a zenehallgatás, és buzdítani fogja őket arra, hogy a ma már szép eredményekkel büszkélkedő zenei könyvirodalmunk köteteit kezükbe vegyék, olvasgassák és az itt tanultakat továbbadják társaiknak, a felnőtteknek rádióhallgatás tv-nézés közben, vagy a hangversenyek szüneteiben, hogy minél szélesebb légyen a jó zenét kedvelők tábora, hogy a zene legyen mindenkié!

Dr. Rossa Ernő