Parlando 1963/7, 11.-15. p.

 

Hazai rézfúvós kultúránk érdekében*

 

Valamely ország zenei kultúrája állandó kölcsönhatások eredményeképpen formálódik. Maga az a tény, hogy zenekaraink összeállítása többnyire megfelel a partitúra előírásainak (bár nem egy esetben ettől eltérnek), gyakran nemcsak a zenekedvelő hallgatót, hanem a zenekarral együtt dolgozó karmestert is kielégíti. Zenekaraink hangzása azonban nemcsak mennyiségi, hanem elsősorban minőségi kérdés. Nagyon jól fejezte ki J. B. Pristley, hogy: „A zenekar tartalmát nem az adott számú muzsikus jelenti… a zenekar egyéni életet él és sajátos jelleget alakít ki magának…” A fúvósokat különösen érintő kérdésekről nyilvánosan még nemigen esett szó, pedig zenekarainkkal szemben már számos kritika hangzott el anélkül azonban, hogy a zenekarok fejlődésében igen számottevő rézfúvósok szerepével behatóan foglalkoztak volna. A legtöbb kritika megelégedett a rézfúvósok rövid dicséretével vagy elmarasztalásával, de legtöbb esetben csak általában foglalkoztak a zenekar hangzásával anélkül azonban, hogy rámutathattak volna a fejlődést gátló okokra.

 

E cikk keretén belül szeretnék felvetni néhány kérdést azok közül, melyek a rézfúvósokat leginkább foglalkoztatják. Szeretném, ha e cikkben érintett témák a fúvósok táborán kívül is visszhangot keltenének, és széleskörű vita indulna meg. Bizonyára akadnak vélemények és ellenvélemények, melyek a rézfúvósok ügyének hasznára válnak.

 

Hangszerkérdés

 

Ez az a terület, ahol úgy érzem legnagyobb a lemaradásunk. Bármely élvonalbeli nagyzenekarunkat tekintjük, azt tapasztaljuk, hogy az egyes hangszerek művelője legtöbbször saját maga által igen nehéz körülmények között és nagy anyagi áldozattal megszerzett és általa legjobbnak vagy legalább relatív jónak tartott hangszeren játszik. Ez a 20-30 éves vagy még régebbi hangszer már elöregedett ugyan, de a fúvós már megszokta hibáival együtt. Ez az ő hangszere, mely azonban sajnálatosan nem egyezik legtöbbször sem gyártmányban sem minőségben még a közvetlen mellette ülő szólamtársáéval sem - a távolabb ülő más hangszerekről, amelyekkel együtt homogén hangzást kellene adni - nem is beszélve.

 

A zenekar hangzását illetően pedig elsőrendű követelmény, hogy egy zenekaron belül az egyes hangszercsoportok egyező qualitású és hangzású hangszerekből álljanak.

 

Egy legutóbb nyert értesülés azonban már arról számol be, hogy felsőbb szerveink a rézfúvósok segítségére siettek és lehetővé tették, hogy - egyelőre nagyzenekaraink - a legjobb hangszerekkel lássák el magukat. A terület felmérése megtörtént, a szükségletet összeírták, és az összesített és részletezett kívánságok hangszercsoportok szerint a Hangszerkereskedelmi Vállalatnál fekszenek.

 

Most már az a kívánságunk, hogy e tervek mielőbb valóra váljanak. Ez azonban még csak az első lépés, mert még továbbiaknak kell következniük.

 

A hangszerellátottság tekintetében ugyanis állami kereskedelmünk eddig nem mindenben állt feladata magaslatán, mert többségében nem azokat a hangszereket hozta be, amelyekre főleg minőségileg szükségünk lett volna, hanem amit kapott. Bizonyára illetékesek bőséges érvet találnak és a valutáris „objektív nehézségeket” is ismerjük, de ez nem elégíthet ki bennünket, mert erre a területre a felszabadulás óta minőségileg nem sok áldás hullott ugyanakkor, amikor államunk nagy erőfeszítéseket tesz kulturális felemelkedésünk érdekében.

 

Fúvós irodalom

 

A legkitűnőbb trombitás is sokszor irigykedve gondol hegedűs társaira, akik a hegedűirodalom bőséges tárházából akár mindennap újat meríthetnek és nemcsak technikailag, de művészileg is képezhetik magukat. Mi, fúvósok nem vagyunk ilyen szerencsés helyzetben.

 

Kevés, aránytalanul kevés a fúvós irodalom, de ez nem lehet ok arra, hogy a jövőben ne legyen több. Végeredményben miután zenekaraink legalább fele fúvós - indokolatlan, hogy szerzőink ne gondoljanak rájuk. Régen - natur-hangszerek korában indokolhatták ezt technikai fogyatékossággal, intonációbeli hiányosságokkal. A zajos lovagi tornák visszahatásaként a csendesebb hangszerek divatja jött el, de a mai kor, a mai zene a hangszerek terén is egyenjogúságot követel. Élvonalbeli fúvósaink nagy része és fiatal fúvósnemzedékünk zeneileg is és általános műveltségét tekintve nem tekinthető csak „fúvósnak”, a régi toronyzenészek leszármazottjának. Képzettségük sokrétű, zenei igényességük és kritikai szellemük sok esetben meghökkenti azokat, akik az utóbbi évtizedek fejlődését nem kísérték elég figyelemmel. Nos - ezek a fúvósok, akik aktív részt vesznek a zenekar munkájában nemcsak a művet kísérik figyelemmel és gyönyörködnek egy művészi modulációban, egy virtuóz hatású merész futamban, hanem arra is van idejük, hogy a szerző hangszerelési képességeit megismerjék.

 

Annak ellenére azonban, hogy szerzőink előtt a fúvósok képességeinek növekedése, a technikai és művészi lehetőségek jelentős fejlődése nem ismeretlen - mi fúvósok mégis úgy érezzük, hogy a szerzők valahogyan féltik tőlünk saját alkotásaikat és újszülött gyermekük gondozását inkább valamely kipróbáltabb, vagy általuk és a közönség által megszokottabb más hangszerekre bízzák.

 

Kétségtelen, hogy a különböző hangszerelés-tanok, régi mesterek partitúrái bőséges ismeretet nyújtanak egy-egy hangszer jellegzetességeinek megismeréséhez, sőt szerzőink előtt bizonyára nem ismeretlenek azok a merész hangszerelési újítások, melyeket sokszor éppen a legnagyobb mesterek vezettek be. Gondolok itt akár J. Haydn remek Esz-dúr trombitaversenyére, melyet az akkori natur-trombiták után kísérletképpen az ún. „Weidinger”-féle Klappen-trombitára írt, vagy akár Mozart harsonaszólamaira a Don Juanban, melynek akkor szokatlanul gyors fekvésváltásai ellen a derék prágai harsonások igen tiltakoztak, vagy akár R. Wagnerre, aki nem nyugodott bele, hogy zseniális elképzelését a Siegfried-beli „renyhe rém”-et az akkoriban Berlioz által kromatikus tuloknak nevezett zörgőbillentyűzetű ösztövér ophykleidra bízza és a basztubában megalkotta egy Wieprecht nevezetű hangszerkészítővel együtt a rézfúvók addig hiányzó basszusát.

 

A fejlődésnek az üteme az utóbbi évtizedekben felgyorsult, a rézfúvósoknak az a kezelése, amely a preklasszikus és a klasszikus művekben ismeretes, és amely már a romantikus művekben is sok új vonást (kromatikus lehetőségek) vett fel, Debussy, R. Strauss, Sztravinszkij, Bartók, Britten, Hacsaturján, Prokofjev stb. nyomán még tovább gazdagodott elsősorban színben, dinamikában, technikai lehetőségekben és újabb és újabb szerzők jelentkeznek, műveikben újabb igényekkel.

 

Bár mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a rézfúvósokkal szemben támasztott követelmények hihetetlen mértékben fokozódtak, nemcsak művészi, hanem technikai téren is, mégis úgy tűnik, hogy hazai szerzőink nem támogatják a rézfúvósokat sem szólódarabokkal, sem kis rézfúvós kamaraművekkel (nemcsak toronyzene létezik), de még pedagógiai célokra hasznosítható kisebb előadási művekkel sem.

 

Kénytelen vagyok feltenni a kérdést - vajon szerzőink e hangszerek művelőit olyan automatáknak tekintik-e, amelybe soha nem kell semmit bedobni, de az új művekre írt művészi igény feltétlen teljesítését magától értetődően elvárják?!

 

B. M. Tyeplov: „A zenei képességek pszichológiája” című művének alapgondolata: „A muzikalitás legfontosabb ismertetőjele az, hogy a zenét valamely tartalom kifejezéseként éljük át.”

 

Azt hiszem, nem kell bővebben fejtegetnem azt, hogy milyen fontos szerepe van a hangszeres művész zenei fejlődése szempontjából annak, ha képességeit olyan zenei élményben fejtheti ki, melyben az ő hangszere révén fejezheti ki a zene tartalmát.

 

Fúvóspedagógusaink jó része a megmondhatója, milyen gondot okoz az évenkénti vizsgadarab előteremtése, hogy az jó is legyen, a célnak is megfeleljen és a növendék zenei ízlésének és formáló készségének kialakításában részt vegyen.

 

Egyik-másik országban már részben megoldották e kérdést oly módon, mint pl. Franciaországban, Párizsban, hogy a szerzők kifejezett pedagógiai céllal minden évben versenyműveket (concours-okat) írnak e hangszerekre. E művek a Leduc-cég kiadásában meg is jelennek. Bizony megmondhatjuk bátran, hogy e művek részben gyengék, de egy-kettő mindig akad, mely zeneileg is tartalmas, tanulmányi céloknak is megfelelő és alkalmas arra, hogy a fúvós zenei arculatát jó irányban fejlessze, érdeklődését a hangszere iránt ébren tartsa és repertoárját kialakíthassa. Csak összehasonlításként említem meg, hogy pl. Párizs említett kiadójánál újabban megjelent rézfúvós művek száma kb. 450 darab.

 

Tudomásom van arról is, hogy nemcsak Párizs, hanem a Szovjetunió, Lengyel, Cseh, NDK, Bulgária is ott tart, hogy rézfúvós művek jelennek meg (nemcsak iskolák, hanem szonáták, szonatinák, koncertek, szvitek stb.), sőt a különböző korok stílusismeretéhez szükségszerűen hozzátartozó és a hangszer karakterének legjobban megfelelő jól megválasztott átiratok is.

 

Azt hiszem, e kérdés jelentőségét nem szabad lebecsülni, hanem inkább azokat az okokat kell napfényre hozni, melyek ilyen művek megjelenését gátolják. Ilyen okok sokfélék, így pl. írnak-e ilyeneket, megjelennek-e, előadják-e, hol adják elő, ki adja elő, kinek stb.

 

Ismerve szerzőink tudását és tehetségét kitűnő műveket írhatnának, sőt tudok olyan művekről, amelyek jók, mégis az íróasztal mélyén fekszenek. Nem hiszem, hogy bármely meggondolásból szellemi értékeinket - melyből sok fiatal tanulhat - hevertethetjük, és ezzel kedvét szegjük azoknak a szerzőknek, akikben jogosan felmerül a kérdés, hogy miért írjon? A jó instrumentális művek nagy része a szerző, a tanár és az előadó művész közös fáradságos munkája eredményeképpen jön létre, hiszen a mesterségbeli fogások, a könnyű és nehezebb hangnemek közti különbségek és a különböző apróbb kulisszatitkok ismerete az alkotó művész intencióján kívül feltétlen szükséges egy „vérbeli” jó mű megalkotásához. A szerző két úton érheti el mindezt - és ezek alól a legnagyobbak sem kivételek - akkor, ha közvetlenül ismerkedik meg a hangszerrel, miként pl. Bartók tette, aki a Zeneművészeti Főiskola akkori harsona tanárával Trébusz-al beszélte meg a Csodálatos mandarin merész harsonafutamainak lehetőségeit és még a szükséges fekvések fogásait is előírta. A másik út főként a fiatalabb szerzők számára volna ajánlatos éspedig az, hogy tanulmányaik során minden évben más és más hangszer számára kellene műveket komponálniuk, melyeket rögtön az illető szakon meg is hallgathatnának az építő kritikákkal együtt.

 

Azt hiszem azonban, hogy szerzőink álláspontját is meg kell ismernünk. Az ő álláspontjukat mi fúvósok e téren megértéssel kell fogadjuk. Nem kívánhatjuk senkitől sem, hogy az íróasztalnak dolgozzék és műve - ha jó - ne kerüljön sem kiadásra, se elő ne adják. Ez nem kizárólag anyagi kérdés, hanem a szerzők alkotóerejének, hírének, hitelének elismerése és megbecsülése és nem utolsó sorban a rézfúvós társadalom igényeinek kielégítése.

 

Az okok további vizsgálata a Zeneműkiadó Vállalatot érinti. A Zeneműkiadó Vállalat ugyan már tanújelét adta annak, hogy nem közömbös a fúvósok ügyével szemben, amikor iskolákat jelentetett meg - azonban ezt csak első lépésnek tekinthetjük, melyet továbbiaknak kell követni. A további lépések gyanánt e hangszerek irodalmának fejlesztésére adott megbízások kell következzenek olyan szerzőknek, akik kedvvel, szeretettel és főleg hozzáértéssel nyúlnak e kérdéshez.

 

A Zeneműkiadó Vállalat többet tehetne annak érdekében, mint azt, hogy a netán ilyen művekkel jelentkező szerzőt úgy tanácsolja el, hogy műve még stílustanulmánynak sem jó. Vagy egy másikat - egy neves magyar szerző kitűnő művét legfeljebb kéziratos kölcsönanyagként szerepelteti. Ilyen felfogás mellett nincs fúvósirodalom. Itt is vannak „objektív nehézségek” (papírhiány, nyomdai kapacitás stb.), de egész sorát meg tudom mutatni a cseh, lengyel, német, bulgár kiadványoknak a szovjet irodalomról nem is beszélve, hogy csak a népi demokráciákat említsem.

 

Fúvós oktatás

 

Fúvósaink felkészültségét jelenleg a zeneiskolák, a zeneművészeti szakiskolák és végső fokon a Zeneművészeti Főiskola biztosítja. Pártunk és kormányunk e téren a múltban soha nem tapasztalt áldozatkészséggel sietett oktatásunk segítségére és széleskörű hálózatot állított fel, azonban fúvósképzés nem mindegyikben folyik. Nekünk pedagógusoknak kell a zeneügyi oktatási reformban - annak hibáival együtt - feltárt lehetőségeket jobban kihasználni és tartalommal megtölteni. Lehet, hogy türelmetlen vagyok e téren, de ismerve a nemzetközi versenyeken tapasztalt pezsgést, a tempót kissé lassúnak érzem, és ezt érzi fiatal pedagógusaink egy csoportja is, amikor nagyon helyesen in medias res tevékenyen nagy ügyszeretettel és hozzáértéssel magukkal a módszertani kérdésekkel foglalkozik. Mint a zeneművészeti szakiskolák egyik szakfelügyelője azt tapasztalom, hogy fiatal pedagógusaink egy csoportjában megvan az az ügyszeretet és tudás, amely szükséges egyes módszertani kérdések művészi és tudományos feldolgozásához. Mások viszont úgy érzik, hogy tudásuk elegendő és nem tartanak lépést a fokozódó követelményekkel.

 

Valóban nem arról van szó, hogy a tanítási módszerek terén feltétlen szakítani kellene mindennel, ami eddig jó volt és mindenáron újat keresni. A jó hagyományokat éppen a művészet terén kell a legjobban ápolni. Pedagógusainktól azt várjuk, hogy a nemzetközi élvonalhoz igazítsák a mércét és a növendékeket úgy tanítsák, hogy e színvonalat tanulmányaik során el is érhessék. Tehát a zeneiskolai tanárok (akiken igen nagy felelősség nyugszik) olyan biztos alapokkal rendelkező növendékeket küldjenek a szakiskolákba, hogy ott ezekre építhessenek. A szakiskolák mesterségbeli tudással felvértezett növendékei közül a legjobbak a Főiskolára kerülhessenek. Rossz szolgálatot tesz a közös ügynek a rosszul értelmezett versengés az egyes iskolatípusok között, ha a tanárok szem elől tévesztik feladatkörüket és ahelyett, hogy a növendék évfolyamának megfelelő előkészületi oktatást (hangképzés, hangindítás, technikai előképzés, skálák stb.) végeztetnének, megfelelő iskolákat, etűdanyagot és egyszerűbb előadási műveket választanának - sokkal nehezebb és magasabb évfolyamokba, sőt éppen a Főiskolára való anyagot erőltetnek növendékeikre, akik azt természetesen nem tudják megemészteni.

 

Ezen a téren még sok javítanivaló van, igen időszerű lenne már bizonyos kötött tanrend megvalósítása. Nincs szó arról, hogy oktatásunkat valamilyen módon uniformizáljuk. A Gradus ad Parnassum-nak több útja van és a módszerek terén különös jelentősége is van annak, hogy a művészegyéniség minél színesebb és sokrétűbb. Ez a művészi és pedagógiai szabadság - a célt azonban nem szabad szem elől téveszteni és úgy kell oktatni, hogy az évfolyamonkénti tagozódást a növendék tényleges tudásáról, ne pedig az indexéről lehessen felismerni. Ez még manapság nincs mindenhol így, szükséges tehát, hogy a pedagógusaink elé tűzött célok világosak legyenek, és ezen célok mindenkor a haladó nemzetközi élvonal elérésére irányuljanak.

 

Szereplési lehetőségek

 

Az előzőek során érintettem a rézfúvósok szereplési lehetőségeit, mint olyan tényezőt, mely a fejlődésükkel valamilyen kapcsolatban áll. Sajnos, arra a meggyőződésre jutottam, hogy szoros összefüggés áll fenn zenekaraink művészi színvonala és fúvósaink szereplési lehetőségei között. A sajnos, szóból már nyilvánvaló, lehet mindenki előtt, hogy gyakorlatilag szereplési lehetőség nincs. Hogy miért, arra több magyarázatot is lehetne adni, de mi nem a negatívumokat akarjuk bizonyítani, mert az összes arra illetékes hitelt érdemlő módon fel tudja sorolni azokat a nehézségeket, amelyek egy fúvós felléptetésének útjában állanak. Ezekről tehát sem idő, sem hely nincs szólani és csak két dolgot említek meg: az egyik, mely maguknak a fúvósoknak a hibája, éspedig az, hogy nagyon kevés azok száma, akik tanulmányaik befejezése után még vágyat éreznek a koncertáló művészet és a pódium iránt, ám biztató jel, hogy új idők új jeleként már vannak ilyenek.

 

A másik, mely ebből következik, hogy hiába van vágy, tehetség, ambíció, tudás, mű stb., ha az arra hivatott szerveink (Országos Filharmónia, Koncertiroda, Rádió) fantáziája a koncertáló hangszerek közül nemigen terjed túl a zongora, hegedű vonalán. Ennél fogva rézfúvósaink összes erőfeszítését hangszerük kulturáltabbá tételére már csírájában elfojtja ez a merev elzárkózás.

 

Ma, amikor kormányunk lehetővé tette azt, hogy fúvósaink felkészültsége más hangszeresekével egyforma szinten állhasson és Főiskolánkon egy-egy fúvós kiképzés kb. 100.000 forintba kerül -, akkor miért nem használjuk ki jobban lehetőségeinket, amikor ezzel jól járna nemcsak a fúvós társadalom, hanem a szerzők stb. és végső fokon az egész zenei társadalmunk. Különösen most aktuális e kérdés, amikor a VIII. Pártkongresszus egyik célkitűzéseként kulturális életünk színvonalának további emelését jelölte meg. Ennek a célnak az elérése pedig mindnyájunk érdekében áll és érdekében dolgozni nemcsak a rézfúvósoknak kötelező, hanem azoknak is, akik e kérdésben érintve vannak.

 

Dr. Ujfalusi László


* Szándékosan — a közérthetőség kedvéért neveztem a címben szereplő kürt, trom­bita, harsona és tuba hangszereket egyszerűen rézfúvósoknak. Szakszerűbb lett volna „tölcsér- vagy kehelyszerű fúvókával ellátott" hangszerekről beszélni; — sőt, maga a fel­sorolás is a partitúrákban megszokott zenekari elhelyezkedésre utal, pedig tulajdonképpen a cilindrikus trombita a harsonával, a kónikus kürt a tubával van rokonságban.