Parlando 1963/8, 13.-15.
p.
Tanítsunk korszerű módszerekkel
Néhány éve a
külföldet járt muzsikusok közül az élesebb hallásúak, Háry János szájába
illő képtelenségeket mesélgetnek a világhírű zenekarok vadászkürtöseinek
produkcióiról. E szájról-szájra járó hírek, rövid idő alatt oly nagy
méreteket öltöttek, hogy a misztikum mindent, még a lényeget is elfedő
sűrű ködébe burkolóztak. A hihetőség látszatát keltő egyik
mende-monda szerint a Philadelphiai Szimfonikus Zenekarba a kürtösök úgy
szerződnek, hogy a koncerteken netalán-tán előforduló minden egyes
gikszer után a fizetésük tekintélyes százalékát levonják. Scherchennek tulajdonítja a fáma azt a kijelentést, mely szerint
zenekarában hosszú évek óta működik egy olyan elsőkürtös, akitől
ő még nem hallott gikszert.
Ezekre és még
sokkal fantasztikusabb hírekre a hazai közvélemény magabiztosan válaszolta,
hogy „ott is csak hús-vér emberek vannak, ők is csak vízzel főznek;
különben is a messziről jött ember azt mond, amit akar”. Az önmegnyugtatás
megtette hatását, de máris érdekes jelenségekre kellett felfigyelnünk.
Különleges, számunkra szokatlan méretű fúvókák érkeztek az importált
kürtökkel, melyeket szembetűnően vastag peremük miatt általában nem
tudtunk használni. Hamarosan meg is született a magyarázat: „ezek nyers
fúvókák, ezeket azért küldték a hangszerekkel, hogy mindenki a saját szájához
alakíttassa azokat.” Majd propaganda anyagként kapott igen nehéz cseh és
francia etűdökről hallhattunk véleményeket: „trombitaszerűek;
kürtön ilyen nagy technika sohasem fordul elő.” Hazánkba került,
ritkaságszámba menő kürtverseny-lemezekről hallható bámulatos
interpretálásról is megtudtuk, hogy „ez nem kunszt, mert jól tudjuk, hogy a
lemezkészítésnél addig ismétlik a felvételeket, míg az tökéletesen sikerül.” A
legbölcsebbek még azt is tudni vélték, „hogy nem előre meghatározott
időben történnek az ilyen felvételek. Hanem ha a kürtös szólista úgy érzi,
hogy pillanatnyilag jó embouchure-ja van, akkor betelefonál a gyárba, és azok
rögtön összehívják a zenekart, a karmestert stb. és így veszik fel a
koncerteket, de csak részletekben, mert ha közben kifáradna a szólista, akkor a
munkát megszakítják, illetve elhalasztják mindaddig, amíg hasonló jó formába
kerül”. Ezeket a hírmagyarázatokat, akár milyen képtelennek is tűntek,
sokan elhitték (Quod volumus credimus libenter: amit szeretnénk, azt szívesen
elhisszük). Az óvatosabbak nem bocsátkoztak kommentárokba, hanem szkeptikusan
kijelentették, „szeretném én őket élőben, saját fülemmel hallani.” Ez
utóbbi nézetnek voltam én is híve azzal a gondolattal, hogy nyitott szemmel és
füllel esetleg felfedezhetem műhelytitkaikat.
1956-ban a Cseh
Filharmonikusok zeneakadémiai koncertjeit hirdették a hangversenyműsorok.
A nagy izgalommal várt koncerten csalódtunk, mert az első szólamot játszó
kürtös, az Új Világ szimfónia IV. tételében levő kényes állásban gikszert
vétett. (Hát mégis csak vízzel főznének?!) A lehűtött illúziók
ellenére, másnap már kilenc órakor a hangoló szoba környékén tanyáztunk néhányan,
mert így közelről, jobban meg lehet vizsgálni, hogy milyen technikával
szólaltatják meg cseh kollégáink hangszereiket. Nem kellett sokáig várnunk,
hamarosan megérkezett az egyik kürtös és csodát produkált. Háromszögletű
ládájából kivette hangszerét, majd megszólaltatta a kétvonalas d-t és felkötötte a háromvonalas d-re. A kétvonalas e-t felkötötte a háromvonalas e-re
és itt, a háromvonalas oktávban(!!!) egy olyan tökéletes e-fisz ajaktrillát produkált, amilyet még fafúvóstól is csak ritkán
hallani. Mi, e tünemény néma tanúi, még szóhoz sem tudtunk jutni a
megdöbbenéstől, ő máris összecsomagolta hangszerét, és
bőrkabátját felvéve elment. A két második kürtössel azonban kimerítően
tudtunk beszélni és sokat fúvattuk őket, mivel vonószenekari számokat
próbált Ancerl a nagyteremben.
A nagyon kedves
és közlékeny fiatalemberek készséggel állták a kérdések és a kívánságok özönét.
Tőlük tudtuk meg, hogy a tegnap este gikszert elkövető kollégájuk a koncert
után a szállodában dührohamot kapott, és az ezt követő letargiája annyira
eluralkodott rajta, hogy öngyilkossági gondolatokat forgatott agyában. Udvarias
mosollyal fogadtuk közlésüket, melyet nagyképűségnek éreztünk, mivel
sehogy sem tudtuk elképzelni, hogy egy kis gikszerből miért csinálnak
olyan nagy felhajtást? A témát azonban elejtettük, így fújni kezdtek, mégpedig
nagyszerűen. A fentebb említett etűdöket például óriási tempóban,
hibátlanul szólaltatták meg, melyek ilyen előadásban
tűzijátékszerű élményt nyújtottak. Felkészültségükre az volt a
jellemző, hogy hangszereiket játszi könnyedséggel tökéletesen uralták,
mely nemcsak a számunkra szokatlan biztonságukban, magasságukban, és
meglepő univerzális technikájukban jutott kifejezésre, hanem a kiegyenlített
tónusukban is. (A háromvonalas c-d-t
éppen olyan tömören szólaltatták meg, mint a nagyoktáv hangjait.)
Tapasztalatcserénk végére - játékuk nyomán - a korábbi
udvarias mosoly eltűnt arcunkról, és kezdtük megérteni azt a valóban bántó
érzést, amikor a jég megtörésével kollégájuk biztonsági nimbusza
szertefoszlott.
Néhány hónappal
később egy cseh gyártmányú, ún. „bunkóperemű” fúvóka került
birtokomba, melyet tüzetesen átvizsgálva azt tapasztaltam, hogy ennek
peremvastagsága és furata lényegesen nagyobb, az általunk általában használtakénál.
Gyakori kipróbálásánál azt éreztem, hogy a könnyedségnek nyoma sincs ezeken,
sőt még nehezebben intonálhatóak a magas hangok, mint a mi fúvókáinkon, és
ezzel egyenes arányban az állóképesség is nagymértékben csökkent. A hallott
produkciók és a tapasztalás közti ellentmondásra hangszereik igen könnyű
befúvásában, illetve korszerűbb módszereikben véltem a feleletet
megtalálni. Modern hangszert azonban nem állt módomban kipróbálni, ezért csak
az utóbbi megismerésével, elemzésével foglalkozhattam. A pillanatnyilag
rendelkezésemre álló adatok kevésnek bizonyultak ehhez, így tehát csak egyetlen
megoldás mutatkozott: egészében, történeti és fizikai szempontból megvizsgálni
a befúvás-technika evolúcióját. Elképzelésemet indokolta az a közismert tény
is, hogy a rézfúvós hangszerek uralása, csak a rájuk vonatkozó fizikai
törvények felismerése és alkalmazása útján történhet. Ha viszont a
fejlődés különböző szakaszait - melyek magukban
foglalják az összes korábbiak lényegét, sőt a következők csíráját is - vizsgálom,
minden valószínűség szerint megtalálom azt a pontot, ahol eltért a hazai
irány a külföldiétől, illetve, ha ilyen nincs, akkor a jövő zálogát
jelentő fizikai törvényt tudom így felfedezni.
Hosszadalmas
munkám meghozta gyümölcsét, melyből itt csak annyit szeretnék közölni,
hogy a hangminőség javítására irányuló második kampányban (1750 körül) sem
történt kísérlet arra vonatkozólag, hogy a korábban művelt ansatzról* az einsatzra** térjenek át. Egyetlen bizonyítékot
szeretnék az olvasó elé bocsátani, mégpedig azt, hogy a napjainkban is komoly
fegyverténynek számító barokk kürtszólamokat például Domnich, Dauprath, Gallay félelmetesen nagyméretű fúvókákon
szólaltatták meg, nem is beszélve Mozart kürtduettjeiről (K. V. 487.) és
több kisebb mesterről, akik a kürtöst a háromvonalas Es-G-ig kényszerítették fel műveikben.
A történelem
homályából kibányászott adatokat a fizikai elemzések tökéletesen helytállónak
mutatták, sőt másik oldalról világították meg azokat. A későbbiek
megértéséhez feltétlenül ismernünk kell - legalább
dióhéjban - a hangképzés folyamatát
természettudományos szempontból. Eszerint ajkunk az a rugalmas kettős
nyelv, amely a tüdőnkből érkező egyenletes nyomású légáramnak
útját állja. A szájüregben ezért fokozódik a légnyomás, ez utat keresve magának
ajkainkat szétnyomva - a hangszerbe távozik.
Természetesen ebben a pillanatban esik a levegő nyomása, és mivel ajkaink
rugalmasak, ismét összezáródnak, visszatérnek - relatíve - nyugalmi
állapotukba. A folyamat periodikus ismétlésekor tehát léglökések sorozata kerül
a hangszerbe, ezen impulzusok hozzák rezgésbe a hangot képező anyagot, a
hangszerben levő légoszlopot. Hogy ajkaink között másodpercenként hány
léglökés megy keresztül, ez ajkaink rugalmassági moduluszától függ. Ha ez a
„viszonyszám” magasabb, az ajkak „keményebbek”, hamarabb visszatérnek nyugalmi
helyzetükbe, tehát gyorsabban ismétlődhet meg e folyamat; ellenben ha
alacsonyabb, az ajkak „puhábbak”, akkor lassabban térnek vissza kiindulási
pontjukra, tehát másodpercenként kevesebb légimpulzust engednek a hangszerbe.
Minden hangnak más és más a rezgésszáma, ezért a fúvókán belüli ajakrészek
rugalmassági moduluszát kell úgy változtatnunk, hogy a felhangsorban
szereplő hangok rezgésszámának megfelelő impulzus sorozat jöhessen
létre. (Ha ez rosszul sikerül gikszert hallunk.) Ezt a műveletet napjainkban
általában ajak- és arcizmaink segítségével végezzük a megszólaltatandó
hangmagasságának megfelelően. Einsatzolással azonban a fúvókán belüli ajakrészek
rugalmassága alacsonyabb, mint ansatzolással. Egy bizonyos hang megszólaltatása
tehát több izommunkát igényel az előbbi, mint az utóbbi módszerrel,
illetve megfordítva azonos munka esetén az ansatzzal magasabb hangot lehet
megszólaltatni, mint az einsatzzal.
A kevesebb
izomenergia szükségletből következik a biztonság. Mindannyian jól tudjuk,
hogy a gikszerek 90%-a a játéknak arra a szakaszára esik, amikor ajkaink
kifáradnak. Ezzel a hangképzési módszerrel ez lényegesen később következik
be, egyszóval az állóképesség határai kitolódnak, miáltal a gikszerveszély
nagymértékben csökken. Érzelmeink tolmácsolásának elengedhetetlen feltételeit,
a hangszer tökéletes uralását, és a magas színvonalú technikai felkészültség
kulcsát is itt kell keresnünk, mert így a kürtön a szó szoros értelmében
játszani lehet, annyira kevés energia szükséges a hangképzéshez, és ebből
következik, hogy többet bírunk gyakorolni, ami viszont az ajak, nyelv és
manuális technika fokozottabb kiműveléséhez szükséges.
Mindezen
stúdiumok után, amikor a célhoz vezető utat megpillantottam, már csak az
volt hátra, hogy tulajdonképpen, hogy is tegyük fel ansatz-szerint a fúvókát
ajkainkra? E célból olyan kollégák játékát figyeltem meg, akik fiatalabb
éveikben trombitáltak, majd később ugyanazzal az ansatzzal fújták
kürtjüket és azt tapasztaltam, hogy kitűnő, nagyon biztos magasságuk
sajnos, nem párosul megfelelő mélységgel. Általában az alsó oktávokban
érezhető, hogy nem mozognak otthonosan és valószínűleg ebből
következik, hogy itt legtöbbjük hamisan intonál. Egyszóval nem tudják azt
nyújtani, amit a csehektől 1956-ban hallottam. Világossá vált tehát, hogy
trombitás módszerekkel nem jutunk el a külföldiek színvonalára.
Lubik Zoltán
(Folytatása következik)