Parlando 1963/9, 11.-13. p.

 

Népdal és hangsor

 

A népdal ösztönös alkotás, éneklője híján van mindenféle zenei képzettségnek. A népdal puszta dallam (Distanzprinzip = hangköznyelv), melyből hiányzik bármiféle hangsorra-, vagy funkcióra törekvés. Ma is sokszor csak az ösztönösen kialakult, megszokott tonalitás az egyetlen, amely befolyásolja az éneklőt (Tonigkeitsprinzip = tonalitáselv). A dallam a zene egész történetében megelőzi a hangsort, utóbbi szolgai követője az előbbiének. Mindezeket nem szabad szem elől téveszteni, ha oly bonyolult kérdést akarunk megközelíteni, mint a népzenében megnyilvánuló dallami, ill. hangkészleti sajátságokat.

 

A mai népdal még mindig jócskán magán visel ősemberi megnyilvánulásokat. Elemi énekmódok élnek pl. a siratóban, vagy a hősi énekben. (Szabolcsi „Atlantis-örökségnek” mondja ezt a régi hagyományt.) Különösen a magyar népdal érdemel fokozott figyelmet, mert magán viseli földrajzi helyzetének minden következményét. Mély elemzéssel szinte „mozaik-művészet”-nek nevezhetjük, mely színes kövecskéit a világ négy tájáról szedi össze. Ha rendszerezni akarjuk hangkészletének sajátságait, két csoportot különböztethetünk meg: az egyszerű és összetett készletek csoportját.

 

Egyszerű hangkészletek. A régi magyar népdalok alján mindenekelőtt félhangnélküli (anhemitonikus) alkotási ösztön mutatható ki. Danckert Werner századunkban még olyan kelet-ázsiai néptörzsekre akadt, akik képtelenek félhang intonálására. De nem is kell olyan messzire mennünk: a mari (cseremisz) népzene még ma is teljesen ötfokú. A félhang a gyerektorok számára is feladat, ami nem csodálható, hiszen mint Kodály mondja, a gyerek „dalában újra átéli az ember őskorát”. (Ezért is ajánlja „Kis emberek dalai” című új füzetében pentaton dallamok óvodai tanítását.)

 

Köztudomású, hogy népzenénk pentaton rétege túlnyomóan moll jellegű, la-végű. Azonban nem tartozik ritkaságok közé a (tonalitás szerint) szintén moll-jellegűnek tartható mi-végű pentaton készlet sem (Megkötötték már, 189; Hajnallik, 85).* A dúr jellegű, dó-végű (A miskolci, 191; Úgy ég a tűz, 211; Bárcsak engem, 188, pláne a gyerekzenében: Hajlik a meggyfa, Csömöri faluvégen, Iskolai Énekgyűjtemény: 35, 37) és szó-pentatónia (amit Launis finn tudós század-eleji kutatásai óta „főpentatóniá”-nak mondunk), ha nem is olyan gyakori, de ismert jelenség népzenénkben. (Utóbbinak példái: Ezernyolcszáznegyvenhatba, 180; Rozmaringot ültettem, 185). Megjegyzendő, hogy utóbbi a lá-pentatónia mellett az új stílusban is leggyakoribb (Boszniában, Már ezután, 19. 1.). Legrit­kább a ré-pentatónia, nemcsak hazánkban, határainkon túl is. Egyetlen tiszta magyar példányát ismerem (ld. alább), igaz, hogy ez is inkább kétrendszerű lá-pentaton, melyből valahogyan kimaradt a . Egyrendszerű értelmezésben azonban kétségtelenül ré-végű (Bartók János gyűjtése).

Az egyszerű pentaton készletekből átlépni egyszerű diaton készletekbe, a magyar népzenében nem, nehéz feladat. Ez lehetett maga a fejlődés is. Számos diatonizálódó la-pentaton dallamunk la-végűvé érik. Ez ugyan azonos az eol-lal, de ne felejtsük el, hogy az egyházzene eoljának nincs köze az ötfokúsághoz; a mi la-végű dallamaink továbbra is ötfokúak maradnak. (Kéreti a nénémet, 42; Csóri kanász, 43; A csikósok, 45; Anyja ő szép lányát, 47; A kenderem, 54; stb.) A szó-pentaton dalok szó-végűvé érnek (Már két hete, 179; Bújdosik, 186; stb.), kimaradó hangjaik jelzik, hogy nem azonosak a mixolíddal. Diatonizálódot a dó- (Bárcsak engem, 188) és mi-pentatonia is (Hej halászok, 190; Hegyek völgyek, 191). Még ré-végű dallam is akad, bár ennek megint csak egyetlen vitathatatlan példányát ismerem, a „félzárlatos” „Készülődik” kezdetű aratási-dallamot (Iskolai énekgyűjtemény 205.) Utolsó öt hangja ötfokú eredetről árulkodik.

Ré-véggel szolmizálhatjuk azokat a moll jellegű, bővített-kvartos dallamainkat is, melyek kétségtelenül Délkelet-Európából származtak hozzánk s egyikét jelentik az ottani nakam-oknak. (Katona vagyok én, 349; a Kállai-kettős szép lassúja: Felülről fúj, 526; stb.).

 

Különben is amint az ötfokú hajlam elvész szemünk elől, idegen dallamok közé kerülünk. Ti-n megálló dallam aligha tűnne lehetetlennek, ha a szerb-bolgár népzenének nagyobb befolyása mutatkozna parasztdalainkon. Ott ugyanis mindennapos a ré- és ti-végű „félzárlat” (Bartók szava). Érdekes, hogy a feltalálható néhány magyar példány Bartalusnál van (Magyar Népdalok 1873-96, I. köt. 1., II. köt. 3.) kétes hitelű népies dalok társaságában. Mivel azonban igen komoly balladaszövegük van, bízvást népinek mondhatók. (Ld. alább a Nagyhegyi tolvaj balladáját.) A dallam hiányos készlete és típikus félzárlat-szerűsége nem azonosulhat a görög lokriszi-vel.

A szlovákok nevezetes líd-hangkészlete (amely sűrűbben Izland, ritkábban szerte egész Eurázsia népzenéjében előfordul), első ízben vet fel módosítást. A szlovák líd feltétlenül a dúr-ral rokon, ezt dúr-líd változatok, sőt egyazon dallam tiszta- és bővített-kvartjai bizonyítják. Néha azonban mégis fá-végűek, mint az alábbi ismert szlovák dallam:

Emelt kvartos dó-végű dallamot (amikor a kvart nem a szó váltóhangja) megint csak egy példányban ismerek a magyar népzenében (1d. alább). Az íves forma, a cigányos bővülés idegen eredetre vall.

Összetett hangkészletek. A pentatóniában gyökerező lá, mi, dó, szó, az idegen ré, ti és fá-végű hangkészleteken kívül nagy számban kerülnek elénk olyan melódiatípusok, melyeknél elkerülhetetlennek tűnik a két ismert módosítás: a fi és ta. Ha azonban felismerjük a dallamok összetett jellegét, leszűkül ezek jelentősége.

 

A kétrendszerűség legismertebb fajtája a kvintváltó dallam. Egyazon dallamban kétféle pentatónia jut uralomra transzponálás segítségével, vagy ha úgy akarjuk, közös hang modulációjával. Példányait mindenki ismeri (Zörög a kocsi, 91; Megismerni. 11. 1.; Kalapom a Tiszán, 12. 1.; Leesett a makk, 16. 1.; Az ürögi, 31; Béreslegény, 35; stb.).

 

Hogy a pentatóniánál maradjunk, megesik, hogy egyazon dallamban szó- és lá-pentatónia egyesül (Lóra csikós, 7; Elmegyek, 84., az új stílusban: Ha felülök, 31. 1.).

 

Mindkét fenti esetben lá-végű készletet kapunk nagyszexttel. A fi-t azonban elkerüljük, ha a két összetevő készletet önállóan szolmizáljuk.

 

A mi- és lá-pentatónia összefonódásának szép példája az Egy kicsi madárka (107), mely így egyetlen ,,vendég”-hangot sem tartalmaz.

 

Ezek az összetételek természetesen diatonikus köntösben is mutatkoznak, hiszen egyszerű-hangkészleteknél sem volt válaszfal pentatónia és diatónia között. Szó- és lá-végű a Kérették (111), Rab vagyok (112), szó- és dó-végű a Már két hete (179), lá- és mi-végű a Felszántom (193). A dallamvégi kisszekund la végűség esetén nyilvánvalóan mi- beütés (Vékony cérna. 20. 1.; Hej két tikom, 39; Szegén legin. 46; Szomorú fűzfának. 95: stb.). Viszont kisszeptimes dó-végűség - melyet a szovjet szakkönyvek a természetes moll mintájára igen szellemesen „természetes-dúr” elnevezéssel illetnek (ami nagyon indokolt ottani gyakorisága miatt) - szó-beütésnek látszik (jó példája a Két tyúkom, 290. és Hegyen földön, 209.).

 

Néha háromrendűségre is sor kerülhet. Jó példája ennek A Vidrócki (118). melynek első sora kvint-magas lá-pentaton, második sora szó-végűségre törekszik, míg záró soraiban uralkodik a végső lá-tonalitás. A finálisra vonatkoztatva e szeszélyes hangkészletet így lehetne jelölni: l5 s l.

 

Az Elhervadt cidrusfa (113) pedig akár négyrendszerű is lehetne, ezzel a finalitási sorrenddel: l l5 l. Természetes, hogy ezek a példányok már olyan határesetei a többrétegű tonalitásnak, ill. motívum-halmazoknak, melyektől szolmizálás-technikánk visszariad. És ezzel elérkeztünk legfontosabb mondanivalónkhoz: olyan esetekben, mikor kettőnél többször kellene váltanunk, kénytelenek vagyunk módosítójelekhez fordulni (fi és ta). Ezeket a módosításokat tehát csak szükségből használjuk, és nem fednek olyan nemlétező „hangsorok”-at, mint ,,lá sor fi-vel”, „dó sor ta-val”, „lá sor ta-val”. Népzenénkben alig-alig lehet hangsorról beszélni.

 

Tanulmányom figyelmeztetés kíván lenni: fordítsunk nagyobb gondot népdalaink alkatelemeire, eredetére. Hadat üzenek annak a felületes álláspontnak, hogy a magyar népzenében szigorú modálisokat kell keresni. Módusok csak a végig egyazon tonalitásra törekvő moll- és dúr-szerű modern dallamokon ismerhetők fel. Dalkincsünk nagyobb része pentatonizáló, vagy összetett hangkészletű. A legszívesebben összeálló készletek a kvintváltón kívül (természetesen a finálisra értelmezve): szó és lá (ez a dór egyik félreértett formája), mi és lá (ezt tartják frígnek), dó és szó (ez teremt látszólagos mixolídot). Az egyes részmotívumok hangkészletének felismerése igen izgalmas és tanulságos feladat. Beható és részletes vizsgálatokat végzett e területen Járdányi Pál (Hangnemtípusok a magyar népzenében, Kodály-emlékkönyv, 1953.). Új kiadványában (Magyar népdaltípusok, 1962.) már ilyen értelmezésben adta közre dallamait.

C. Nagy Béla

 



* A szám-utalások Kodály-Vargyas: A magyar népzene c. művére vonatkoznak.