Parlando 1963/9, 11.-13.
p.
Népdal és hangsor
A népdal
ösztönös alkotás, éneklője híján van mindenféle zenei képzettségnek. A
népdal puszta dallam (Distanzprinzip
= hangköznyelv), melyből hiányzik bármiféle hangsorra-, vagy funkcióra
törekvés. Ma is sokszor csak az ösztönösen kialakult, megszokott tonalitás az egyetlen, amely
befolyásolja az éneklőt (Tonigkeitsprinzip = tonalitáselv). A dallam a
zene egész történetében megelőzi a hangsort, utóbbi szolgai követője
az előbbiének. Mindezeket nem szabad szem elől téveszteni, ha oly
bonyolult kérdést akarunk megközelíteni, mint a népzenében megnyilvánuló
dallami, ill. hangkészleti sajátságokat.
A mai népdal még
mindig jócskán magán visel ősemberi megnyilvánulásokat. Elemi énekmódok
élnek pl. a siratóban, vagy a hősi énekben. (Szabolcsi „Atlantis-örökségnek”
mondja ezt a régi hagyományt.) Különösen a magyar népdal érdemel fokozott
figyelmet, mert magán viseli földrajzi helyzetének minden következményét. Mély
elemzéssel szinte „mozaik-művészet”-nek nevezhetjük, mely színes
kövecskéit a világ négy tájáról szedi össze. Ha rendszerezni akarjuk hangkészletének
sajátságait, két csoportot különböztethetünk meg: az egyszerű és összetett
készletek csoportját.
Egyszerű hangkészletek. A régi magyar
népdalok alján mindenekelőtt félhangnélküli (anhemitonikus) alkotási
ösztön mutatható ki. Danckert Werner
századunkban még olyan kelet-ázsiai néptörzsekre akadt, akik képtelenek félhang
intonálására. De nem is kell olyan messzire mennünk: a mari (cseremisz) népzene
még ma is teljesen ötfokú. A félhang a gyerektorok számára is feladat, ami nem
csodálható, hiszen mint Kodály
mondja, a gyerek „dalában újra átéli az ember őskorát”. (Ezért is ajánlja
„Kis emberek dalai” című új füzetében pentaton dallamok óvodai tanítását.)
Köztudomású,
hogy népzenénk pentaton rétege túlnyomóan moll jellegű, la-végű. Azonban nem tartozik
ritkaságok közé a (tonalitás szerint) szintén moll-jellegűnek tartható mi-végű pentaton készlet sem
(Megkötötték már, 189; Hajnallik, 85).*
A dúr jellegű, dó-végű (A
miskolci, 191; Úgy ég a tűz, 211; Bárcsak engem, 188, pláne a
gyerekzenében: Hajlik a meggyfa, Csömöri faluvégen, Iskolai
Énekgyűjtemény: 35, 37) és szó-pentatónia
(amit Launis finn tudós század-eleji
kutatásai óta „főpentatóniá”-nak mondunk), ha nem is olyan gyakori, de
ismert jelenség népzenénkben. (Utóbbinak példái: Ezernyolcszáznegyvenhatba,
180; Rozmaringot ültettem, 185). Megjegyzendő, hogy utóbbi a lá-pentatónia
mellett az új stílusban is leggyakoribb (Boszniában, Már ezután, 19. 1.).
Legritkább a ré-pentatónia, nemcsak
hazánkban, határainkon túl is. Egyetlen tiszta magyar példányát ismerem (ld.
alább), igaz, hogy ez is inkább kétrendszerű lá-pentaton, melyből
valahogyan kimaradt a BÉ.
Egyrendszerű értelmezésben azonban kétségtelenül ré-végű (Bartók
János gyűjtése).
Az egyszerű
pentaton készletekből átlépni egyszerű diaton készletekbe, a magyar
népzenében nem, nehéz feladat. Ez lehetett maga a fejlődés is. Számos
diatonizálódó la-pentaton dallamunk la-végűvé
érik. Ez ugyan azonos az eol-lal, de ne felejtsük el, hogy az egyházzene
eoljának nincs köze az ötfokúsághoz; a mi la-végű
dallamaink továbbra is ötfokúak maradnak. (Kéreti a nénémet, 42; Csóri kanász,
43; A csikósok, 45; Anyja ő szép lányát, 47; A kenderem, 54; stb.) A
szó-pentaton dalok szó-végűvé
érnek (Már két hete, 179; Bújdosik, 186; stb.), kimaradó hangjaik jelzik, hogy
nem azonosak a mixolíddal. Diatonizálódot a dó-
(Bárcsak engem, 188) és mi-pentatonia
is (Hej halászok, 190; Hegyek völgyek, 191). Még ré-végű dallam is akad, bár ennek megint csak egyetlen
vitathatatlan példányát ismerem, a „félzárlatos” „Készülődik” kezdetű
aratási-dallamot (Iskolai énekgyűjtemény 205.) Utolsó öt hangja ötfokú
eredetről árulkodik.
Ré-véggel
szolmizálhatjuk azokat a moll jellegű, bővített-kvartos dallamainkat
is, melyek kétségtelenül Délkelet-Európából származtak hozzánk s egyikét
jelentik az ottani nakam-oknak. (Katona vagyok én, 349; a Kállai-kettős
szép lassúja: Felülről fúj, 526; stb.).
Különben is
amint az ötfokú hajlam elvész szemünk elől, idegen dallamok közé kerülünk.
Ti-n megálló dallam aligha tűnne
lehetetlennek, ha a szerb-bolgár népzenének nagyobb befolyása mutatkozna
parasztdalainkon. Ott ugyanis mindennapos a ré- és ti-végű „félzárlat”
(Bartók szava). Érdekes, hogy a feltalálható néhány magyar példány Bartalusnál
van (Magyar Népdalok 1873-96, I. köt. 1., II. köt. 3.) kétes hitelű népies
dalok társaságában. Mivel azonban igen komoly balladaszövegük van, bízvást
népinek mondhatók. (Ld. alább a Nagyhegyi tolvaj balladáját.) A dallam hiányos
készlete és típikus félzárlat-szerűsége nem azonosulhat a görög
lokriszi-vel.
A szlovákok
nevezetes líd-hangkészlete (amely
sűrűbben Izland, ritkábban szerte egész Eurázsia népzenéjében
előfordul), első ízben vet fel módosítást. A szlovák líd feltétlenül a
dúr-ral rokon, ezt dúr-líd változatok, sőt egyazon dallam tiszta- és
bővített-kvartjai bizonyítják. Néha azonban mégis fá-végűek, mint az
alábbi ismert szlovák dallam:
Emelt kvartos dó-végű dallamot (amikor a kvart nem a szó váltóhangja) megint
csak egy példányban ismerek a magyar népzenében (1d. alább). Az íves forma, a
cigányos bővülés idegen eredetre vall.
Összetett hangkészletek. A pentatóniában
gyökerező lá, mi, dó, szó, az idegen ré, ti és fá-végű
hangkészleteken kívül nagy számban kerülnek elénk olyan melódiatípusok,
melyeknél elkerülhetetlennek tűnik a két ismert módosítás: a fi és ta. Ha
azonban felismerjük a dallamok összetett jellegét, leszűkül ezek
jelentősége.
A
kétrendszerűség legismertebb fajtája a kvintváltó dallam. Egyazon dallamban
kétféle pentatónia jut uralomra transzponálás segítségével, vagy ha úgy
akarjuk, közös hang modulációjával. Példányait mindenki ismeri (Zörög a kocsi,
91; Megismerni. 11. 1.; Kalapom a Tiszán, 12. 1.; Leesett a makk, 16. 1.; Az
ürögi, 31; Béreslegény, 35; stb.).
Hogy a pentatóniánál
maradjunk, megesik, hogy egyazon dallamban szó- és lá-pentatónia egyesül (Lóra csikós, 7; Elmegyek, 84., az új
stílusban: Ha felülök, 31. 1.).
Mindkét fenti
esetben lá-végű készletet kapunk nagyszexttel. A fi-t azonban elkerüljük,
ha a két összetevő készletet önállóan szolmizáljuk.
A mi- és lá-pentatónia összefonódásának
szép példája az Egy kicsi madárka (107), mely így egyetlen ,,vendég”-hangot sem
tartalmaz.
Ezek az
összetételek természetesen diatonikus köntösben is mutatkoznak, hiszen
egyszerű-hangkészleteknél sem volt válaszfal pentatónia és diatónia
között. Szó- és lá-végű a Kérették (111), Rab vagyok (112), szó- és dó-végű a Már két hete (179), lá- és mi-végű a Felszántom (193). A dallamvégi kisszekund la végűség esetén nyilvánvalóan mi- beütés
(Vékony cérna. 20. 1.; Hej két tikom, 39; Szegén legin. 46; Szomorú
fűzfának. 95: stb.). Viszont kisszeptimes
dó-végűség - melyet a
szovjet szakkönyvek a természetes moll mintájára igen szellemesen „természetes-dúr”
elnevezéssel illetnek (ami nagyon indokolt ottani gyakorisága miatt) - szó-beütésnek látszik (jó példája a Két
tyúkom, 290. és Hegyen földön, 209.).
Néha
háromrendűségre is sor kerülhet. Jó példája ennek A Vidrócki (118).
melynek első sora kvint-magas lá-pentaton, második sora szó-végűségre
törekszik, míg záró soraiban uralkodik a végső lá-tonalitás. A finálisra
vonatkoztatva e szeszélyes hangkészletet így lehetne jelölni: l5 s l.
Az Elhervadt
cidrusfa (113) pedig akár négyrendszerű is lehetne, ezzel a finalitási
sorrenddel: l l5 l. Természetes, hogy ezek a példányok már olyan
határesetei a többrétegű tonalitásnak, ill. motívum-halmazoknak,
melyektől szolmizálás-technikánk visszariad. És ezzel elérkeztünk
legfontosabb mondanivalónkhoz: olyan
esetekben, mikor kettőnél többször kellene váltanunk, kénytelenek vagyunk
módosítójelekhez fordulni (fi és ta). Ezeket
a módosításokat tehát csak szükségből használjuk, és nem fednek olyan
nemlétező „hangsorok”-at, mint ,,lá sor fi-vel”, „dó sor ta-val”, „lá sor
ta-val”. Népzenénkben alig-alig lehet hangsorról beszélni.
Tanulmányom
figyelmeztetés kíván lenni: fordítsunk nagyobb gondot népdalaink alkatelemeire,
eredetére. Hadat üzenek annak a felületes álláspontnak, hogy a magyar
népzenében szigorú modálisokat kell keresni. Módusok csak a végig egyazon
tonalitásra törekvő moll- és dúr-szerű modern dallamokon
ismerhetők fel. Dalkincsünk nagyobb
része pentatonizáló, vagy összetett hangkészletű. A legszívesebben
összeálló készletek a kvintváltón kívül (természetesen a finálisra értelmezve):
szó és lá (ez a dór egyik félreértett formája), mi és lá (ezt tartják frígnek),
dó és szó (ez teremt látszólagos mixolídot). Az egyes részmotívumok
hangkészletének felismerése igen izgalmas és tanulságos feladat. Beható és
részletes vizsgálatokat végzett e területen Járdányi Pál (Hangnemtípusok a
magyar népzenében, Kodály-emlékkönyv, 1953.). Új kiadványában (Magyar népdaltípusok,
1962.) már ilyen értelmezésben adta közre dallamait.
C. Nagy Béla