Parlando 1963/9, 18.-21. p.

Japáni jegyzetek

Európai ember számára egy távol-keleti ország, vagy város említése már önmagában színes, eleven, izgalmas képet idéz fel. De még a felidézett képek között is talán a legérdekesebb helyet foglalja el Japán, benne a keleti mélység és ugyanakkor nyugati technika, továbbá fővárosa Tokió, a világ legnagyobb városa. Európai civilizáció és távol-keleti misztikum, életformában és gondolkodásmódban. Ott gyártják a világ legkisebb magnetofonját és legnagyobb tengerjáró hajóját. A művészetben a legmesszebbi avantgarde irányzatok élén járnak, s ugyanakkor színházaikban ma is a legősibb és leghagyományosabb japán előadásokat tartják, olyan hangszerekkel, kosztümökkel, formával és tartalommal, mint tették sok száz, ezer évvel ezelőtt. Mindennek van közönsége. A réginek és modernnek egyaránt. Lelkesedtek az újért, mindent meg akarnak tanulni, ismerni, de nem vetik el a régit. Ebben a termékeny kettősségben élnek és alkotnak.

Fenti gondolatok előlegezése nélkülözhetetlen lett volna e rövid beszámolóhoz, melyben a Tokió-i ISME (International Society for Music Education) konferencián szerzett benyomásaimat vázolom. Kísérlet és vázlat lehet ez csupán mert a sok és sokféle élmény leszűréséhez egy könyv sem lenne elegendő.

A konferencia alaptémája: Kelet és Nyugat a zene világában és a zenei nevelésben. Igen sokágú, sokfelől megközelíthető téma. Megvilágítása szerint egyaránt jutott szóhoz helybeli és külföldi résztvevő. A nyolc napon át tartó konferencián az Ueno Festival Hall termeiben naponta 13-14 előadás hangzott el - bizonyos órákban szimultán -, és 2-3 növendékhangverseny, vagy zenei bemutató. Esténként opera, színház, fogadás. Egy alkalommal közös kirándulás Nikko-ba, Japán egyik legszebb városába, melyen, mint a Tokió-i polgármester meghívottai vettünk részt. Egyik délután nagy, több ezer személyes ifjúsági zenei bemutató a Tokio-Gimnázium nevű csarnokban, - befejező közös énekként zenekari kísérettel Beethoven IX. szimfóniájának öröm-ódája! - ,máskor pedig hangszer és zenei nevelést szolgáló filmek bemutatója tették érdekessé és gazdaggá ezt a színes találkozót.

Az előadások hallgatóságának összetétele hozzávetőlegesen így alakult: a jelenlevő 400-500 fő közül mintegy 150 volt a külföldi, főleg a környező keleti államokból és Amerikából. Az európai résztvevők többsége a nyugati államokból került ki. Hárman voltunk szocialista országból: Dimitrij B. Kabalevszky a Szovjetunióból - ő egyben tagja az ISME igazgatóságának -, egy megfigyelő Csehszlovákiából, aki részt vett ugyan a kongresszus előadásain, de nem szólalt fel, és jómagam. Angol, francia, német vagy japán nyelven lehetett előadni, az előadásokat azonnal fordították. Előadásom címe „Iskolai ének és zeneoktatók képzése Magyarországon” (Schulmusiklehrerbildung in Ungarn) volt, de érintettem általános zenepedagógiába tartozó metodikai kérdéseket, és néhány gondolatot a

magyar népzenének is kellett szentelnem. A beszámolót gondolatkörönként azonnal angolra és japánra fordították. Utána hozzászólások következtek, melyek spontán voltuk miatt rendkívül érdekesek voltak, és a válaszokkal együtt szinte még egy előadást merítettek ki. Aznap, utána és még igen sokszor a kongresszus tartama alatt számtalan kérdésre kellett felelnem, és rendkívül meglepett, hogy a magyar zenepedagógiának, Bartóknak, Kodálynak mennyi híve van külföldön, még ha az a világ másik oldalán is van. Beszéltem a hirosimai zeneakadémia kórus- és zenekarvezető tanárával, aki arról tudósított, hogy alig pár hete énekelték együttesükkel a Psalmust, Missa Brevist, s ennek bizonyítására rögtön elkezdte énekelni angol szöveggel a Zsoltár néhány részletét. Egy másik japán professzor rendkívül sajnálkozott azon, hogy Kodály Zoltánt - mint az ISME alelnökét -, nem üdvözölhette személyesen a kongresszus alkalmából, mert ezúttal a Tokiói Művészeti Egyetem tiszteletbeli tagjává akarták volna megválasztani. Az Ueno Hall épületének földszintjén pedig kotta és zenei könyvkiállítás volt, s a kiállított művek között Kodály Zoltán angol kiadásban most megjelent Biciniumai!

A sok előadás között szinte oázist jelentettek a zenei bemutatók. A kongresszus első felében japán zenét hallhatott a közönség, a másik felében japán gyermekek európai zenét adtak elő, és európai előadók, ifjúsági együttesek mutatták be műsorokat. A fentebb említett Tokio-Gimnázium-beli bemutatón egyik műsorszámként mintegy 150 7-8 éves kisgyerek Vivaldi egyik hegedűversenyét játszotta egyszerre, vezénylés nélkül. Egy másik csoport háromszólamú furulya-xilofon-doo muzsikát mutatott be, és közben kör, négyszög, csillag alakzatot formált, tornázott, fordult, térdelt, vonult az óriás porondon. Az együttesek egymást érték. Alig ocsúdtunk fel, máris egy újabb ifjúsági, teljes szimfonikus zenekar ült a dobogón és játszotta Wagner Mesterdalnokok c. operájának nyitányát. Majd felállt a terem egy-nyolcada, és kétszólamú népdalfeldolgozásokat énekelt zongorakísérettel, aztán egy szemben ülő csoport vette át a következő dalt, végül az egész oldalerkély együtt énekelt stb. Impozáns, felemelő látvány volt ez a sok ezer fiatal így együtt! E pár rövid mondat azonban éreztetni kívánja, hogy az ifjúságban való gyönyörködésen túlmenően zenei érték, tartalom szempontjából ez a műsor - magyar füllel hallgatva - nem elégíthette ki igényeinket. A néhány értékes mű mellett bemutatott sok selejtes átirat, a kórusok énekének romantikus ízű zongorán-kísérése, valamint az inkább akrobatikus mutatványnak beillő zenélés-tornázás valahogy szomorúvá tettek ezen az ünnepélyen. Ennyi energia, tehetség, lendület, és nem az igaz, értékes úton! Úgy éreztem, hogy a tudatos, örömteli zenélés helyett idomítás eredményét látom. S hogy valóban így is van, azt a konferencia végén, a vélemények összegezése során is hallhattam, és további japáni tartózkodásom alatt bővebben el is beszélgettem róla japán tanárokkal. Most akarnak egyes körökben valami tartalmasabb, mélyrehatóbb zeneoktatást kezdeményezni, de ez még csak egyéni buzgalom; a többség megnyugszik abban, hogy virtuózokat és dilettánsokat nevel (a szó szoros értelmében). Súlyos problémák ezek. Ha valakiben felébred az igazi tömegnevelés igénye, azonnal összeütközésbe kerül a maradi erőkkel.

Ilyen haladó mozgalommal is összeköttetésbe kerültem. Vezetője Saburo Sonobe, többször járt hazánkban, ezúttal a Nemzetközi Vonósnégyes Verseny zsűrijének tagja. Meghívásának eleget tettem, és mintegy 200-250 főnyi japán ének és zenetanárból álló hallgatóságnak háromórás előadást tartottam zenepedagógiánkról. Előadásom bevezetéseként levetítették az „Énekelnek a gyerekek” című kisfilmünket angol kísérő szöveggel, majd az előadás után részleteket mutattam be szalagról a mi zenei általános iskolánk tanítási anyagából, Szabó Helga felvételei alapján. A jó szervezés bizonyítéka az is volt, hogy előadásom előtt annak vázlatát (kottapéldákkal!), japán nyelven sokszorosított példányokban a hallgatók kézbe kapták. A fordítás és az előadás tolmácsolása - ezúttal mondatonként - Hani Kyoko műve volt, aki a budapesti egyetem japán nyelvi tanára, és éppen családját látogatta Tokióban. A kiváló fordítás, az előadások körüli segítség, adminisztrálás, a japán életben való eligazodás terén felejthetetlen szolgálatokat tett nekem, és így rajtam keresztül annak az egész ügynek, amit hazájában portálni feladatom volt. Lelkes és szakszerű fordítása következtében az elhangzott előadás után ismét élénk beszélgetés alakult ki. Szinte úgy tűnt, mintha mi zeneoktatásunkban már megtaláltuk volna azt, amit a japánok éppen ma annyira keresnek: a sajátos nemzeti jellegű zene és az európai műzene szintézisét. Hogyan lehetne a japán népdalokkal elkezdeni a zenetanítást? Jelenleg ugyanis európai, de főleg német gyermekdalocskákat énekeltetnek velük japán szövegekkel, amint ez az iskolai énekeskönyveikből is kiderül.

A kongresszus protokolláris jellegű bemutatóin túlmenőleg a legértékesebb mégis csak az volt számomra, amikor Hani Kyokóval együtt néhány általános iskolai, hétköznapi énekórát látogattunk, és elmentünk a Toho-Zeneakadémia - vagy ahogy ők mondják: Zenei egyetem - zenei óvodájába. Ez utóbbi zenei intézmény több tanárával egy igen érdekes délutánt töltöttem el, amelyen a központi téma a mi zenepedagógiai rendszerünk volt. A jelenlevő tanárok közül az egyik, Oshima professzor, zongoraművész volt, aki nemrég nálunk hangversenyezett, felesége pedig éppen ennek a zenei óvodának tanárnője.

Az általános iskolai osztályokban, amerre jártam, az énektanítást mindenütt hangszertanítással is egybekötötték. A gyermekek előtt a padon az énekeskönyv mellett furulya meg szájharmonika. Hol énekkel, hol furulyán, hol harmonikán szólaltatták meg a tanult dalokat, a tanár pedig zongorán vagy tangóharmonikán kísérte. A lapról olvasás, vagy zenei felismerés műveletét látogatásaim alatt nem láttam, és az erre vonatkozó kérdéseimre adott válaszokból arra következtettem, hogy az egész tanítás lényegében kizárólag hallás után történik. Minden osztályban, ahol jártam, egy-egy magyar népdalt felírtam a táblára és meg is tanítottam. A tábláról való éneklés - mint lapról olvasás - a gyermekek számára rendkívül szokatlannak és mulatságosnak tűnt. Még furulyán csak akadt olyan, aki vállalta pl. a „Láttál-e már valaha” kezdetű népdalunk eljátszását, de sok gyakorlás, csoportos éneklés után sem akadt egyetlen vállalkozó, aki egyénileg megpróbálta volna, akár furulyán, akár énekkel. A helyi szokásoknak megfelelően bíztattak, hogy játsszam a dallamot zongorán, s ők vele éneklik. Ezt sikerült elkerülnöm, és a dallamtanulás számukra szokatlan, nehéz folyamat után befejezésül a dalt zongorán megszólaltatott harmóniai alátámasztással is elénekelték. Mint távozásom alatt hallottam, a folyosón az óraközi szünetben szerteröppent a kis magyar pentakord dallam, és mint megérdemelt ajándékot énekelgették örömmel társaiknak, akikkel találkoztak.

Minden iskolában - pedig külterületi iskolákban jártam! - megvan a teljes Orff-instrumentárium. Carl Orff tavaly személyesen járt Japánban, tanfolyamot tartott a zenetanároknak, teret keresett és talált hangszereinek és iskoláinak terjesztésére. Ezen felül egy iskolában az énekteremben 20 harmónium is volt (!), melyen a gyerekek felváltva játszották az I—V—I-et, a többiek hozzá énekeltek egy kis francia dalocskát. Érdekes módon ütőhangszer használatát nem igen tapasztaltam, helyette mindenütt a már előbb felsorolt hangzó zeneszerszámok illeszkedtek a tanóra keretébe. Mindez ritmikai vonatkozásban igen egyszerű volt.

A zenei óvodában 5-7-es csoportokban, 3-4 éves gyermekek tanultak zenét, - mint hallottam: kétszer egy héten egy-egy óra időtartamban. Ebben az elemi zenei ismereteken felül zongorázni is tanultak ugyanattól a tanítónőtől, aki a szolfézst is tanította. Míg a zenei ismeretekben a hangnevek felmondása (abszolút szolmizációs névvel), a negyed kottaérték és a negyed szünet írása, valamint az egész hang, félhang értékek szerepeltek, az óra végén ugyanezek a „babák” (legnagyobbrészt kislányok, csak két fiúcskát láttam közöttük) olyan anyagot zongoráztak, amelyet nálunk a zeneiskola V. osztályában játszanak a növendékek! Megkérdeztem egy ott ülő mamát, hogy mennyit gyakorol a kislánya? Azt felelte: 60-70 percet naponta, tíz perces szakaszokban. A Toho-egyetem egyik ismert zongoratanára szerint ez a virtuózképzés útja, ezért nyerik meg japán zongoravirtuózok egyre-másra a nemzetközi versenyeket. Megnyerik. No és azután? Erről nem beszéltünk. Ez lenne a művészet célja?

Az itt felsoroltak csak pillanatképek az ottani zenei életből, helyesebben annak speciális zenepedagógiai területéről. A hangversenytermek, mint mondták, zsúfoltak, számtalan külföldi művész hangversenyezik náluk a szezonban, több rádió és TV műsoruk van egyidejűleg, és már magam is láttam színes TV-t az egyik állomás várótermében. Az iskolai ének és zenetanárok legnagyobb fájdalma, hogy a gyermekek teljesen a TV és a film rabjai, s hogy ott nem kapják meg azt a zenei alapműveltséget, amelyet már saját otthonukban sem kaphatnak meg, mert a gépzene oda is bejutott. Tradicionális japán faházak tetején TV antenna emelkedik az égnek. Érdeklődéssel várjuk, hogy az iskolában mikor kapják a japán gyermekek önmaguk zenéjét, és kinek a zsenialitása fogja megoldani a japán zeneoktatásban a helyi kincs és a haladó kifejezésmód közti kapcsolatot? Több nevet emlegettek ezen a téren. Egy fiatal zeneszerzőt különösen kiemeltek, magam is megismertem személyesen. A népből fakadó, szakmailag kiválóan felkészült, eredeti tehetség. Kérdés, oda adja-e majd élete jobbik felét a japán zeneoktatás felvirágoztatására?

Szőnyi Erzsébet