Parlando 1964/1, 15.-16. p.

Egy Liszt-tanítvány "Új zongoraoktatási módszer"-e

(Folytatás)

3. Ritmus.

Az egyszerű és összetett ritmikus motívum felismerése, jelzése és a beosztás.

4. Melódia.

Ennek kiemelése és hangjainak tárgyalása: lényeges, visszatérő, átfutó hangok, előütés, megelőzés, késleltetés, orgonapont, a variánsok és részletek értelmezése.

5. Vízszintes tagolás.

a. Jobb és bal kéz külön.

b. Különböző önálló szólamok.

c. Melódia és kíséret.

6. Frazírozás.

A kötések megvizsgálása és meghatározása, a motívumok tartama a forma és esztétikai szabályok követelményei szerint.

7. Ujjrend.

Meghatározása a frazírozás kívánalmai és a könnyebbség és biztonság törvényei szerint.

8. Előadás.

a. Gépies. Az előforduló jegyek (legato, staccato, p, f stb.) értelmezése; a súlyos és súlytalan ütemrészek; emelkedés és esés; hosszú és rövid hangok; motívum- és frázis-kezdés, végzés és domborítás.

b. Művészi. A darab szerkezetéből, elemeiből és jelzéseiből következtethető megfelelő gondolatok, érzések és hangulatok kifejezése. Folyékonyság, hullámzás, élet az előadásban.

Eddig a könyv! Hogy a célkitűzés helyes volt, hogy rengeteg egyéni ötletet és jó elképzelést tartalmaz az nem vitatható. De levonhatunk-e belőle valami- féle tanulságot, követendő példát?

Természetesen régi módszert új körülmények között alkalmazni nem lehet. Mások a körülményeink, mert nemcsak más a tananyag; minden bizonnyal fej- lettebbek ma zenei igényeink is; de még a jelenlegi órabeosztás is más.

A mi tananyagunkhoz, az igazi magyar nép- és gyermekdalhoz és azoknak polifonikus feldolgozásaihoz nem alkalmas indulás az a kevés számú pentachord gyermekdal, amely tonika-domináns harmonizálásra alkalmas lenne. Nem tudnánk megelégedni azzal az előadásmóddal sem, amely 5-6 évi tanulás után Bach fúgát, Mozart a moll Rondót, vagy Beethoven szonátát interpretálni képes, még ha formailag, értelmileg fel is tudta fogni a növendék. És szinte hallom azt az ellenvetést is, hogy miképpen volna lehetséges a heti kétszer 24 percbe ezt az alapos elemző módszert belesűríteni, vagy a tanulok mai elfoglaltsága mellett a házi szerkesztési feladatokat megkövetelni? Tamásynénak valóban heti 3 óra állt rendelkezésére két növendék számára, tehát egy-egy növendékre nem 48, hanem 90 perc jutott hetenként. De meg kell azt is említenem, hogy ezek a bentlakó növendékek csak másodnaponként jutottak egy-egy órai gyakorláshoz.

Mindez jogos ellenvetés ellenére, mégis eszembe jutottak Kodály Zoltánnak a 24 kis kánon előszavában írt sorai:

„Minden gondolkodó zenetanár tele van panasszal a régi módszerek hibáiról, de csak halad a régi rossz úton. Keressünk új utakat, ha azt akarjuk, hogy a zene közkincs legyen, nemcsak egyes kiváltságosaké.”

S ha a jelenlegi módszereknek nincsenek is akkora hibái, mint amire Kodály 1946-ban utalt, mégis szükség van új utak keresésére ahhoz, hogy a zenepedagógiát állandóan előbbre vigyük.

És még egy szempont: nemcsak arra kell gondolnunk, hogy a zene közkincs legyen, hanem arra is, hogy minél rövidebb idő alatt juthassanak el a zenekedvelők ehhez a kincshez: a zene igazi megértéséhez és élvezéséhez! S ehhez valóban új utak keresésére is szükség van!

Veszprémi Lili