Parlando 1964/1, 18.-19. p.

A polifon-hallás fejlesztéséről

Hozzászólós Máriássy István cikkéhez (Parlando V. évf., november)

Máriássy István cikkének alaptétele, hogy ti. a polifon hallás fejlesztése minden tanulónál rendkívül fontos, igaz. Amit azonban ezzel kapcsolatban mond, azzal, úgy érzem, vitatkoznunk kell. E vitában sorrendet kell tartanunk: az alapvető, lényeges kérdések felől kell haladjunk a kevésbé fontosak felé. Még így sem juthatunk el a cikk valamennyi téves vagy pongyola fogalmazású állításának vizsgálatáig, ezekre legfeljebb utalhatunk.

Az alapvető kérdés: mikor lehet foglalkozni a polifon hallás fejlesztésével? A cikk szerzője szerint „már” (!) a VI. zeneiskolai osztály elvégzése után. Ha e koncepció mellett maradnánk, hogy ti. csak - és nem „már”! - a VI. zeneiskolai osztály után foglalkoznánk a polifon hallás fejlesztésével, akkor növendékeink 90%-át eleve elzárnánk a polifon művek értő felfogása elől, ami pedig a cikkíró szerint is minden tanulónál rendkívül fontos. A mai helyzet ui. az, hogy a zeneiskolai növendékeknek több, mint 90%-a az I-VI. zeneiskolai osztályokban van, s e téren rendkívül lassú a javulás.

Térjünk vissza a felvetett kérdéshez. Ma általános gyakorlat már az előképző tanításban és az alsó zeneiskolai osztályok szolfézs tanításában a kétszólamú polifon művekkel, esetleg gyakorlatokkal való foglalkozás. Véleményem szerint már az osztinátó-kiséretes népdaléneklés is e tárgykörbe tartozik, ha csak előgyakorlat is az igazi polifóniához. Kodály biciniumainak azonban már jó része valódi imitáló polifónia, s ezeket megfelelő vezetéssel könnyen, szépen és szívesen éneklik a gyerekek már az alsó zeneiskolai osztályokban is.

Ezzel kapcsolatban utalnom kell egy olyan - országosan talán kevésbé, de a fővárosban elég jól ismert - felfogásra, mely szerint a Kodály: Bicínia darabjainak, s minden hozzá hasonló kétszólamú műnek a zeneiskola alsó osztályaiban való énekeltetése „nem nevel igazi többszólamú hallásra, mert a növendékek külön-külön betanulják a szólamokat s nincsenek ránevelve azok egyszerre történő, szimultán elképzelésére”. Ez persze csak kezdetben vagy nagyon gyenge tanároknál van így. Még ha azonban így is lenne - de nincs így! -, véleményem szerint ebből akkor sem az következik, hogy később foglalkozunk e kérdéssel, hanem éppen ellenkezőleg, az, hogy minél előbb.

Összegezve az eddigieket: a legfontosabb kérdésben, vagyis, hogy mikor lehet foglalkozni a polifon hallás fejlesztésével a zeneiskolában, a cikk koncepciójával szemben a kialakult gyakorlatra támaszkodva az a válasz: nem a VI. osztály, hanem már az I., az előképző osztály után, sőt, csirájában már ott is.

A kérdés másik oldala, másik aspektusa: mit tanítsunk előbb, melyik irányban induljunk először: a polifon vagy a homofon többszólamúság felé? E kérdés tudományos érvényű, szigorú·elhatárolására zeneiskolai fokon, a kétszólamú tanítási gyakorlatban véleményem szerint nincs szükség. Itt a kétféle szerkesztésmód jól megfér egymás mellett, hiszen a gyerekek szinte kezdettől mindkét féle kompozíciós technikában fogant művekkel találkoznak a hangszeres anyagban is. Amennyiben valamelyiknek mégis nagyobb súlyt kívánnánk biztosítani, úgy érzem, ez éppen a polifóniát illetné meg, szemben a cikkíróval, aki egyértelműen a funkció - polifónia sorrend mellett tör lándzsát.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a cikkíró polifónia meghatározása, ha szó szerint vesszük, teljesen téves: „melodikailag és ritmikailag önálló életet élő egységek - szólamok -, időben egyszerre hangzanak fel és ez által (!) valamilyen viszonyba kerülnek egymással.” Egy műalkotás egyes részei nyilván nemcsak az által kerülnek egymással „valamilyen viszonyba”, hogy „időben egyszerre hangzanak fel”, következésképpen szólamai sem „önálló életet élő egységek”. Kissé különösen hat egy ilyen megállapítás arról a stílusról, melynek egyik legfőbb jellegzetessége az imitálás, vagyis az utánzása egy másik szólamnak, nem is szólva a kánonról. Nyilván a fogalmazás pongyola. E pongyolaságnak azonban célja van: e cél a funkció terminus technikus kiterjesztése olyan fogalmakra, melyeket eddig egészen más szavakkal jelöltünk, mind a tudományban, mind a pedagógiai gyakorlatban. E fogalombővítés azonban véleményem szerint mind tudományos, mind gyakorlati pedagógiai szempontból tarthatatlan és indokolatlan, s csak zavart okozhat. Ha ilyenre mégis sor kerülne, előbb akkor is tudományos oldalról kell tisztázni a kérdést s csak miután ott már elfogadottá vált az új terminus technikus, vigyük át a pedagógiai gyakorlatba is.)

Fontos elvi kérdésnek tartom még, hogy a cikkíró szerint „nem szükséges … kínos pontossággal hallásunkban szétválasztani az egyes szólamokat”, hogy „mindez… a tanításban külön munkát nem jelent”, hogy „kevés … gyakorlattal, sok énekléssel el lehet érni, hogy ez - ti. a háromszólamú harmonikus polifon hallás - négy szólamúvá bővüljön” stb. Úgy érzem a cikkíró úgy véli rábírni a zenepedagógus-társadalmat a polifon hallás fejlesztésére, hogy a hallásfejlesztés konkrét pedagógiai munkáját bagatellizálja, s véleménye szerint a funkciós hallásból szinte „magától” kialakul a polifon hallás. Ez veszélyes dolog. Nem hiszem, hogy bármi „magától” kialakulna a gyerekekben. Különösen nem a fejlett három- és négyszólamú hallás, legyen akár homofon, akár polifon. Tapasztalatom és véleményem szerint ma éppen a megfelelő háromszólamú anyag hiánya a fő oka a szolfézs nem elég szerves továbbépülésének az összes lehetséges folytatások felé: mind a zeneiskolai továbbképző zeneirodalom anyaga, mind az öntevékeny kórusok négyszólamúsága, de bizonyos fokig még a szakiskolai zeneelmélet tanulmányok irányában is ez biztosítaná a legszervesebb átmenetet.

A cikk fényében világossá válik, mennyire tisztázatlanok még bizonyos fogalmak, sőt alapfogalmak zenetanáraink körében. Ugyanakkor az is kiderül, menynyire nem tudjuk, hol is tartunk, mit értünk el eddig zenetanításunkban, s merre kell és lehet továbbhaladnunk. A zeneoktatási reform során nem arra van szükségünk, hogy minden eddigit félredobjunk s valami teljesen újat agyaljunk ki. Sokkal fontosabb, hogy az eddig elért eredményeket összegezve, azokat továbbfejlesztve, az eddigi esetleges aránytalanságokat egyénsúlyba hozva szilárd alapot s biztos keretet hozzunk létre az egész zeneoktatás számára. Ez távolról sem akarja a kísérletezést, az újat keresést gátolni. A reform egésze azonban elsősorban mégis összegezés, meglévők egyensúlyba hozása kell legyen. Jó módszerrel lehet kanyargós utakat átvágni, vagy megrövidíteni, de magát a fejlődés útját megszüntetni nem lehet. S előfordulhat, hogy a kanyargós utak kiiktatásával olyan meredekké válik a rövid és egyenes út, hogy azon már senki sem tud felkapaszkodni. A mi feladatunk, a zeneiskola feladata pedig az, hogy mindenkinek járható utat mutassunk, melyen végighaladva, biztosan eljut a zeneirodalom csúcsaira.

Péter Miklós