Parlando 1964/2, 17.-20. p.

Századunk zenéje stílusában ugyan nem egységes, de a legtöbb modern törekvésre jellemző, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben szakít az előző korok alkotó módszerével. Így magától értetődő, hogy a klasszikus zene elméleti terminológiája csak részben, vagy más fogalmazásban, vagy egyáltalán nem ültethető át a modern zene területére. Az új logikájú zene számos új elméleti szakkifejezést dobott fel amelyeket ,zenepedagógusaink tanítási munkájukban, vagy a művek elemzése során nem mindig értelmeznek helyesen. Ez a rovat arra vállalkozik, hogy a XX. század zenéjével kapcsolatos legfontosabb szakkifejezések értelmét, jelentését, tartalmát magyarázza. Bemutatjuk az új jelenség kialakulásának történelmi előzményét és a mai megjelenési forma több változatát. A zenetudomány a modern zenei jelenségek számos területéről még nem tudott áttekinthető, végleges rendet teremteni, sok jelenség körül ma még vita folyik. Az itt következő fejtegetések éppen ezért nem elsősorban a tények rögzítésére és definíciók megfogalmazására törekszenek, hanem inkább arra, hogy az új megnyilatkozási eszközöket a múlttal és a jelennel minél több összefüggésben bemutassák. Így óhajtunk világosságot teremteni és eloszlatni a sok látszólagos ellentmondást. Reméljük, hogy az elméleti tisztánlátás a művek helyes értelmezéséhez és stílusos megszólaltatásához is nyújt némi segítséget.

(Kérjük Olvasóinkat, írják meg a Parlando Szerkesztőségének, hogy mely fogalmak tisztázását tartják sürgetőnek.)

A bitonalitás kettő, a politonalitás több hangnem egyidejű jelenlétét hirdeti egy zenemű keretén belül. Ez így, megfogalmazva nem új jelenség, hiszen két vagy több hangnem számos régi műben is előfordul. A zenei feszültség megteremtésének éppen egyik hatásos és hagyományos eszköze a központi hangnembe (alaptona1itásból) való kimozdulás. Ennek, mint ismeretes, több módja van. A fokozatos elmozdulás egyik formája a hangnemi kitérés, amikor az új hangnem csak éppen felvillan. A másik a moduláció, amikor az új hangnem záradéki megerősítést kap és teljes joggal átveszi a kormányzást (legalább egy időre). A hangnemváltás meredeken is bekövetkezhet. Ilyen értelemben bitonális Beethoven: Bagatell-jének induló szakasza:

Op. 33. Nr. 3.

Itt a periódus megalkotásában két hangnem, az F-dúr és a D-dúr vesz részt, ezek a hangnemek azonban illő távolságban egymás után következnek. Az ilyenfajta kéthangneműségnek még régebbi közismert példája a kvintváltós népdalszerkezet, mely lényegében szintén két rendszer egymás utáni összerakásából alakult.

Az eddigiektől lényegesen eltérő jelenség a szimultán bitonalitás, vagy szimultán politonalitás, mely két, vagy több hangnem egyidejű jelenlétére utal. Lehetséges-e két, vagy több hangnem egyidejű megszólaltatása? Az irodalmi példák bősége igazolja, hogy igen. Játékból mi is megszólaltathatunk énekkarunkkal (vagy zenekarunkkal) két különböző hangnemet. Szigorú nagy terc párhuzamban énekeltessük szolmizálva egyidejűleg a C-dúr és E-dúr hangsorokat:

Meglépő hangzás fog kiderülni. Tapasztalni fogjuk, hogy az agyoncsépelt dúr-skálák egyidejű megszólaltatása egészen új, friss hanghatást eredményez. Felmerül a kérdés, hogy a kívülálló képes e külön kihallani a két hangnemet. Mindkét hangnem karakterét elmossa az egyidejű megszólaltatás, tehát nehezen ismerhető fel a négy kvint távolságú kétféle dúrhangsor. Az új színek varázsán kívül éppen ez az elmosó, ködösítő hatás tette a modern zeneszerzők számára népszerű eszközzé az egyidejű hangnem-keverést. A szimultán bitonalitás tehát nem erősebb, hanem a klasszikusnál halványabb tonalitást jelent.

A zeneirodalomban ennek a jelenségnek többféle formájával találkozunk.

1. Szirnamovszki 1. vonósnégyesének befejező részében a négy szereplő hangszer tartósan egyszerre négy különböző hangnemben játszik (C-Esz-Fisz-A). Az irodalomban gyakoribb eset, amikor a hangnemi összetalálkozás csak néhány ütemre terjed, például Bartók alábbi kórusrészletében:

Klasszikus őse a jelenségnek Beethoven: Eroica-szimfóniája 1. tételének visszatérés előtti része, amelyben a tonikai és domináns harmóniák küzdenek egymással:

A felsorolt esetekben tehát tényleges konfliktusról van szó. Különböző hangnemek, úgy is mondhatnánk, különböző kvintoszlopbeli rétegek ütköznek egymással. A bitonalitásnak ez a fajtája tehát hagyományos formátumok újszerű használatából adódó feszültségteremtő eszköz.

Különleges esete a bitonalitásnak, amikor a szerző a népdal szilárdságát teszi próbatűz alá úgy, hogy a tonális (diatonikus) népdal mellé erősen súrlódó ellenszólamot állít. Bartóknál, Sztravinszkijnál különösen gyakori a népdal tonalitásának ilyenszerű elfátyolozása.

E csoport keretében bemutatunk még egy sajátos hangnemkeverést, mely szintén gyakori Bartók műveiben. Ez a dúr és azonos alapú moll egymásra illesztése:

Tulajdonképpen a klasszikus maggiore-minore elv újszerű sűrített változatáról van szó. Mintha a moll- és dúrtercek sűrű váltakozása a modern városi élet nyugtalan szívverését szimbolizálná.

2. Sztravinszkij: Petruska című művének alábbi részletében a kottaképen szintén felismerhető a kétféle tonalitás:

A különféle hangnemben megszólaló két klarinét egy sajátos színt, sajátos karaktert állít elénk. Úgy tűnik, mintha a hangszerek hamisan szólnának. A torz, térfás, groteszk hanghatás megteremtésének egyik igen gyakori eszköze a szimultán bitonalitás. Casella: Carillon (Harangjáték) című művében a fehér és fekete billentyűk (lényegében a szext-kvint távolságú hangnemek) egyidejű megszólaltatása szintén „hamis”, elhangolt benyomást kelt:

Bartók alábbi hegedű duójában mindkét hangszerre más-más előjegyzést ír elő:

Itt tulajdonképpen a két különféle rendszerű dallam egy sajátos hangkészletté, egy modern hangsorrá áll össze, amelynek kottába való rögzítése úgy gazdaságos, ha a két szólamnak más-más előjegyzést írunk. A mű hangkészlete:

Ezzel a szimultán bitonalitásnak legfőbb típusait lényegében felsoroltuk. Hasonlít ez a zenei kifejező eszköz a modern festőknek arra a képábrázolására, amikor a tárgyat egyszerre két, vagy több nézőpontból festik. Vagy a modern írók olyan újszerű leírási módszerére, amikor a különböző időben lejátszódó eseményeket egy képbe sűrítik. Úgy látszik az „idő” relativitása, mely a modern tudománynak is izgalmas problémája, a művészeti ábrázolásban is forradalmat hozott.

Turcsányi Emil