Parlando 1964/3, 15.-16. p.

Emlékezés Waldbauer Imrére

Két évtizede még közöttünk élt és működött Waldbauer Imre, nagyhírű és kiváló vonósnégyesének primáriusa, Főiskolánk hegedűtanár-képzőjének vezetője, a metodika előadója és vonósnégyes tanára.

Nagy előadóművész és nagy pedagógus volt. Pedagógussá válása előadói és muzsikus alkatából következett. Abból a fajtából való zeneművész. akit nem elsősorban az ösztönös virtuóz adottság, hanem a zene mondanivalójának kifejezési igénye tett nagy előadóvá. Hubay mesteriskolájából került ki, ennek volt egyik reprezentánsa és mesterének nagy tisztelője. Hegedűs pályája, annak számos nehézsége messze szétágazó kutatómunkára késztette. Ennek volt köszönhető szélesen megalapozott elméleti tudása és tanítása a hegedülésről, ezt vetíti elénk „A magyar hegedűművészet és pedagógia fénykora” című írása is. (Megjelent: „A magyar muzsika hőskora és jelene” című könyvben, Pintér Jenőné kiadása, 1944.)

Előadói működése a kvartettezésben teljesedett ki. Együttesét a Waldbauer-Kerpely vonósnégyest 17 éves korában alapította, s ez az együttes külföldi és hazai kritikák szerint a kamarazenélés legmagasabb szintjére jutott el. Így ismertették és tették emlékezetessé a műveket, melyek előadásukban bontakoztak ki, így törtek utat a régi mellett az új és a magyar zenének, itthon és külföldön több mint harminc esztendőn át.

Működésük valóban úttörés volt. Beethoven késői kvartettjeinek, Bartók és Kodály vonósnégyeseinek megszólaltatását akkoriban sem széles közönségigény, sem kultúrpolitikai tényezők nem szorgalmazták.

Pedagógiában sem haladt kijárt és könnyű úton Waldbauer Imre. Nem másoltatott, hanem alakíttatta a zenét és inspirálta a formálást. Még ujjrendet sem íratott le - hanem elmagyarázta a jó ujjazat művészi és célszerűségi követelményeit. Minden igyekezetével önállóságra nevelt -, önmaga kritikusává igyekezett tenni a növendékeket, kifejleszteni az önálló tájékozódó készségét.

Tanulmányában elragadtatott csodálattal fordul Hubay felé, aki a magyar hegedűiskolát fénykorára emelte, nemzetközivé tette, s a művelt világ érdeklődési körébe vonta. Bőven sorolja ennek a nagy mesternek erényeit, s a fejlődésre tett óriási hatását. De nem véletlen, hogy művész és emberideáljának azt a Joachim Józsefet (Hubay tanára volt) választotta, aki rögös úton jutott el a csúcsra, s hogy szerető emlékezése még Joachim tanárára. Bőhm Józsefre is átsugárzik.

Joachimot tízéves korában bécsi tanára eltanácsolta a hegedűs pályáról, mert a korábbi pesti tanulóévek során elhanyagolt jobb kezének hibás beidegződéseit, merevségét helyrehozhatatlannak vélte. A kisfiú azonban szenvedélyesen ragaszkodott hivatásához, s későbbi tanárának, a pesti születésű Bőhm Józsefnek segítségével éppen annak lett a felülmúlhatatlan mestere, ahol a baj volt: a vonó-technikának. Tizenhárom éves korában már így ajánlja őt szereplésre Mendelssohn, a londoni Filharmóniához, melynek tradíciói tiltották csodagyerekek felléptetését. „Nem csodagyermek, hanem rendkívüli képességű, de fiatalkorú nagy művész.” Joachim volt, aki a „majd száz esztendeig parlagon heverő Bach szólószonáták, partiták kultuszát elindította, s nagyszerű előadó művészetével magas fokra emelte”. Akit halálakor, mint hasonlíthatatlan tanítót, zseniális művészt, atyai barátot búcsúztatott legközelebbi munkatársa és vele az az ifjú nemzedék, melyhez Waldbauer is tartozott. - „Valamennyinknek szinte atyai barátunk volt, azzá tette hegedülése, de egész élete munkája is. Ilyen nagy volt az ő „emberi művészete” - írja Waldbauer.

Joachim jobb-karválsága, majd annak leküzdéséből sarjadt nagyszerű vonókezelése tanár és tanítvány közös diadala volt a technika tudatos művelésében és alkalmazásában. Legnagyobb művészi igényei tövében nőtt meg a mechanizmus működtetésének tudománya, az előadó küzdelmei teremték a pedagógus későbbi gyümölcsét.

Korábban Waldbauernek is többször voltak - túlerőltetésből vagy hibás izomműködésből eredő - szakmai egészségtelenségei. Az ilyenkor reászakadt kényszerpihenők alatt fejben dolgozta ki a hibák okát, elkerülésük vagy kijavításuk lehetőségét. Következtetései alkották azután a nagy elődök tanítása és kortársak példája mellett metodikai előadásainak anyagát.

Olyanformán nevelte a jövő oktatóit, hogy a „hangképzés” gyűjtőfogalmába tartozó részletfeladatokat előadásai alapján kidolgoztatta növendékeivel. Hangképzés a bal kéz és a vonó oldaláról különböző tempókban és karakterekben; a vibrato, fekvésváltás, ujjrendszer kezdés, a tartott hang, vonóváltás, a különféle vonásnemek változatai és ezek alkalmazása - voltak a tételek. Ezek taglalása nagyon épületes eszmefuttatásokkal ajándékozta meg az ifjú hegedűsöket.

Azt a tényt, hogy a jó megoldás mindig ökonómiával és jó izomérzettel párosul, nem győzte eléggé hangsúlyozni, és ezekkel az elmélet és hegedűóráin sokat időzött. De hogy egy alkalmi jellegű kis növendék-kvartettből hogyan lett a keze alatt pillanatok alatt együttes - azt másként érte el. Néhány ütemnyi imbolygás után az asztalra csapott és rájuk kiáltott: „Tempó? Karakter? Dinamika?” Ilyenkor nem szerette, ha kottába pislognak, mert ezt tudni kellett elinduláskor. A vonásokat, ujjazatokat lehetett később rendezni - ha nem készülhettek fel jól az órán -, de muzsikához nyúlni anélkül, hogy fogalmuk legyen róla, minek is kellene megszólalni - nála nem volt szabad.

Neveltjeit hatalmas lendülettel igyekezett a zene áramkörébe mihamarabb bekapcsolni. Rendkívüli jellemzőkészségével és gazdag fantáziájával hallatlanul fel tudta bennük fokozni az intenzív muzsikáló kedvet. A zenében való meggyőződöttsége, magával ragadó megjelenítő ereje lehetetlenné tette a remekművekkel szembeni közömbösséget, üresjáratú hangszaporítást. Lenyűgöző volt, ha beült a növendékek közé és a brácsaszólam eljátszásával a holtpontról messzire elmozdította és kilendítette a kísérleti produkciót. Mosolyogtató, de igaz, hogy olykor még a csellisták kezéből is kiragadta a hangszert, és annak megszólaltatásával is fokozni tudta a zenei kifejezést. Tanításának, nevelői munkájának kiteljesedését a kamarazene órák jelentették, ilyenkor testesült meg maradéktalanul a pedagógiai módszere: a kifejezés szolgálatába állítani a technikát, jól kezelni a hangszert. Mint tolvajnyelv röpködtek a tanácsot osztó szavak és mindig beváltan hatottak. Szépen szólt a zene, célba értek az elméletű foglalkozásokon kidolgozott fejtegetések és biztos lehetett benne tanár és növendék, hogy ez már nemcsak helyi eredmény és véletlen siker, mert amit ilyen alkalommal tanult meg valaki, azt életében el nem felejtheti. Növendékei köszönetét így viszonozta:

„Számomra volt öröm, így kell a zenével foglalkozni.” Szívósságát, és rugalmasságát ez az alkotó munkában lelt öröm táplálta, munkakedvét ez növelte.

Ha zenével nem lehetett, akkor más eszközökkel szolgálta a humánumot. Sok- sok emberélet átmentői voltak ő és felesége közel húsz év előtt. Lenyűgöző elszántsággal, leleménnyel és áldozatkészséggel nyújtották menedéket, közvetlen vagy közvetett segítséget minden rendű-rangú üldözöttnek. Ezt, mint nehéz, izgalmas, de magukra feltétlenül kötelező feladatot teljesítették.

Élete a zene megfogalmazására való szakadatlan törekvés volt, elért kiemelkedő sikereket és maradtak befejezetlen kísérletei. Szeretett és tudott muzsikálni, tanítani és zenét meghallgatni.

Gondolom és bízom benne, hogy a magyar zenetörténet méltó módon fogja megőrizni Waldbauer Imre életének és munkásságának emlékét.

Szegényebbek lennénk, ha nem így volna.

Szeszlerné Göndör Márta