Parlando 1964/3, 22.-24. p.

A HATVANI ZENEISKOLÁT

A hatvani zeneiskola munkájáról nem állítható, hogy országosan ismert, még az is alig-alig, hogy ez az iskola a megye különös gonddal patronált intézményei sorába tartozik. Az iskolának mintegy 350 növendéke van, közülük számosan a környező községekből, Hortról, Csányból, Selypről járnak be zenét tanulni - ugyanakkor egyik pedagógusa rendszeresen kijár a Mátravidéki Erőműbe, ahol 27 növendéket oktat zongorára.

Az intézmény 15 tanára közül nyolcan státusbeliek, öten óradíj-átalányosak, ketten pedig óradíjasok. A tanári kar túlnyomó részben utazótanárokból áll, mindössze hárman hatvani lakosok. - Az utóbbi két évben több jól képzett, lelkes, fiatal pedagógus került az iskolához -, ez érezhető is a munka lendületén. tartalmán egyaránt.

Így foglalhatnám össze röviden Bőze Tibor igazgató felvilágosításait, amikor egy tanári hangverseny megkezdése előtt váratlanul betoppantam hozzá és feltettem kérdéseimet az iskola munkájáról. Gondolom, az adatok nem ártanak e sorok további kibontakozásához, bár ezúttal nem az iskola egészéről, inkább munkájának egyik új típusú - és szerintem igen jelentős - területéről szeretnék beszámolni.

A tanári hangverseny célja elsősorban az ifjúság zene iránti érdeklődésének fokozása, helyes irányba terelése volt. A zeneiskola fiatal tanárai határozták el, hogy koncertet adnak az általános iskolás fiataloknak, és a koncert műsorát a zeneiskolai tananyag alapján állítják össze úgy, hogy azzal csináljanak kedvelt a zenetanuláshoz. - Íme, ez volt a célkitűzés -, lássuk, mit eredményezett a fiatal pedagógusok nekikészülése?

Több mint száz általános iskolás gyerek várta a hangverseny kezdését. Valamennyien jutalomjegyet kaptak, mert énektanáraik véleménye alapján előmenetelükkel, magatartásukkal rászolgáltak az elismerésre. Bőze igazgató néhány kérdést is készített a műsorhoz tartozóan, a helyes válaszokért csokoládé járt jutalomképpen. Amolyan „Zenekedvelő gyerekek klubja”, vagy „Zenélő órák” fiókműsora kerekedett ki az egészből - már ami a hangulat felfokozását és a nemes vetélkedés kibontását illeti.

De ez alkalommal inkább a fiatal hatvani zenetanárokról és műsorukról szeretnék szót ejteni.

Örült az ember lelke, amint látta Radnóti Tibor és tanártársai - Békefi Júlia, Hamvas Ella, Pessek Erika és Velőssy Zsuzsanna - lelkes készülődését a hangverseny előtt. A készülődésbe a művészi felkészülést, a próbákat is beleértem, amelyeket szabad napjaikon, az egyik fiatal pedagógus lakásán tartottak meg -, de ennél nem volt kisebb értékű az a lelkes rendezkedés sem, amellyel a hangverseny ún. technikai előfeltételeit teremtették meg. Ez alkalommal ugyanis ők voltak a rendezői, ügyelői és közreműködői is a koncertnek. Az öttagú kollektívának sikerült gördülékeny műsort szerveznie, tartalmában pedig… - nos, azt hiszem megéri a helyet a teljes program közlése, hogy utána világosabb legyen az arról alkotott elemzés:

A részletes műsor végigolvasása után első pillanatra is kitűnik, hogy az pedagógiai és zenetörténeti szempontok szerint egyaránt helyes elképzelésen alapul. Nemcsak azért, mert Bach-hal kezdődik és - nagyjából helyes időrendet tartva - a barokk, a bécsi klasszikus, majd a romantikus mestereken át eljut századunk azon nagy zeneszerző egyéniségeiig, akiknek nyelvezete történetesen a népzene melódiavilágából, intonációjából indul el - ideértve Bartók és a ma élő magyar szerzők mellett Hacsaturjánt is.

Helyesnek bizonyult a műsor abból a szemszögből vizsgálva is, hogy a lehetőség szerint, maximálisan élt a rendelkezésre álló kifejezési eszközökkel. Nos: a hegedű, a zongora, az ének, a klarinét és a gordonka felváltva szerepeltetése feltétlenül változatossá tette a program egészét - ugyanakkor élénk érdeklődést váltott ki a gyerekekből, nemcsak a hangszerek különbözősége, formája, kezelési módja, hanem érezhetően a gazdag és változatos hanghatás, hangszín következtében is.

Hangulatilag is szerencsének bizonyult a műsor szerkesztése, mert a játékosan pergő, friss előadási darabok mellett - mintegy átvezetésképpen - helyet kaptak benne a mérsékelt, majd ünnepélyes tempójú stilizált táncok, a szabályos, periodikusan ismétlődő ritmikájú művek mellett a szinkópás ritmusok, a megindító, érzelmekre ható romantika pedig a népi játékok keresetlen, egyszerű hangulatában oldódott fel.

A szünetet követő kamarazenélés talán még merész lépésnek bizonyult a műsor első része után - már ami a művek játszási fokát illeti. De nem kétséges, hogy kitágította a kaput, amelyen át az ifjú hallgatóság bepillantott a muzsika birodalmába, sőt a szélesebbre tárt kapun e birodalom újabb tartományait ismerhette meg. Konkrétan a két Händel-áriával és a Mozart trió tétellel kapcsolatban mégis az volt az érzésem, hogy ezt a két számot az előadók elsősorban saját gyönyörűségükre játszottak el. Ez természetesen nem hangozhat elmarasztalásképpen, hiszen a pedagógiai jellegű első részben eleget tettek eredeti elképzelésüknek, amit a gyerekek egyre fokozódó érdeklődése és tetszésnyilvánítása pregnánsan bizonyított. De a második rész sem „rontotta el” az addig elért hatást, legfeljebb kevesebben érezték magukhoz annyira közel a muzsikát (inkább csak a zeneiskolás továbbképzősök), mint a műsor szünet előtti részében. Ekkor egyébként a gyerekek arcáról le lehetett olvasni, ha számukra ismerős mű hangzott fel: a nézőtér különböző részén mosolyra villant egy-egy arc, szinte beszédesen elárulva, hogy gazdája ismerősként üdvözli, vagy éppen maga is tanulja már Bach, vagy Bartók műsorba iktatott művét.

Hadd tegyem még hozzá az eddigi észrevételeimhez. hogy a kelleténél valamivel hosszabbra nyúlt a műsor. Némi lankadás vált érezhetővé annak vége felé - érthetően, hisz nem rendszeres koncertlátogató közönség ült a teremben, amelyik már hozzászokott a másfél-két órás műsorokhoz. A figyelem ilyenforma - és természetes - lankadását azonban el lehetett volna kerülni. Nemcsak a műsor mintegy 20-25 percnyi megrövidítésével, hanem egyidejűleg rövid (másfél-két perces) zeneismertetések beiktatásával. Így is össztartamában kb. negyed órával rövidebb lett volna a műsor (ha a zeneismertetésre tíz percet számítunk), de azon belül meg lehetett volna világítani a különböző zenei stílusirányzatok jellemzőit, vagy szót lehetett volna ejteni a különféle zenei műformák sajátosságairól, sőt a műsorban előforduló szakkifejezések megmagyarázása sem lett volna felesleges. Ne feledjük el, hogy a mintegy 100-120 főnyi hallgatóság túlnyomó részben a hangszeres zenét nem tanuló általános iskolásokból került ki, ezen belül is az alsó tagozat évfolyamaiból! - A jól elhelyezett zeneismertetést semmiképpen sem pótolták a közben feltett kérdések, mert a hallgatóság nagyobb része előbb igényelt volna zeneismertetést, hogy a kérdésekre utóbb válaszolni tudjon. (Egyébként meggyőződésem szerint a vetélkedés nincs ellentétben a zeneismertetéssel, sőt tudatosabbá teszi az ismeretanyagot. A kellő gonddal összeválogatott kérdések ugyanis éppen kiegészítői lehetnek a zeneismertetésnek.)

Hogy még szemléltetőbb képet adjak a hallgatóság zenei ismereteiről, idézhetek egy-két választ a vetélkedőben részt vett gyerekektől. Magamhoz vettem egy cédulát (a válaszokat írásban kellett megadni, majd felolvasni), amelyen Kovács Zsuzsa zeneiskolai növendék VI. évfolyamos zongorista helyesen állapította meg az elhangzott 3 kis Bach-mű hangnemét, ugyanakkor nem tudta, hogy J. S. Bach melyik zenetörténeti korszakba tartozik. (Barokk helyett azt írta: „Bach-kor”.) Ugyanő ismerte a gordonka más elnevezését is, de a dalok csoportosítását már így írta fel: népdalok, műdalok, áriák. Arra a felszólításra pedig, hogy írjon fel általa ismert hegedűművészeket - három nevet tudott felírni, akik közül az egyik hatvani születésű (az ő nevét mások is tudták, amiben a lokálpatriotizmus jó irányú ápolására lehet következtetni) a harmadik azonban már nem hegedű-, hanem brácsaművész volt. Végül: megoldhatatlan nehézséget jelentett Tartini, Muszorgszkij és Hacsaturján nevének helyes leírása - kiváltképp az utóbbié.

Vegyük számításba, hogy a vetélkedésben a bátrabbak és a zeneileg képzettek vettek csak részt, így a megadott válaszok nem az átlagot, hanem az átlagot meghaladó zenei „képzettséget” jelenthették. Úgy gondolom, ez elég meggyőző érv ahhoz, hogy a jövőben a zenei nevelés fontos tényezőjeként vegyék figyelembe a hallgatóság átlagos zenei ismereteit.

Ezek a megjegyzések természetesen nem az öt fiatal, ügybuzgó hatvani zenepedagógus felé irányulnak. Az ő munkájuk helyi szinten az úttörés jelentőségével bírt, és tőlük felelőtlenség lenne többet kívánni, hiszen - mint említettem korábban - fizikai erejüknek és szakmai tudásuknak legjavát adták, mégpedig mindkettőt hihetetlen ügyszeretettel, lelkesedéssel párosulva! De valamivel több segítség jó szolgálatot tett volna akár a zeneiskola többi pedagógusa, akár az általános iskolák énekpedagógusai részéről.

Az első kísérlet eredménye így is örvendetesen biztató volt: látszott a gyerekeken (és megjegyzéseikből hallható is volt), hogy a hangversenyt kedves és hasznos időtöltésnek vették. Őket könnyű lesz elhívni a következő koncertre, amelyre egyébkent a fiatal zenepedagógusok - szinte megállásnyi szünet nélkül - még fokozottabb lelkesedéssel készülnek. Ha ez a lelkesedés több tapasztalattal - és ami szintén elengedhetetlen - több jóindulatú segítséggel párosul, nem kétséges, hogy Hatvanban az ifjúság zene iránti érdeklődése hamarosan megsokszorozódik. Erre pedig ott is, másutt is nagy szükség van, hiszen ennek a tanári bemutató hangversenynek is egyik nem titkolt célja az volt, hogy a filharmóniai hangversenyek gyér látogatottságát ilyen nemes „zenei szervezéssel” többszörösére növelje.

A hatvaniak kezdeményezése nem országos jellegű újítás: többen „kitalálták” már ezt előttük is. De a zenepedagógia iskolán kívüli kiterjesztése és a zenei tömegnevelés ilyen eszközökkel történő segítése a hivatás mélységes tiszteletét és fontosságának átérzését bizonyítja. Ezért érdemli meg Radnóti Tibor, Békefi Júlia, Hamvas Ella, Pessek Erika és Velőssy Zsuzsanna kezdeményezése a legmelegebb elismerést és támogatást.

E sorok megírásának nem titkolt célja is éppen a helyes módszerek elterjesztésének segítése, ezáltal a zenei nevelés áldozatos munkájának előbbre vitele, ugyanakkor azonban a zenepedagógus hivatástudat ilyen szép megnyilvánulásának dicsérete is.

Kollár Endre