Parlando 1964/4, 21.-22. p.

Hozzászólás Lukin László cikkéhez

Lukin László cikke a „Parlando” januári számában rávilágított az iskolai karének jelentőségére. Ez a cikk indított arra, hogy a több éve ismétlődő karvezetői tanfolyamok tanulságait leszűrve egy-két gondolatot fűzzek az iskolai karvezetés témájához.

Ma a módszerek fontosságának tudatában az iskolai karének is kinőtt az ötletszerűség gyerekcipőiből. A karvezető tudatosan képezi a természet adta hangszert, mely bármely más hangszerhez hasonlóan egyenrangú művészi produkciókra képes. Ha meghallgatjuk a Lipcsei Tamástemplom kórusának gyermekhangjait, vagy a „Wiener Sängerknaben” nemes tónusát, hazai viszonylatban a Magyar Rádió Gyermekkórusát, fogalmat alkothatunk a Gyermekhang elérhető lehetőségeiről. Ezzel nem azt akarom bizonyítani, hogy minden iskolánk rendelkezik hasonló lehetőségekkel, de a módszeres hangképzés segítségével egységes, szép hangszín érhető el.

Lukin László cikkében a hangszert kikapcsolja a karénekből. Továbbfűzném e tilalmat, és a hangadásra is hangszer helyett hangvillát javasolnék. Sok karvezető választja a hangszerrel való hangadást, és ha lehangolódott hangszeren történik a hangadás, a mű egész más hangnemben szólal meg. A hangsíp használatát sem javasolom, mivel a levegő beáramlásának erejétől is függ a hang magassága. A hangvilla használata a legcélszerűbb és egyben a közönség számára a legcsendesebb. Arra kell ügyelni, hogy a produkció előtti izgalom hevében is mindig pontosan adjuk meg a kívánt hangot. Ha több szólam indul egyszerre, mindig a legmélyebb szólammal kezdjük a hangadást.

A karvezető módszeres munkájához tartozik a tanulandó mű alapos ismerete.

Ne a kórussal együtt tanuljuk meg a művet, mert ezáltal elesünk annak a lehetőségétől is, hogy a műben előforduló nehezebb dallamfordulatokat a hangképzés során egy ügyesen összeállított gyakorlat formájában előkészítsük. Fontos továbbá a mű alapos ismerete azért is, mert a 6. órában már kissé fáradt gyermekekben a mű megtanulása iránti érdeklődés felkeltése a karvezetőre háruló fontos feladat.

Szólnunk kell a helyes műsorpolitikáról, mellyel még nagyon sok karvezető küszködik. Egy-egy Kulturális Seregszemle alkalmával sokszor kellett megállapítani egy-egy kórusról, hogy nagy fába vágta a fejszéjét. Nem beszélve arról a nagy energiáról, melyet ilyen mű megtanulásába fektettek, a sikertelen szereplés rányomja bélyegét a további munkára is. Mind a kórus, mind a karvezető könnyen kedvét veszíti, és ez pedig a fegyelem rovására mehet. Egyszerű művek művészi előadása egyenértékű bármilyen nagy mű előadásával.

Az iskolai kórus ünnepi színt visz szerepléseivel az iskola életébe. Azonban nemcsak ez a cél, hanem a zeneszeretetre, a társas zenélésre való nevelés, a művek és ezeken keresztül zenetörténetünk nagyjainak megismerése, megszerettetése. Ezért ne hajszoljuk énekkarunkat a produkció jegyében, mert a nagy rohanásban elfelejtjük, hogy nemcsak előadóművészek, hanem pedagógusok is vagyunk. Elfárad a kórusunk, és az, ami ezelőtt pihenés, felüdülés volt, az most már fáradságos munka lett. Nagy múltú énekkari kultúránk érdekében óvjuk gyermekeink hangját, készítsük elő a felnőtt énekkarokban való további aktivitásra. Nem a nagy hangerővel történő éneklés teszi a kórus hangját szárnyalóvá, hanem a tiszta éneklés, melyért Kodály oly sokat fáradozott.

Végezetül: a kórusvezetők állandóan képezzék magukat, Legyenek otthonosak a partitúraolvasásban, és maguk is szeressenek énekelni. Szakmai felkészültség birtokában, módszeres karénekórákkal vonzóvá tehetik még az oly sokat emlegetett öntevékeny énekkari mozgalmat is, melyről sokan borúlátó módon nyilatkoznak Az igények állandóan nőnek, és ezzel a karvezetőknek lépést kell tartaniuk. Legyen a zene mindenkié, de ehhez az utat nekünk kell megteremtenünk.

Németh Gusztáv