Parlando 1964/5, 5.-8. p.

A szocialista esztétikai nevelés néhány elvi kérdése

Nevelésügyünk mostani szocialista megújhodásának idején, ebben a pedagógiai reformkorban már természetes jelenségnek számít, hogy alkotó viták bontakozódnak ki a gyakorlati oktató-nevelőmunka legkülönbözőbb kérdéseiről. Az iskolareform, s ami mögötte van: az előrehaladó szocialista építés új megvilágítást, új hangsúlyokat ad olyan pedagógiai témáknak is, amelyeket a pedagógiai kézikönyvek már véglegesen megoldottnak tekintettek, amelyek már régóta szerves részét képezik a mindennapos pedagógiai tevékenységnek. Nem is lehet másként. Ha valóban közelebb akarunk jutni az élethez, ha meg akarjuk szüntetni az iskola és a társadalmi élet közötti szakadékokat, ha teljesebbé, hatékonyabbá akarjuk tenni a szocialista iskola nevelő hatásainak rendszerét, akkor kritikailag felül kell vizsgálnunk munkánknak valamennyi mozzanatát, mérlegre kell tennünk mindent, ami az ifjúság nevelésével valamiképpen összefügg: megfelel-e céljainknak? korszerű-e? hatékony-e? Leverni a kényelmes megszokottság évtizedes porát, megszabadulni a megcsontosodott tradicionalizmustól anélkül, hogy az értékes hagyományokat sutba dobnánk, meglátni és féltő gonddal ápolni a jövőben kilombosodó és megizmosodó hajtásokat, - ez a mai kor parancsa a pedagógus számára is. A bontakozó viták is ebben az értelemben jelzik: a pedagógus közvéleményben kezd általánossá válni az igény és az akarat a pedagógiai tevékenység egészének szocialista korszerűsítésére.

Egyre több szó esik az esztétikai nevelés helyzetéről is. Ez a helyzet különösen sok gondot okoz számunkra, mert nevelésügyünknek ezen a területén nemcsak a korszerűtlenség jeleit figyelhetjük meg, hanem a viszonylagos elmaradottság tüneteit is.

Munkaközösségi eszmecseréken, tantestületi értekezleteken és a pedagógiai sajtó hasábjain egyaránt szaporodnak a figyelmeztető megjegyzések: az esztétikai nevelés pedagógiai tevékenységünk egyik legelhanyagoltabb területe, még manapság is mostohagyerek, aki rendszerint a rövidebbet húzza a tennivalók szétporciózásakor. A Pedagógiai Szemle szerkesztőségi cikke (1961. 6. sz.) pontos képet adott erről a visszás helyzetről: „Egy kicsit mostohán bánunk az esztétikai neveléssel. Tudjuk, hogy a nevelés öt fő területének egyike. Ennek megfelelően helyet kap a pedagógiai tankönyvekben, nem marad ki felsorolásainkból, nyilatkozatainkban kiemeljük fontosságát; azt is megállapítjuk néha, hogy elhanyagolt s nagyobb gondot kell rá fordítani - mégis, mintha nem lenne egyenjogú tagja a „családnak”. A tekintélyesebb, „komolyabb” területek úgy tekintik, mint kedves, vonzó, de alapjában véve nem sok hasznot hajtó rokont.” *

Persze, nem új keletű problémáról van szó. A Horthy-korszak pedagógiai elmélete és gyakorlata az esztétikai nevelés területén is jókora csődtömeget hagyott ránk örökül; a formalizmus, a külsőségekben elakadás és az idealista frázisosság különcei jórészt a polgári pedagógia hagyatékaként kötik meg esztétikai nevelésünk előrehaladását. Másfelől a szocialista pedagógia kibontakozódása sem lehet egyenletes folyamat. A magyar szocialista nevelésügy hőskorában természetesen nem az esztétikai fejlődés „következő láncszeme”, és sokszor még ma is úgy tűnik, mintha megoldásra váró gondjaink, gyors cselekvésre ösztönző tennivalóink más természetűek lennének. Valóban, a magyar iskolaügynek az a reformkora, amelyben élünk, elsősorban a világnézeti és erkölcsi nevelés, a gyakorlati életre és munkára nevelés területein teszi parancsolóan szükségessé az előbbre jutást. Talán innen is ered az a nézet, hogy az esztétikai nevelés megújítása színvonalasabbá tétele most „nincs napirenden”. Nos, az említett megjegyzések éppen arra figyelmeztetnek, hogy ez a nézet hovatovább tarthatatlan, mert teljességgel elhibázott gondolatsor végeredménye. Ha megértjük a marxista pszichológiának azt a tanítását, amely szerint az emberi személyiség egységes, s ha komolyan vesszük a kommunista nevelés alapvető céljának azt a meghatározását, amely szerint a szocialista iskolában sokoldalúan fejlett embereket kell nevelni, akkor könnyű megcáfolni az esztétikai fejlesztés elsúlytalanításához, lekicsinyléséhez vezető okoskodást. Teljes embereket kell nevelnünk, akiknek személyiségében nincsenek Achiles-sarkok. Innen csak egy lépés annak a felismerésnek kimondása, hogy az esztétikai nevelés pótolhatatlan, semmi mással nem helyettesíthető elemekkel járul hozzá a sokoldalúan fejlett, kommunista ember kialakításához.

Ez a tétel persze nem valami vadonatúj felfedezése a szocialista pedagógiának. Ha most újra és az eddigieknél nagyobb hangsúllyal napirendre kerül, ez jó alkalom arra, hogy ismét emlékezetünkbe idézzük a szocialista pedagógiai tudomány fontos megállapításait, igazságait. De nemcsak régóta tudott tételek felelevenítéséről van most szó. Manapság ez a „régi” téma is gyökeresen újszerű összefüggésben merül fel. Nemcsak színvonalasabb esztétikai képzésre van szükség, nemcsak a viszonylagos elmaradást kell megszüntetnünk. Korszerű esztétikai nevelést kell kibontakoztatnunk. Kultúrforradalmunk, s a kultúrforradalom szerves részét képező iskola reform ad újszerű megvilágítást az esztétikai nevelés témájának is. Nincs másként: esztétikai nevelésünk hatékonyabbá tétele és korszerűsítése - egyazon feladat két oldala.

Ami a korszerűsítés kérdését illeti, ez az esztétikai nevelés vonatkozásában sem speciálisan hazai probléma. UNESCO-konferenciákon és nemzetközi esztétikai világkongresszusokon egyre határozottabban hangot kap az a vélemény, hogy a hagyományos esztétikai nevelés már nem elégíti ki a modern ember igényeit és szükségleteit. És amikor neves szovjet művészek 1960 januárjában levelet intéztek a Pravda szerkesztőségéhez, ugyanebben a szellemben fogalmazták meg végkövetkeztetésüket: „… felvetjük az esztétikai nevelés komoly megváltoztatásának szükségességét…” Itt azonban tanulságos összehasonlítást végezhetünk a kapitalista és szocialista országokban folyó pedagógiai viták világnézeti irányzata között. Itt is, ott is szóvá teszik az esztétikai képzés korszerűtlenségét. De amikor felmerül a kérdés, hogy miért kell korszerűsíteni, hogy milyen pedagógiai célokat szolgáljon a modern iskola esztétikai nevelése, kiderül a javasolt megoldások gyökeres különbözősége, sőt ellentétessége. A nyugati kapitalista országokban az esztétikai nevelés körüli vitáknak van valamilyen defenzív jellege. A polgári teoretikusok érzik, hogy az a társadalmi valóság, amelyben élnek, nem kedvez a szépművészeteknek és a művészeti-esztétikai kultúrának. Legtöbben a „Lárma és a hajsza korszakát” teszik felelőssé a múzsák elhallgat- tatásáért. A „múzsai nevelés” fő funkciója éppen ezért az, hogy egyensúly-állapotot teremtsen a technikai fejlődés sodrában élő ember számára. „A művészet - segítség az életben”, mentőöv a mindennapos élet hajszájában fuldokló számára, a bajokkal küszködők csillapítószere. Az esztétikum e koncepció szerint elsősorban a modern technikai fejlődés ellenlábasa, a humánum szigete, amelyre - legalábbis egy időre - elmenekülhetünk. Nincs okunk arra, hogy elvitassuk e felfogás képviselőinek szubjektív jóhiszeműségét. A gondolatmenet azonban elhibázott. A technikai fejlődést hibáztatják a modern ember belső elszegényedéséért, holott a kultúrát és a humánumot megsemmisítéssel fenyegető erőket a hanyatló kapitalizmus társadalmi viszonyai hozták létre. S ha egyes pedagógusok a múzsai neveléstől azt várják, hogy „az embert megmentse a tárgyi világtól” (1. E. Betzler: Neue Kunsterziehung. Frankfúrt a/M, 1956.), akkor itt már félreérthetetlenül kiderül az esztétikai nevelés polgári koncepciójának osztályjellege: a vigaszfunkció. A modern ember esztétikai képzettsége itt eszköznek bizonyul arra, hogy a rossz életet megaranyozzák, hogy a figyelmet eltereljék a társadalmi élet rideg realitásairól, az osztályellentétekről és az osztályharcról. Ebből logikusan következik, hogy ez a pedagógia hangsúlyozottan idealista esztétikára, antirealista művészetszemléletre orientálódik.

Gyökeresen más kultúrpolitikai koncepció jellemzi a szocialista országok nevelésügyi törekvéseit. A szocialista nevelés minden oldalú fejlett emberek kialakítását, ezzel együtt a kapitalista munkamegosztás embertorzító hatásainak megszüntetését tartja egyik alapvető céljának. A kizsákmányolástól mentes társadalomban a technikai fejlődés nem ellenlábasa az ember kulturális gazdagodásának, az emberben szunnyadó képességek sokoldalú kibontakozásának. A szocialista gazdaság felépítse, a technikai fejlődés, a termékbőség megteremtése nem holmi „frizsider-szocializmust” eredményez, nem vezet filiszteri elfekvéshez a telt vályú mellett. A termékbőség megteremtése és a szabadidő növekedése az anyagi feltételeket teremtik meg az emberben rejlő képességek teljes kibontakoztatásához. Marx ismert mondását, mely szerint a kommunizmusban nincsenek festők, csak emberek, akik egyebek között festenek, csakis ebben az összefüggésben érthetjük meg igazán. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a szocialista kultúrpolitika egyik alapvető célja az emberi teljesség, a sokoldalú fejlettség megteremtése.

Ez a felismerés ad igazi távlatot az esztétikai nevelés hatékonyabbá és korszerűvé tételére irányuló törekvéseinknek. A mai pedagógiánk nem néz rezignált fenntartásokkal a technikai fejlődésre, ellenkezőleg: azt hirdeti, hogy a politechnikai képzés elidegeníthetetlen része a sokoldalúan fejlett ember kommunista eszménye megvalósításának. Ugyanakkor fellépésünk az esztétikai nevelés korszerűsítéséért ugyanilyen parancsoló szükségszerűség, amely társadalmi fejlődésünk fővonalából szervesen és elháríthatatlanul következik. A szocialista esztétikai nevelés nemcsak az esztétikum befogadásának képességét alakítgatja a tanulóban, hanem alkotásra, tevékenységre, a valóság állandó szebbé tételére, megváltoztatására és tökéletesítésére ösztönöz. Erkölcsi eszményeket ad, az eszményképeit fogékonyan kereső ifjúság előtt feltárja a morális magatartás példáit, hitet és bizalmat kelt az ember alkotó, szépség-teremtő erejében. Egyszóval: az esztétikai nevelés szüntelenül egybefonódik a szocialista erkölcsi tudat és magatartás, a marxista világnézet formálásának folyamatával. Következésképpen a szocialista-kommunista társadalom dolgozó emberének felnevelésében semmilyen vonatkozásban nem nélkülözhetjük a személyiségformálásnak azokat a lehetőségeit, amelyeket az esztétikai-művészeti nevelés biztosít számunkra. Ahogyan a kulturális forradalom és vele a művészeti kultúra elterjedése a dolgozó tömegek között része a szocialista forradalomnak, éppúgy nélkülözhetetlen tényezője a céltudatos és célratörő esztétikai nevelés is a szocialista ember kialakításának.

Már utaltunk arra, hogy éppen az épülő szocialista társadalom igényei követelik meg egész oktatás- és nevelésügyünk továbbfejlesztését, a szocialista iskolareformot. A reform célkitűzéseit jól ismerjük. Mindezidáig azonban nem tisztáztuk kellőképpen: milyen konzekvenciákkal járnak ezek a magyar iskolaügy fejlődését hosszú időre előre megszabó célok az esztétikai nevelés vonatkozásában. Ehelyütt természetesen csak néhány utalást tehetünk. Oktatási rendszerünk továbbfejlesztése többek között megköveteli az iskola és az élet közötti szakadékok megszüntetését, a korszerűség elvének következetes érvényesítését. Gondoljuk csak meg: lehet-e szó valóban korszerű esztétikai nevelésről mindaddig, míg iskoláinkban egyoldalú irodalom-esztétikai orientáció érvényesül? Tanulóink irodalmi művek elemzéséből absztrahálják esztétikai fogalmaikat, hogy azután e kategóriákat mechanikusan alkalmazzák - ha egyáltalán alkalmazzak - zenei vagy filmművészeti alkotások elemzésekor. Keveset, vagy éppen semmit sem teszünk annak érdekében, hogy a tanulók ismerjék a film, a rádió, a televízió sajátos formanyelvét, s esztétikailag tudatosan fogadják be az e művészetek nyújtotta élményeket. A zenei vagy a képzőművészeti nevelés sincs lényegesen jobb helyzetben. Az életszerűség elve ezért parancsolóan megköveteli, hogy kiváltképp a középiskolákban tervszerűen fejlesszük ki valamennyi művészeti ág esztétikai élvezéséhez szükséges készségeket. Az iskolareform figyelmünk középpontjába állítja a gyakorlati életre és munkára nevelés kérdéseit is. De manapság az ipari formák esztétikájának kidolgozása idején elegendő-e pusztán a hasznossági szempontokat tudatosítani a munkatermekben és a munkafolyamatban? Minden bizonnyal nem. A korszerű szocialista nevelés a munkatermekben a hasznosság mellett megláttatja a szépséget is, s a tudatosság szintjére emeli a munkatevékenység és az esztétikai alkotás közös forrását: az alkotás örömét, a természeti erőkön győzedelmeskedő emberi ész és akarat megbecsülését. Végül, de nem utolsó sorban nagy erőfeszítéseket teszünk a közösségi érzés és magatartásmód kialakítása érdekében. Makarenkótól azonban nemcsak a közösségi morál nevelését tanulhatjuk meg, hanem azt is, hogy a közösségi élet sajátos esztétikumot teremt, hogy az egyén mélyebb értelmű szépségének igazi forrása a közösségi tevékenység és a perspektívákat tudatosító életvezetés. Ez a néhány utalás talán elegendő annak érzékeltetésére, hogy nincs reformtörekvéseinknek egyetlen olyan mozzanata sem, amely ne igényelné az esztétikai nevelés átfogó és egységes koncepciójának kidolgozását, színvonalának emelését és korszerűsítését.

S itt utalnunk kell még egy sajátos elméleti problémára. Régi igazság, hogy a pedagógiának az esztétika is határtudománya, csakúgy, mint az etika, vagy az ismeretelmélet. Márpedig itt felmerül a kérdés: milyen esztétika alapján akarjuk kialakítani esztétikai nevelési alappozíciónkat? Szocialista iskolában, szocialista világnézeti alapon, erre csak azt válaszolhatjuk. iránytűnk a marxista-leninista esztétika. Mármost a marxista esztétikai kutatások terén az utóbbi időben örvendetes fellendülés jelei mutatkoznak, s ez a körülmény szükségessé teszi, hogy az új kutatásokkal megismerkedjünk és eredményeiket pedagógiai tevékenységükben hasznosítsuk.

Ismét csak néhány utalásszerű példát arra, hogy a marxista esztétika alapelveinek érvényesítése mennyire módosíthatja az esztétikai nevelésről alkotott hagyományos elképzeléseket. Gondoljunk csak az esztétika tárgyának meghatározására. A hagyományos felfogás az esztétikát a szép tudományának, pontosabban, a szépművészetek filozófiájának tekintette, s ezzel az esztétikumot lényegében a szépre, nevezetesen a művészetekben testet öltő szépre szűkítette le. Igaz persze az, hogy az esztétika egyik centrális kategóriája a szép, vitathatatlan, hogy az esztétikum a legkoncentráltabb formában a művészetekben jelentkezik. Ámde a tudományos esztétika az esztétikai tevékenységet - az elemi esztétika észleléstől és élménytől a művészi alkotásig és újraalkotásig - a valóság emberi elsajátításának, birtokbavételének, tehát a megismerésnek és a tevékenységnek egységes folyamatában vizsgálja. Bármily fontos megragadni a valóság elsajátításának folyamatában az esztétikai tevékenység meghatározó sajátosságait, az esztétikumot végső soron nem lehet leválasztani az ember megismerő tevékenységéről és morális magatartásáról. Különös jelentősége van ebben a tekintetben az esztétikai befogadás és alkotás, valamint az emberi munkatevékenység közötti kölcsönhatásnak. Mindebből legalábbis két fontos pedagógiai konzekvenciát kell levonni. Először: az esztétikai nevelés tartalmának az a szokásos meghatározása, mely szerint a tanulókat képessé kell tenni a szépség felismerésére, élvezésére és létrehozására, logikailag szűk, tartalmilag problematikus meghatározás. A szép nem egyetlen és nem is mindenkor központi kategóriája az esztétikának; a művészet nem a szépség platonikus eszméjének megvalósítása. hanem a valóság sajátos, - a lényeges összefüggéseket megragadó, de érzéki-konkrét formában történő - visszatükröződése, amelyben megjelenhetnek a fenséges, a tragikus, a rút, a groteszk stb. elemei is Esztétikai nevelésünk feladatainak meghatározásakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül az esztétikumnak ezt a kategóriagazdagságát, amelynek alapja az a tény, hogy az esztétikumban az objektív valóság tükröződik. E nélkül lehetetlen kialakítani a realista művészet helyes értékelésének készséget. A kritikai realista alkotások témájában foglalt élet-anyag legtöbbször nemcsak, hogy nem szép, hanem éppenséggel rút és visszataszító. A modern művészet témáit nem lehet belekényszeríteni az akadémikus klasszicista szépség Prokrustes ágyába. Esztétikai nevelésünk világnézeti hatékonysága szempontjából létkérdés, hogy tudatosítsuk, hogy a valóban jelentős műalkotásban a valóság szépítetlenül hű tükrözését kapjuk.

Másodszor: ha az esztétikumot nem korlátozhatjuk a művészetekben megjelenő szépségre, akkor elhibázott az esztétikai nevelés leszűkítése is a szoros értelemben vett művészeti tárgyakkal megvalósuló „múzsai” nevelésre. Más szóval: túl kell jutni azon az elképzelésen, amely mereven tantárgyakhoz köti az esztétikai kulturáltság formálásán Félreértés ne essék: a magyar irodalom, az ének-zene, a rajz a művészettörténet tanárának nyilvánvalóan kulcsszerepe van a nevelőmunkának e sajátos területén. De végül is meg kell értenünk: fáradozásaink eredménytelenek maradnak, ha nem alakítunk ki olyan pedagógiai egységet az esztétikai nevelés értelmezésében és a vele kapcsolatos követelmények támasztásában, mint amilyet a tudományos világnézetre, vagy a szocialista hazafiságra való nevelés megkíván.

Dr. Zoltay Dénes

*Fenti tanulmány szolgált alapjául a szerző március 18-i előadásának.