Parlando 1964/6, 25.-27. p.

A NAGYKANIZSAI ZENEISKOLÁT

Ha nagykanizsai zeneiskoláról szakmai körökben szó esik, egyöntetű a vélemény, hogy ennek az intézménynek jó a híre. Ezt a hírnevet persze nem máról holnapra vívta ki az iskola, legalább másfél évtizednyi szívós munka árán szerezték meg maguknak a kanizsai zenepedagógusok. Közöttük olyan régi, jeles szakemberek vannak, mint Ivánkovics Ferenc, aki 1936 óta egyhuzamban igazgatója az iskolának, vagy Klatt Aurél és Rácz Alajos, akik a szakszervezeti és a szakosztályi munka tapasztalt vezetői nemcsak Kanizsán, hanem megyeszerte is.

A vezetésben jártas, alapos szakmai gyakorlattal, pedagógiai tudással vértezett idősebb korosztály mellett van mit elsajátítaniuk az ifjabbaknak, aki közül nem egy éppen ebből az iskolából indult el évekkel ezelőtt, hogy útja a pécsi szakiskolán keresztül visszavezessen Nagykanizsára.

A városban egyébként 1926 óta működik zeneiskola. Az első években hét tanárral, 150 növendékkel hat tanteremben folyt a tanítás. Ám minden esztendőben felmerült a zeneiskola megszüntetésének kérdése, mivel a városi képviselő testület szerint „nem volt elég érdeklődés” a zenetanulás iránt. Azt elfelejtették hozzátenni, hogy az érdeklődés hiányának legfőbb oka az egyszerű emberek által megfizethetetlenül magas tandíj volt! A megszüntetés ellen a zenetanárok úgy védekeztek, hogy fizetésükből „önként felajánlottak” havonként húsz pengőt, a ráfizetés csökkentése végett. (Később is csak azért került le napirendről az iskola bezárása, mert több pedagógusnak városi költségvetésből kellett volna nyugdíjat folyósítani.)

Ezek a sorok ma már hihetetlennek tűnnek az ifjabb korosztály előtt, pedig a felszabadulás előtti kultúrpolitika másfajta szemléletet nem is teremthetett. Ha visszaidézzük az elindulás keserves esztendeit, az utcára kerülés réme elleni évtizedes küzdelmet, csupán azért tesszük, hogy elgondolkoztassuk azokat, akik ma fanyalogva fogadnak el egy-egy vidéki zenetanári állást, kiváltképp ott, ahol színház, szimfonikus zenekar, vagy más mellékkereset nem adódik. (E sorok írója természetesen tisztában van azzal is, hogy az öntudatot célszerű olyan eszközökkel is növelni, mint pl. a lakásjuttatás, amely zenepedagógusok esetén érdemtelenül ritka tünet országszerte.)

A nagykanizsai zeneiskolában akár három státus is volna,

ha fúvós tanárok jelentkeznének.

Így a tanszakon ideiglenesen beállított képesítés nélküli óraadók foglalkoznak a növendékekkel – kétségkívüli jóakarattal, de mégsem a meg kívánt hozzáértéssel, szakszerűséggel és pedagógiai érzékkel.

A fúvósok számaránya tehát nem véletlenül alacsony Nagykanizsán – a 460-as növendéklétszámból mindössze 17 – és ezt a tényt erősen érzi a város szimfonikus zenekara is, amely elsősorban preklasszikus műveket hivatott játszani aránytalan adottságai következtében. (Ha a honvédség nem segítené ki őket, még a Hunyadi László nyitányát sem adhatnák elő ünnepi hangversenyeken.)

A növendékek tanszakonkénti aránya – a fúvósok kivételével – jó irányba tendál. A 66 előképzőst leszámítva 202 zongoristával szemben 132 hegedűs,22 gordonkás és 21 énekes növendéke van az iskolának – de további erősödés várható a vonós tanszakon, hála az évenkénti kamarazene fesztiválok ösztönző hatásának.

Ma már nem a „zene iránti érdeklődés hiánya” okoz problémát a város vezetőségének, ellenkezőleg: legnagyobb gond a zeneiskolába jelentkező, megfelelő adottságokkal is rendelkező gyermekek felvételének megoldása, kivételezés és a szülők megbántása nélkül. A zeneiskola ugyanis még mindig az 1951- ben kapott növendéklétszámmal kénytelen gazdálkodni. A 460-as keretszám helyett legalább 600-asra lenne szüksége, hiszen az évenként előképző bejelentkező 180-200 gyermeknek csupán harmadát tudja felvenni. (A hallás, ritmikai érzék és értelmi képesség alapján végzett felvételi pontozás maximuma 10 pont. Két év óta a 8 pontot elért gyermekeket sem képesek felvenni előképzőbe.)

Ez a szükséghelyzet azonban valami jót is eredményezett: a létszámon felüli gyermekeket a

zeneoktatói munkaközösségbe

irányítják, ahol épp olyan alapos képzést biztosítanak részükre, mint a zeneiskolában. A nagykanizsai munkaközösség ugyanis szervesen a zeneiskolához tartozik. (Már ami a munka tartalmi részét illeti.) 13 pedagógusa közül hat főfoglalkozásként tanít, a többi zeneiskolai és általános iskolai tanár. A munkaközösség a gimnáziumban kapott helyiségeket, saját hangszerei vannak (közte hat zongora), tanmenete teljesen azonos a zeneiskoláéval, tanárai a zeneiskola tanszaki megbeszélésein rendszeresen részt vesznek és a szakfelügyeletet a zeneiskola cseppet sem formálisan, hanem igen alaposan látja el. A munkaközösségben 350-en tanulnak. Nem mindannyian Kanizsán, mert a munkaközösségi hálózat a környékre is – Zalaszentbalázs, Hahót – kiterjed.

A Városi Tanács VB. egyébként 1964 januárjában napirendre tűzte a zeneiskola munkáját. Az előterjesztésben felvetett problémák közül legsúlyosabb a létszámkeret elégtelensége volt, és nem a helyiség, hangszer, vagy a státus- hiány! Ide változott tehát a felszabadulás előtti „érdektelenség” a zene iránt.

Elöljáróban a zeneiskola jó híréről beszéltem – nem véletlenül. A nagykanizsai zeneiskolát messze földön úgy ismerik, mint évtizedek óta összekovácsolódott, egységes – és főleg egészséges – szellemben vezetett intézményt. Nagykanizsán különös gondot fordítanak az oktatási munka során a nevelésre. Elsődlegesnek tartják, hogy a növendékekkel éreztessék (a zene nevelő hatását, emberformáló erejét.) Nem kis mértékben ennek a törekvésnek eredménye az az átlagot meghaladó fegyelem, jó közösségi magatartás, amely a zenét tanuló növendékekre iskolában és azon kívül is városszerte jellemző. Jó érzés a város vezetőitől hallani, hogy a zenét tanuló gyermekek tanulmányi eredménye és magatartása a többiekre is serkentő hatással van!

A zene emberformáló hatását nemcsak az iskolai nevelő munkában igyekeznek sikerrel érvényesíteni Nagykanizsán. A zenepedagógusok nagy gondot fordítanak a népművelésre: üzemi szakköröket patronálnak, ismeretterjesztő előadásokat tartanak a TIT keretében, és megyeszerte közreműködnek az Országos Filharmónia hangversenyein. Az iskolán kívüli rendezvények száma évenként mintegy 80 tanári és növendék hangversenyt jelent, közöttük négy községben bérleti sorozatot is egyenként 3-3 hangversennyel. (Bázakerettyén, Letenyén, Gelsén és Zalaszentbalázson indítottak bérletben ifjúsági sorozatot, jó együttműködésben az általános iskolák pedagógusaival. A hallgatóság átlagszáma több mint háromszáz. A megye másik zeneiskolája, a zalaegerszegi, hat községben rendez hasonló koncertsorozatot az Országos Filharmónia keretében, így Zala megyében – a megyeszékhelyt és Nagykanizsát nem számítva – tíz helyen jutnak rendszeresen élő produkciókon keresztül a jó zenéhez.)

E szűkre szabott helyen nincs mód mélyebben kutatni, milyen tényezők hatnak még előnyösen az egészséges közösségi szellemre és a helyes pedagógiai módszerek kialakulására Nagykanizsán. De nem maradhat említés nélkül a zenepedagógusok szakszervezeti munkája, amelynek kiemelten első célkitűzése a szakmai munka segítése, a jó közösségi szellem kialakítása, egyszóval mindaz, aminek tanárok, növendékek egyaránt hasznát látják. A SZB évenként 2-3 napos tanulmányutakat szervez (mindkét zeneiskola pedagógusainak részvételével természetesen), melyeknek során idén Gyöngyösig és Debrecenig jutottak a hospitálásban a Zala megyeiek, de voltak már Győrött, Veszprémben, Dunaújvárosban és rendszeres kapcsolatot tartanak fenn a Fővárosi Zeneiskolai Szervezettel is.

A szakszervezeti bizottság gondoskodik a zenepedagógusok szakmai továbbképző előadásairól is. Az esztétika időszerű kérdései. a 20. század jelentős irányzatai ma már megvitatott témák Nagykanizsán és Egerszegen. A szakszervezeti munka vezérkara – Rácz Alajos, Klatt Aurélné, Fentős Ferenc Nagykanizsán, Nádor Józsefné és Király László pedig Zalaegerszegen dolgozik – évek óta fáradhatatlanul, nagy-nagy emberszeretettől vezetve.

Úgy gondolom, ez is jellemzője – nem is mellékes tényezője – annak, amit úgy nevezünk: a nagykanizsai zeneiskolának országszerte jó a híre.

Kollár Endre