Parlando 1964/7.-8., 47.-49. p.

Filmek a zongoráról

A nemzetközi konferencia harmadik napján, június 28-án került sor három film bemutatójára, amelyek a zongoráról, illetve a zongorázásról szóltak.

A filmeket Jörn Thiel (Köln) rövid bevezetője előzte meg, aki miután vázolta ezeknek a filmeknek a fő irányelveit, hangsúlyozta, hogy milyen nagy jelentőségű segédeszközök az ilyen fajta filmek a zenei nevelésben.

Az első film (nyugatnémet) forgatókönyve Hanns Neupert „Vom Musikstab zum modernen Klavier” című könyve után készült. Gyorsan váltakozó képsorok mutatták be a zongora útját a bambuszcsövön kifeszített húrtól a mai hatalmas koncerthangszerig. Túlnyomórészt a bambergi Neupert múzeum gyönyörű hangszereit láthattuk, köztük az egyedülállóan szép hangú Baffo csembalót, Cristofori három manuálos csembalóját és még sok más különlegességet, – kitűnő fényképezéssel és mindig stílusos környezetben bemutatva. Sajnos a hangfelvétel már lényegesen gyengébb minőségű volt, szinte végig teljesen rossz szinkronnal. Még olyan stílustalanságok is tarkították, hogy a képsorokon felváltva mutatott spinett, virginál és csembaló játékánál – az előadók korhű jelmezekben - mindig ugyanannak a nagy csembalónak a hangja szólt. A hangszerek bemutatását a korszakok nagy zeneszerzőinek képe és sok magyarázó szöveg egészítette ki, amely azonban nem mindig szolgálta a jobb érthetőséget.

A következőkben egy francia kisfilmet láttunk, amelynek rövid történelmi bevezetőjében ismét jelmezes előadók játszottak, azonban nem mindig olyan hangszeren, amely a jelmeznek megfelelt, így pl. a Mozart korát jelképező zongorista olyan zongorán játszott, amely jóval Mozart halála után került használatba. Ez a kisfilm egyébként elsősorban a modern zongora gyártási folyamatával foglalkozott érdekes, és technikailag is igen jó felvételek sorával.

Sajnos, sok lényeges mozzanatot hagytak ki, s előtérbe helyeztek olyan mozzanatokat, amelyek talán fényképezési szempontból érdekesek lehettek, de semmivel sem járultak hozzá ahhoz, hogy a néző megismerje a gyártási eljárás fő szempontjait.

A harmadik film volt a legérdekesebb. A nyugatnémet televíziós társaság készítette. Rendezője az előadó, Jörn Thiel volt. A film három része:

1. A zongora története.

2. A hangszer építése.

3. A zongoristák jellemző kézhelyzetei.

A történelmi rész néhány igen rossz fényképezéstől eltekintve, kifogástalan volt és a hangfelvételek is alkalmazkodtak a hangszerekhez. Mindig annak a hangszernek a hangját hallottuk, amelyen a képen is játszottak, és a clavichord felvételeket kivéve, a hangszínmegoldások is jók voltak. Ismét a Neupert múzeum hangszereit láttuk, néhány igen szellemes bemutatással, mint pl. a három manuálos csembaló, vagy a kettős virginál játéka.

A hangszer építéséről szóló rész az Ibach gyárban készült, és mint a bevezetőben hangsúlyozták, az Ibach gyár támogatásával. Valószínűleg ennek tudható be, hogy helyenként kissé reklám-film jelleget kapott. Szakmai szempontból azonban nagyrészt kifogástalanul oldotta meg mind a forgatókönyv írója, mind az operatőr a feladatot.

A film utolsó része volt a leggyengébb. A zongorista keze valóban hallatlanul érdekes mozgásokat végez és ennek titkait nagyon érdekesen lehet a film eszközeivel megmutatni. De ehhez valóban a jellemző helyzeteket kell megkeresni és nem az olyan különlegesen kifacsart mozdulatokat, mint amiben a film operatőrje és rendezője látták a filmszerűséget. Egy fél percet töltöttek el azzal, hogy hogyan gyúrja a zongorista a kezeit egymásra Rameau egy Piéce croisée stílusú darabjában, amely eredetileg két manuálos csembalóra van írva. Semmi mást nem mutat meg ez, mint azt, hogy vannak olyan csembalódarabok, amelyek zongorán csak nehezen játszhatóak. Ugyanakkor semmit sem mutattak meg a lényegből, a mozgások harmóniájából, a gyorsaság és a szép hangzás titkaiból. E helyett egy középszerű zongorázás „kéz-titkait” ismertük meg, merészen egymásra dobált darab-részletekkel.

Mindhárom film közös hibája, hogy alkotóik inkább az érdekességre, mint az érthetőségre törekedtek. Egy-egy érdekes kép miatt a film logikáját is sutba dobták. A hibák ellenére is azonban mindhárom film hasznos, és a nem szakember közönséget is leköti.

Fel kell vetni a kérdést, hogy nálunk miért nem készülhet ilyen fajta film? A Nemzeti Múzeum hangszertára több, világviszonylatban is jelentős darabbal rendelkezik. Il. József fiatalkori csembalója (egy ismeretlen olasz mester remekműve), Brandenburgi Katalin virginálja és főleg Beethoven legnevezetesebb zongorája, a remekművű Broadwood, amelyet Liszt Ferenc vett meg és ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak. Milyen hasznos és milyen szép lenne egy olyan film, amely megmutatná ezeket a kincseket a nagyközönségnek, és egyúttal szinte észrevétlenül megismertetné a fejlődés vonalát, a stílusokkal való összefüggést a hangszerek bemutatásán keresztül. És milyen hasznos lenne, és bizonyosra veszem, hogy ugyanakkor érdekes is, egy olyan film, amely a zongorista kezének igazi titkait mutatná meg, mint ahogy e sorok írója által készített lassított filmfelvételek (1. Zongorametodika) megmutatták azt a csodálatos simulékonyságot, amellyel Fischer Annie ujjai a legnagyobb tempó közben is szinte átölelik a billentyűket.

Gát József