Parlando 1964/7.-8., 29.-31. p.

Hivatásos zenész – képzés

Fenti Munkaközösség elnöke dr. Václav Holzknecht, a prágai Konzervatóriurn igazgatója volt.

Az öt foglalkozás mindegyikén 2-3 előadás hangzott el csehszlovák, francia, bolgár, kelet- és nyugatnémet, Egyesült Államok-beli, belga, jugoszláv és magyar professzorok részéről.

Sajnálatos módon egyéb elfoglaltság miatt a Szovjetunióból bejelentett előadók ezen a Munkaközösségen nem jelentek meg, pedig igen nagy érdeklődés előzte meg a kiváló szovjet zenepedagógia képviselőit. Ebben a tárgykörben csak plenáris ülésen hangzott el szovjet professzorok előadása, de azok nem érintettek gyakorlati szakmai kérdéseket. Minden szónál ékesebben beszélt azonban a Vilniuszi Zeneiskola kamarazenekara egy esti előadáson.

Az előadásokról röviden a következőkben számolunk be:

Jean L. Broeckx, a genti egyetem professzora volt az első előadó, aki „A hivatásos zenészképzés reformja Belgiumban” címmel tartott előadásában bőven ismertette a terveik szerinti különböző zeneiskola-típusokat, és azok tanterveit.

Utána dr. Ujfalussy József, a Zeneművészeti Főiskola tanára tartotta meg előadását „Az esztétika tanítása a hivatásos zenészképzésben” címmel. Előadásának részletes ismertetésére egy későbbi számurukban visszatérünk.

„A hegedűtanítás fiziológiai problémái” címmel Szende Ottó tanár tartott mozgóképpel illusztrált előadást. Kísérleteiről a „Parlando” olvasói mar tudomást szereztek más alkalommal. Ezek pedagógiai alkalmazásáról kimerítőbben és bővebben kellene a pedagógusokat tájékoztatni, mint ahogyan ennek a konferencián tartott előadásnak szűk keretei engedték. Ugyanez mondható a különben igen szép illusztráló filmről is: kivonatosnak tűnt. A téma azonban így is igen nagy érdeklődést keltett a hallgatóság körében s a külföldiek is szerettek volna bővebb tájékozódást kapni.

Prof. Robert Vagner, USA, az Oregoni Egyetem tanára „Új zene a karmester-képzésben” címmel tartott előadást, magnetofon-felvétellel bőségesen illusztrálva. A legmodernebb kísérleti zene, a jazz-hatás, és főleg az improvizáció fontosságáról beszélt zenei együttesek viszonylatában is. Talán ezekre a módszerekre lehetne leginkább alkalmazni azokat a bírálatokat, melyeket némely előadó „általában” a modern zenére alkalmazott. Nem hisszük, hogy az olyan kamaraegyüttesek, melyeknek játékát kizárólag grafikonok jelzik, tehát csak az van megadva, hogy esetleg milyen ritmust, vagy milyen hangköz-glisszandókat játsszanak, s csak a karmester beintése tartja össze őket, igazi zenei élményt tudnának szerezni hallgatóiknak.

Prof. Jacques Chailley, a Sorbonne Zenetudományi Intézetének igazgatója rendkívül érdekes előadást tartott „Zenetudomány és Pedagógia” címmel. Mint később más Munkaközösségben Paul Michel is beszámolt a weimari Zenetudományi Intézet munkájáról. Chailley professzor előadásából is az derült ki, hogy náluk a zenetudomány szoros kapcsolatot tart fenn a pedagógiával és a pedagógusokkal, s hogy úgyszólván a zenepedagógia szolgálatát tartja főhivatásának. Bizonyos nosztalgiával hallgattuk szavait, vajha nálunk is eszébe jutna a zenetudománynak a pedagógia is! – A Sorbonne Egyetem Zenetudományi Intézetének, személy szerint Chailley professzornak munkamódszeréhez tartozik, hogy egy gyakorló zenetanári munkaközösség dolgozik mellette, amely gyakorlati anyagot szolgáltat kísérleteihez. Feltevéseit, eredményeit ezekkel a pedagógusokkal állandóan megbeszéli: jellemző, hogy Budapestre is eljöttek, s előadásán részt vettek.

Sztojan Sztojanov,a bolgár Zeneszerzők Szövetségének titkára „Az új zene aspektusai” című előadásában az avangardizmus fölött tört pálcát, s annak a reményének adott kifejezést, hogy az új zene nem téveszti el talaját, hogy a szélsőséges irányzatok ellen továbbra is bátran felveszik a harcot azok, akik egészséges zenei fejlődést kívánnak.

J. Thorbeck, NDK, a hivatásos zenészképzés új rendszerét ismertette, melyet hazájában nemrég vezettek be.

Miroslav Magdalenics, Zágráb, előadása szerint a zenei nevelésnek nem szabad kipróbálatlan, bizonytalan utakon járnia. Ezért van az – helyesen –, hogy a pedagógia a legújabb zeneszerzők tanulmányozásában mindig egy kissé lemarad. A hallásképzésben párhuzamosan használható a szolmizáció – a tonális hallás fejlesztése – valamint a hangközhallás gyakorlása. A gyermekek tanítására legalkalmasabb a népdal. A jugoszláv gyermekek ilyen tanításban az ún. „tonicsol-fa” német módszert nem lehet minden változtatás nélkül alkalmazni, mert a népdalok hangneme ennek nem felel meg. Bőven ismertette azt a módot, ahogyan népdalai elemezhetők, s ezt összefüggésbe hozta Bartók Mikrokozmoszával, megjegyezve, hogy ezt már a tizenkétfokúság előfutárának lehet tekinteni. Elveti az „atonalitás” elvét, hiszen az „hangnélküliséget” jelentene, helyesebb az „atonikális” kifejezés, hiszen a mai zene a tonalitástól Igyekszik szabadulni. Ezen a területen a hangközhallás fejlesztését ajánlja szolmizáció helyett. A népdalokon való kezdés nem jelenti az elzárkózást a mai hangzásoktól, ellenkezőleg, el kell jutnunk oda, hogy a múlt hagyatékán is fejlődve a növendékeink értsék és hallják a ma zenéjét, a dodekafóniát is.

Georg Knepler, NDK, a Humboldt Egyetem Zenetudományi Intézetének igazgatója előadásában egy újabbkori zenetörténet koncepciózus felmérésének szükségességet bizonygatta. Túl nagy a válaszfal a keleti és a nyugati zeneszerzők között, holott a problémák sok tekintetben azonosak. Nem szabad azonban a zeneszerzőt önmagában megítélni, mert nem mindegy, hogy milyen társadalmi viszonyok között él.

Prof. dr. K. P. Sadlo, Prága, a zenészképzésnek zeneibbé tételért szállt síkra. Túl sok az olyan hivatásos zenész – mondotta –, aki csak a saját hangszeréhez ért, de zenei képzettsége hiányos. „Kevés a magasabb zenei képzettséggel rendelkező énekes, és az igazán jó instrumentalista, aki egyúttal jó kísérő, korrepetitor és improvizálni is tud! Igen kevés olyan hivatásos zenészünk van, aki kottakép, vagy hallás után elemezni tudna egy harmonikus vagy polifon tételt.” (Nálunk is…) Radikális reform követelő szükségességét érzi.

A konferencía utolsó napján minden Munkaközösség vitát tartott az elhangzott előadások felett. Az egész konferenciát jellemző vonás ezen a vitán is megmutatkozott: az őszinte, egyenes beszéd s a jóindulatú megegyezési készség. Pedig ebben a Munkaközösségben eléggé szélsőséges nézetek csaptak össze, mégis, ha nem is hozott a vita „közös plattformot”, megegyeztek pl. abban – bár határozat erről nem született –, hogy veszélyes az új zene megítélésébe ideológiai szempontokat keverni, s hogy az, aki esetleg túl merészen, vagy nem kellő tehetséggel kísérletezik, még nem okvetlenül gazember. Eugen Szuchony, csehszlovák zeneszerző rendkívül okos és szellemes, de egyúttal bölcs hozzászólásával valóságos összefoglalását adta a vitának: minden nemzetnek megvannak a maga zenei hagyományai, és helyes, ha ezeken haladnak, ezen kísérleteznek tovább. Nem volna jó Franciaország hagyományaira Bartókot, vagy Sosztakovicsot kényszeríteni, de tőlünk se követelje senki, hogy okvetlenül Schönberg útját járjuk. A kísérletezések korát éljük: ne tiltsuk, vagy becsméreljük a kísérletezőket, de nyilván csak azok a kísérletek lehetnek eredményesek, amelyek megbízható alapokra támaszkodnak. Egyébként a jövő mutatja majd meg, hogy mely kísérletek válnak élő valósággá.

A vitán részt vett – hogy úgy mondjuk „műsoron kívül” – Jolanda Rodio, aki a konferencia folyamán azzal vált ismertté, hogy tolmácsként, fordítóként bármely nyelvre beugrott, ahol éppen szükség volt reá. Már ezalatt feltűnt markáns, tehetséges, egyénisége, ahogyan a zenei témákat pregnánsan és azonnal érthetően tolmácsolta (jobban, mint egyik-másik hivatásos tolmács!)

A vita első hozzászólója volt, de nem az elhangzottakhoz kapcsolódott. Mint kiderült, énekesnő, aki hiányolta, hogy a konferencia témái között az éneklés művészetéről egy szó sem esett, holott – mint mondotta –, ezen a téren legalább annyi az értetlenség és anomália az új zenével kapcsolatban, mint bármely más területen, ha nem sokszorosa annak. Kezdjük azon, hogy a hagyományos ének- technikával – bel canto – egyáltalában nem is lehet mai zenét énekelni. Ha igaz az, ami az előadások folyamán többször elhangzott, hogy a mai zenét csakis az ember teljes odaadásával lehet interpretálni, beleértve az ember teljes fizikumát, nemcsak szellemet, akkor ez sokszorosan igaz az énekesre vonatkozóan. A mai szerzők grafikonos kottáit, ahol a kottakép csak körülbelül adott (mint pl. Schönbergnél, Webernnél, akinek műveiből Sziklai Erika jóvoltából nekünk is volt alkalmunk az évad folyamán ízelítőt kapni), képtelenség „énekelve” visszaadni, a szó klasszikus értelmében. Ennek kifejezéséhez olyan emocionális telitettség kell, amely állapotban klasszikus értelemben „énekelni” nem is lehet. A dallamvonal annyira egységes egész a szöveggel és az érzelmi tartalommal, hogy így énekelve nem is lehet pl. a színpadon rosszul játszani, mert nincs külön éneklés, és külön színpadi játék. Óriási távlatokat nyitott meg Jolanda Rodio előttünk, s szavai annál megrázóbbak voltak, minthogy egy ilyen például felvetett hang-grafikont le is énekelt. De ez a kifejezés egyszerűen inzultus az ő produkciójával szemben, mert nem leénekelte, hanem meghiúsította fejünk felett, vagy a jó ég tudja, milyen szavakkal lehetne leírni azt a hatást, amit bennünk keltett ez a nem is éneklés, hanem egy tehetséges embernek gyönyörű hangon valló teljes megnyilatkozása. Döbbenetes volt. Csak az a kérdés, hogy utánozható, tanítható-e ez a művészet. Ő azt állította, hogy Dániában, egy Hellerup nevű városkában, ahol tanít, s ahová a világ minden tájáról jönnek hozzá növendékek, igen jó eredményeket ért el a zenének ilyen tolmácsolása területén, főleg néger énekeseknél. Felkértük, hogy bővebb cikkben ismertesse pedagógiáját a „Parlando” olvasói számára, amit készséggel vállalt, de megjegyezte, hogy ez nem ér sokat, de szívesen jönne el Magyarországra előadássorozatot, tanfolyamot tartani. Óhajtják-e ezt az olvasók?

A vitát követő plenáris záróülésen a Munkaközösség vezetője összefoglalva ismertette a Hivatásos Zenészképzés c. Munkaközösség tevékenységet.

Czövek Erna