Parlando 1964/9., 8.-10. p.

Népzene a nevelésben

A közelmúltban hazánkban lezajlott Nemzetközi Népzenei Tanács kongresszusáról következő számunkban részletesen beszámolunk. Ez alkalommal az igen jelentős, népzene és nevelés kapcsolatával foglalkozó ülésekről adunk tájékoz- tatást olvasóinknak.

Fenti címe volt a Nemzetközi Népzenei Tanács kongresszusán az egyik tematikának, melynek két délutánt szenteltek a delegátusok. Az előadó és vitavezető Ádám Jenő főiskolai tanár volt.

A vita kiindulópontjául a Kodály-Ádám. I. és II. osztályú általános iskolai énekeskönyv szolgált, melyet kiosztottak a jelenlevők között. Nem a könyv struktúrája érdekelte a küldötteket, hanem maga az elv, a kizárólagos népzenei alap. Ez az elv részben ellenkezést, részben lelkesedést keltett. Az ellenzők nagyobb része inkább nyugati, a helyeslők viszont főleg a kelet-európai delegátusok voltak.

A kifogások sorában főszerephez jutott az a kétely: a népzene hogyan vezet a műzene, pl. Beethoven megértéséhez?

Kár, hogy a küldöttek nem tekinthettek bele új alsó fokú elméleti tankönyveinkbe, a magasabb osztályok énekeskönyveibe, rengeteg kóruskiadványunkba és egyéb zenepedagógiai segédkönyvünkbe. Tapasztalhatták volna, hogy pedagógiánk a továbbiak során igyekszik gondosan előkészíteni a nagymesterek megértését. Ennek hiányában a vitavezető a szóban forgó két tankönyv jelentőségét igyekezett megvilágítani. A népzene, főleg a gyerekdal a maga egyszerű hangközeive1 tartalmazza azokat az alapokat, melyekre aztán az egész zenei épületet emelni lehet. Nem lehet mindjárt az emeletet építeni.

Kézenfekvő volt ezután a második kifogás: mért éppen ilyen anyag, kizárólagos pentatónia képezi ezt az alapot, amikor kétségbe vonható, hogy lesz-e annak később a műzenében valami szerepe. Nem sivár-e mindkét tanév puszta pentatóniával és népzenével? Azon kívül mi szükség van a szolmizáló kézjelekre, mikor azok bonyolultabb népzenékben és a műzenében már nem használhatók?

A pentatónia megvédése nem új keletű nálunk. Nemcsak arra utalt Ádám Jenő, hogy az 1. tanévben tanult hangközök (sm, lsm, smd) minden zene alapját képezik, tehát nemzetköziek, hanem arra is, hogy a gyerektorok számára (6-7 évesek) a legtermészetesebbek. (Kodály e célból írta „Kis emberek dalai” című füzetét). Felhívta a figyelmet, hogy a szóban forgó könyvek színes képei, ötletei a gyerek képzeletét hivatottak foglalkoztatni, aki így játszva sajátítja el a zene alapelemeit. Baj-e az, hogyha ezek az elemek egyúttal zenei anyanyelvre szoktatnak? A kézjeleket pedig, csak a kezdet kezdetén, hangköz-bázisul használja pedagógiánk.

Az egyik külföldi delegált módszerünkkel kapcsolatban emlékeztetett Kodály szavaira: látni, amit hallunk, hallani, amit látunk. Ez természetesen teljes helyesléssel találkozott. Az ellenvetések inkább csak a módszert kifogásolták. Az egyik fiatal cseh küldött felhívta a figyelmet a nemrég lezajlott ISME konferenciára, mely éppen a modern zenét és annak új módszereit volt hivatva összeegyeztetni a zenepedagógiával. Nem kellene-e megfontolni az improvizált „gyermekopera” tervét, melynek érdekes zenei kísérleteit hallhattuk a tavaszi konferencián? És az Orff-hangszereket?

Ádám Jenő az alapos zenei képzést szegezte szembe a játékos improvizálással.

Szellemesen jegyezte meg, hogy a gyermekjáték sem más, mint szórakoztató színjáték. A mi pedagógiánk idegenkedik az improvizálás dilettáns módszereitől.

A kritizálók hangja mellett (akik ugyan inkább csak magyarázatot kívántak hallani kételyeikre s később négyszemközti beszélgetéseken elismeréssel adóztak zenei nevelésünknek), felcsendült a dicséret hangja is. Egyes delegáltak panaszos szavakat ejtettek idegen szellemű pedagógiájukról, melyben népzene alig található. Maguk a szakemberek nem tehetők felelőssé ezért az állapotért, hiszen ők kötelesek a tankönyvekben előírt anyagot oktatni. Az egyik amerikai küldött csak névszerinti, elszigetelt kísérletezésekről számolhatott be. Kevés delegált volt olyan kedvező helyzetben, mint a finn tanárnő, aki arról számolt be, hogy hazájában a zeneoktatás egészét átszövi a népzene. A nyugatnémet küldött a népzene etikai jelentőségét hangoztatta, és azt a szempontot sem tartotta elhanyagolandónak, hogy a népdal nyelvtisztaságra nevel. Az idős izraeli professzor hanglemezen mutatta be a magyar „Újesztendő, vígságszerző” szövegű dallam átköltését, melyet alsó kvintkánonnal énekeltet növendékeivel. Példája volt ez a kedves jelenet annak, hogy ezek a kiváló szakemberek milyen szívesen hallanák kedves népdalaikat a szakoktatásban.

Utólag eszmélve a kerekasztal-konferencia summázatát, két gondolat tolul elénk. Az első, amely egyetlen felszólalásban sem hangzott el: a népzene és nevelés viszonyát nehéz lenne nemzetközi eszközökkel rendezni (még ha a Népzenei Tanács nevében Nemzetközi is); helyi viszonyok, a zeneművészet országos állapota határozza meg annak mérlegét, minőségét. (Igaz, a konferencia nem is kívánt állást foglalni ez ügyben, csupán véleménycserére szorítkozott.) A másik gondolat mélyebben érint és már az ISME konferencia óta foglalkoztat bennünket: elméletoktatásunk vokális-instrumentális egyensúlyának helyreállítása. Kétségtelen ui., hogy elméletoktatásunk évtizedekig túlnyomóan vokális volt. Ez szinte természetesnek tűnt előttünk (talán mert népzenénk is túlnyomóan vokális). Más államokban sem volt ez másként s ennek ellenhatása számos olyan törekvés, mint, a gyermekopera, az Orff-hangszerek. Zenei nevelőinknek meg kell tárgyalnia, milyen eszközök állnának rendelkezésünkre a gyerekek öntevékeny hangszeres foglalkoztatásához, a kamarazenélésnek, valamint a zenehallgatásnak fokozásához. A modem európai erőfeszítéseknek bizonyosan lesz valamilyen, magyar viszonyok között alkalmazható formája.

C. Nagy Béla