Parlando 1964/9., 17.-19. p.

Miben más a muzsikus, mint a többi ember?

Fasang Árpád tanévnyitó beszéde a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában

Sokszor halljuk – zenészektől néha dicsekedve, másoktól kissé elmarasztalólag –, hogy a muzsikus más ember, mint a többi. Még felnőtt muzsikusok számára is tisztázandó kérdés, miben áll ez a „más”, de még inkább a fiatalok számára, akik még könnyebben fejleszthetik magukban a hasznos jó tulajdonságokat, a nemkívántakat pedig levethetik.

Nézzünk hát szembe a kérdéssel, miben vagyunk mi mások?

A probléma elemzését az teszi bonyolulttá, hogy az emberben nem külön jelentkeznek a jellemét meghatározó alaptulajdonságok és azok, amelyek a muzsikus mivoltából következnek. Vagy talán maga az a tény, hogy valaki a muzsikus pályát választja, már egy jellemző sajátság? Bizonyára az. De szeretném hinni, hogy nálunk ma ez már nem jelent mást, mint amit egy matematikus vagy orvos pályaválasztásán értünk jellem és hivatás összefüggésében.

Azt, hogy nálunk és ma, külön kell hangsúlyoznom, mert 50, 60 esztendővel ezelőtt a muzsikuspálya választása egyenlő volt a kisebbrendűség tudatos beismerésével. Rendkívül tanulságos számunkra az, ahogy Kodály Zoltán emlékszik vissza pályaválasztásának gondjaira. Eősze László Kodályról írott könyvében ezt írja: „Apja és anyja a zene szeretetére nevelték őt, de nem zenésznek szánták, jobb életet akartak biztosítani fiúknak. A zenei pályát nem tekintik komoly, tekintélyt és megélhetést biztosító foglalkozásnak”. Majd Kodály szavait idézi:

„Tanáraim nézete is ez volt, akik nekem nagy tudományos jövőt jósoltak, egyik gyermekkori barátomnak pedig, aki később karnagy lett, mindig így adták tudtul rosszallásukat: »Tebelőled csak zenész lesz«.”

Az akkori magyar társadalom szemében tehát már a zenészi pálya választása valami másodrendűségnek számít. Eszerint a felfogás szerint a zenész valóban más, méghozzá negatív értelemben, kevesebb, mint a többi ember. Mi lehet az oka annak, hogy a zenészekről ilyen vélemény alakulhatott ki? Nyilván volt ennek történelmi előzménye. Kiindulásul azt az állapotot vegyük, melyben a muzsikusság még nem specializálódott kenyérkereső foglalkozássá, Ehhez nem kell feltétlenül az osztálytársadalmat megelőző ősközösségbe mennünk példáért. Ugyanezzel a képlettel találkozunk a spontán muzsikálás alkalmain ma is: mulatságon, kiránduláson, lakodalomban stb. Ennek lényege, hogy a jó énekes kiválik környezetéből. Társai e tekintetben önként elfogadják különbnek. Hallgatnak rá, mennek utána. Ennyiben más, mint a többi. De csak ennyiben. Változik a helyzet, amikor a muzsikusság foglalkozássá, kenyérkeresetté specializálódik. Itt egy újabb erő hat alakitólag a muzsikusra, a kenyéradó szándékai. És ettől az erőtől nem függetleníthette magát egyetlen muzsikus sem. Ha meg akarta tartani pozícióját, kenyerét, azt kellett tennie, amit gazdája kívánt. Már akkor is igaz volt – ha nem is tudták –, hogy a lét határozza meg a tudatot. A muzsikus létét és egyben tudatát is kenyéradó gazdája határozta meg. A szabad művészből alkalmazottá vált muzsikus sorsa ettől kezdve attól függ, ki a gazdája. Az osztálytársadalom minden fokán ez a helyzet, a görög-római hisztrióknál éppúgy, mint az igriceknél, kobzosoknál. Ez a viszony az osztálytársadalom lényegéből fakad. Tulajdonképpen mit sem változik a helyzet Bach életében, később Monteverdinél a Mantuai herceg udvarában, vagy Haydnnél, Mozartnál. Bachnak el kellett tűrnie, hogy az arnstadti konzisztórium leckéztesse meg, hogyan orgonáljon. Azt is megérte, hogy a lipcseiek csak szükségből választják meg orgonistának. „Ha már Grauptnert nem kaphattuk meg, be kell érnünk Bach-al”, árulkodik a korabeli jegyzőkönyv. Haydn a világ legtermészetesebb dolgának vette, hogy az Eszterházyak cselédsége közt a helye. Mozart már nehezen viseli el ugyanezt. Atyjának írott levelében panaszkodik erről a tűrhetetlen helyzetről. Meg is kísérli, hogy kitörjön belőle. Nem tudta, hogy amikor ezt teszi, vesztébe rohan. Abban bízott, hogy tehetségével, munkájával olyasféle önálló polgári egzisztenciát biztosít magának, mint a kora orvosa, ügyvédje, vagy legalább, mint egy mesterember. Az akkori társadalmi helyzet ezt azonban még nem tette lehetővé. Zenéjét meghallgatták, de mihelyt meg is akart abból élni, értetlenséggel, közönnyel, vagy éppen ellenséges magatartással találkozott. Beethoven is sokat küzdött önálló művészi egzisztenciájáért. Mégis rászorult a főurak évjáradékaira. Ezen a tényen mit sem változtat az, hogy Beethoven ezt olyan fejedelmi öntudattal vette, mint ami neki jogos jussa. Liszt Ferenc volt az első muzsikus, aki önálló egzisztenciát biztosított magának művészetéből. Megélt hangversenyeiből. Ez azonban még az ő korában is csak kivételnek számított.

Az osztálytársadalomban a muzsikus az élet perifériájára került. Fontosabb hivatások kerülnek fölébe. Pedig a muzsikusok minden időben igyekeztek a maguk fontosságát hangsúlyozni. Ez a hangsúlya klasszikus kapitalizmusban lett a legerősebb. Művészileg is kedvezett neki a romanticizmus. (Érdemes lenne egyszer e két tényezőt összefüggéseiben megvizsgálni, azaz felfedni a klasszikus kapitalizmus és a romanticizmus kapcsolatait.)

A romanticizmusra általában az jellemző, hogy nem bírja elviselni az egyszerűt, a hétköznapit, a megszokottat, csak szuperlatívuszokban tud gondolkodni. A romanticizmus teremti meg azt a művésztípust, amely végletes módon hangsúlyozza ki, hogy ő „más ember”, mint a többi. És ezt nemcsak képességeire érti, hanem elvárja, hogy emberi mivoltában is másnak tekintsék E kor művészéről kilométerekről meglátszott, hogy művész. A maguk fontosságát, sőt különlegességét külsőleg is, magatartásban is hangsúlyozni igyekeztek. Erre kényszerítette őket a szabad verseny, mert érvényesülésük most már nemcsak attól függött, hogy milyen tehetségesek, milyen felkészültek, hanem attól is, hogyan tudják ezt elhitetni. Akiből ugyanis ez utóbbi képesség hiányzott, az lemaradt a kevésbé tehetségesek mögött. Ezt látjuk Mozart esetében is és csak ezzel magyarázható, hogy az idős Beethoven érdemeit hogyan homályosíthatta el Rossini csillogása. Ez a kor, a klasszikus kapitalizmus, a mindenkire ráerőszakolt szabad verseny nyilván sokat rontott a muzsikusok jellemén is. A létért való küzdelem olyan tulajdonságokat hozott felszínre bennük, mint a mindenáron való érvényesülési vágy, az ezzel járó törtetés, az intrika, mások eredményeinek lebecsülése, vagy éppen tagadása. Találóan jegyzi meg egy nagy gondolkodónk, hogy ebben a korban a művészi pálya „jellemromboló” pálya volt. Sietek megjegyezni, hogy ez a kor nemcsak a művészek jellemét rontotta, hanem mindenkiét. Csak a művészek hibái szembetűnőbbek, hiszen életük inkább a nagy nyilvánosság előtt zajlik le, mint bárki másé. A muzsikus pálya „iparbetegségei” tehát egyrészt a társadalmi viszonyokból, a kibontakozó kapitalizmusból, másrészt ennek megfelelőjéből, a romanticizmusból táplálkoztak Ez a torzított művésztípus került be azután a köztudatba. Nyomai még ma is fellelhetőek. Ennek felszámolását magunkban kell elkezdenünk, hogy korunk társadalmától is igényelhessük e hibás megítélés megváltoztatását.

Ehhez nagy példáink vannak Bartók és Kodály emberi és művészi magatartásában. Pedig ők sokkal kedvezőtlenebb társadalmi viszonyok közt ismerték fel és valósították meg a modern művész típusát, mint amilyen körülmények között számunkra nyílik arra lehetőség. Melyek azok a főbb jellembeli tulajdonságok, amikben fölébe nőnek koruk társadalmának és példát mutatnak a ma is felnövekvő nemzedékek számára?

Mindkettőjűket nagy elhatározások fűtik. A fiatal Bartók egyik levelében ezt írja édesanyjának: „Én részemről egész életemben minden téren mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát.”

Hogy ez náluk nemcsak szalmaláng, afféle ifjúi lelkesedés volt, azt az is mutatja, milyen komolyan készültek fel hivatásukra. Rendkívül szigorú mértéket állítottak fel önmagukkal szemben. Az a zenei elmaradottság, amit az akkori Magyarországon tapasztaltak, nem törte le őket, sőt, még szívósabbá tette elhatározásukat. Bartók egy 1905-ben írott levelében olvashatjuk: „Távol állunk még attól, hogy startra készek legyünk. Dolgozni, tanulni: dolgozni, tanulni és harmadszor is dolgozni, tanulni. Így elérhetünk valamit.” Nagy szándékaikat csak ilyen erős akarattal tudták megvalósítani. Így fejlődhetett ki bennük a modern művész egy igen fontos jellemzője, a művész és tudós szintézise. Bámulatos az a tudatosság, ahogy egész életükben törekedtek erre. Kodály e programjukat így fogalmazta meg: „Nemcsak a tudomány különféle ágai tartoznak össze, hanem a tudomány és művészet sem lehet el egymás nélkül. A tudós annál különb, minél több van benne a művészetből és viszont. Intuíció, fantázia nélkül a tudós legfeljebb téglahordója lehet tudományának. A művész pedig szoros belső rend, szerkesztő logika nélkül megreked a művészet peremén.” Ugyancsak Kodály mondotta Bartókról, de akár önvallomásnak is beillik: „Abból az emberfajtából való, amely örök elégedetlenségtől hajtva mindent meg akar változtatni, mindent szebbé, jobbá akar tenni, amit csak a Földön talál. Ebből kerülnek ki a művészet, tudomány nagyjai, a nagy felfedezők, feltalálók, politikában a nagy forradalmárok, Columbusok, Galileik, Kossuthok, akik mind másképp hagyták maguk után a világot, mint ahogy találták. Természetesen sok az elégedetlen; aki szeretné megváltoztatni a világot, de nem tudja. Bartók tudta… És valahányszor előadják egy művét, egy percre Magyarországra is gondolnak, ha nem többet, annyit, mégsem lehet utolsó ország, ahol ilyesmi megterem.”

Bartók és Kodály nem sáncolták körül magukat művészetükben azzal, hogy mi muzsikusok egészen mások vagyunk, mint a többi ember. Sőt, nemcsak művészetüket, az azzal rokon területeket vették birtokba, de elsajátították mindazt, amit korszerű műveltségnek nevezünk. Erre a műveltségre az is jellemző, hogy ez aktív erő. Nem vonul vissza a maga elefántcsonttornyába. Ott él az emberek közt, mert csak így válik hatékonnyá. Nem vonja ki magát kora problémáiból, harcaiból, sem kényelemből, sem gyávaságból, sem azon a címen, hogy ő más ember. Ez a magatartás, végső konzekvenciája annak a magaslatnak, ahova művészileg, emberileg, etikailag és a tudományokban eljutott.

Az elmondottakból szinte következik a kérdés: milyen legyen a szocialista társadalom muzsikusa? Az első követelmény nyilván az, hogy nem különítheti el magát a társadalomtól azzal, hogy ő más ember, mint a többi. A maga területén azonban a legkülönbnek kell lennie. Ebben legyen más, mert csak így járulhat hozzá ő is valamivel a társadalom összprodukciójához. És ezt a mást, képességeit, tudását nem fitogtatja, hanem szolgál vele, éppen úgy, mint ahogy ő is igénybe veszi mások szolgálatait, az orvosét, vagy akár a bolti kiszolgálóét és azokét, akik mindennapi életünk szükségleteit előteremtik. Nem különül el a társadalomtól, mert így elszigetelődik, magára marad, sőt feleslegessé válik. A meg nem értett művész, aki az utókor elismerésére számít, a romanticizmus alakja. Ebbe a hamis mártíromságba még csak önigazolásból se ringassuk magunkat. Ma már erre semmi szükség sincs. Hasznossá kell tennünk magunkat, mint ahogy minden hivatás társadalmi értékét annak hasznossága adja. Ez nem a művészet lebecsülése és nem a művész megalázása, sőt művészet és művész számára az egyetlen megoldás, a legmegtisztelőbb feladat.

Ernst Fischer osztrák esztétikus érdekes könyvet írt „A nélkülözhetetlen művészetről”. Szinte folytatni lehetne egy másik kötetben azzal a címmel „A nélkülözhetetlen művészről”. Akarjunk ilyenek lenni!

Használjuk fel ezt a tanévet is arra, hogy minél alkalmasabbakká váljunk erre.

Az utóbbi időkben évnyitó vagy évzáró ünnepélyeken aprópénzre váltottam ezeket a gondolatokat és konkrét módon soroltam fel azokat a hétköznapi tennivalókat, amelyek az iskolai munka során ránk várnak. Engedjék azt hinnem, hogy megértették mindazt, amit ezekben a beszédekben elmondottam. Bízom ifjúságunkban, hiszem, hogy túlnyomó többségükben képesek arra, hogy olyan muzsikusokká váljanak, akik épülő új társadalmunkban nemcsak megtalálják a helyüket, nemcsak beleférnek a szocialista társadalomba, hanem felkészültségükkel, munkájukkal annak megvalósulását gyorsítják.

Ehhez a munkához kívánok valamennyiüknek kitartó szorgalmat, jó egészséget és gazdag eredményeket.