Parlando 1964/9., 10.-13. p.

Zongoratanítás kezdőfokon

Hét-kilenc éves gyermekeket zenére tanítani nem könnyű és nem lebecsülendő feladat. A kezdet kezdetén mindig felmerül a kérdés, hogyan is induljunk el?

A győri Zeneművészéti Szakiskola zongoratanár képzőjében a módszertan és a gyakorlati oktatási órákon, az évek folyamán felmerült néhány, érzésem szerint fontos, olyan újabb részletkérdés, amelynek megbeszélése nagyobb nyilvánosságot is megérdemel.

I.

Frazeálás. Dinamika. Formatani alapelemek

Dallamokat növendékünk csak akkor fog szépen előadni tudni, ha a zongorán a zenei hangzás eleve elképzelése után megtalálja a megvalósításhoz szükséges adequát mozgásokat. A tanári előjátszások, a számos ismétlés, gyakorlás után kialakul a növendék billentési készsége, vagyis az a képessége, hogy a helyesen alkalmazott mozgások sorozata alkalmazkodni fog a belülről elképzelt és a zenei fantáziában belülről hangzó hangzásképhez a zongorán való megszólaltatáskor is.

E darab eléneklése alkalmával meggyőzzük a tanulót, hogy az ívvel összefogott fél-periódust egy levegővel, egy lélegzetre kell elénekelni. Nyilvánvalóvá fog válni, hogy zongorázáskor is ilyenformán kell a darab fél-periódusait megvalósítani, mert így lesznek a legaton belül a fél-periódusok hangjai összefoglaltak. Minden fél-periódus kezdő hangjával, a levegővétellel összekapcsoltan, újra el kell a mozgást indítani. Mivel ez a mozgásforma természetes, az összefoglalás ösztönösen, magától ki fog alakulni. A fél-periódusok zárlatában a második egy gondolatnyit önkénytelenül meg fog rövidülni a levegővétel és az ezzel összefüggő, a kart felfelé vivő mozgás miatt. A kar és a kéz fel fog emelkedni, már csak azért is, hogy a következő fél-periódus kezdő hangjához a kar a szükséges lendületet felvegye és az új fél-periódust így elindítsa. A gyakorlatban azonban hibás volna a kéz felemelését tudatosítani, mert itt valójában csak annyi szünet keletkezik, mint a vonóváltásnál, hegedülés közben. Egyébként is példánk eljátszásakor a tanuló ösztönösen rátalál majd a helyes mozgásra, mivel a fél-periódus végek és kezdetek találkozásakor három esetben hangismétlés van.

Ebben a formailag is érdekes népdalban az első fél-periódus két olyan tripodikus frázisból tevődik össze, amelyek zárlatában a második helyén szünet van. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben a zongorán való megszólaltatáshoz a 3-ik és 6-ik ütem első hangjai nem fognak semmit sem, még önkénytelenül sem, megrövidülni, hiszen a felfelé, majd lefelé irányuló mozgás elvégzésére rendelkezésükre áll a szünet. A szünetet olyan mozgással kell kitölteni, hogy a kar felemelkedésének a szünet elején kell elkezdődnie, tetőpontját pedig úgy kell a szünetben elérnie, hogy a visszaérkezés a következő új frázis elindításához éppen annak első hangjára essék. E bonyolultnak tűnő mozgási folyamat tudatosítása szükségtelen, tanítási hiba volna. A növendéket ösztönössége rávezeti a helyes megoldásra.

Bonyolulttá teszi az előadást a zenei történés hosszú megszakíthatatlansága és a súlyos helyre eső szünet. A két részlet mozgásbeli összekapcsolása viszont ennek ellenére is hasonló mozgásfunkciókat követel, épp úgy, mint az előző példában. Bartók - Reschofszky:

A staccato hangoknak, karakterükből következően, ténylegesen meg kell rövidülniük. Ez a mozgásban úgy nyilvánul meg, hogy a lendítések határozottabbakká válnak. A lendítések intenzitása, viszonylagos mértéke megnövekszik. Mivel ez a mozgás igen hasonlít a hangismétléseket megszólaltató mozgásformához, növendékünket markánsabb staccato-jelleg megéreztetésére és realizálására, ebből kiindulva, könnyen megtaníthatjuk.

A jó előadáshoz nemcsak a pontos ritmus tartása, a tiszta hangzás, a jó mozgások biztosította szép hangvétel szükséges, hanem a színes dinamikai árnyaltság és a világos formai tagolás is. Tulajdonképpen mindezen előadásbeli elemek összessége alkotja a helyes frazeálást, ebből jön létre „művészi” zongorázás.

A dinamikai rajz iránti igényt már a külön kezes játék alkalmával, már a legelső népdal zongorázásakor támasszuk fel. Ilyen egyszerű muzsika persze nem foglalhat magában óriási crescendókat és decrescendókat. De a népdal is mindig emberi érzelmeket fejez ki és a zenében megnyilvánuló érzelmi kifejezés, a karakternek megfelelő hangszínt és hangerőt követel meg. Az első feladat a dinamikai megformálásban a mf, p, és f egymástól való viszonylagos elhatárolása lehet. Sokkal később kerülhet sor a pp-ra és ff-ra. De itt se feledkezzünk meg arról, hogy kisgyermekkel dolgozunk és a dinamikai fokozatok mindig relatívok. Csak egy-egy féle p-ról, vagy f-ról lehet szó a növendék adott fizikai lehetőségein és a játszandó darab adott zenei lehetőségein belül. Ez azt jelenti, ne essünk a „nagy hang” erőszakolásának hibájába, amely csak rossz mozgási beidegződéshez, a rettegett „rázáshoz” vezethet, – viszont, ha előjátszunk ne „billentyűzzünk”, ne „pötyögjünk” a zongorán. A mi természetesen hangzó zongorázásunk után a növendék a maga természetének megfelelően arányítani fogja hangerejét. Így az ő viszonylagos testi adottságának megfelelően játéka éppoly színes és árnyalt lesz, mint a mienk.

A erescendo-decrescendo viszony bonyolultabb érzelmi-indulati elemek zenei-dinamikai tükröződése. A növendék tananyagában a stúdium kezdetén nincsenek ilyen érzelmileg bonyolultabb művek. Még a Mikrokozmosz I. darabjai sem bírják el a dinamikai árnyalás ilyen fokozatait, vagy csak esetleg ritkán, kivételesen. (24. Pastorale, 27. Szinkópák, 31. Tánc kánonformában, 32. Dór-hangsor, 34. Fríg-hangsor.)

A dinamikai fokozatok első megszerkesztésére igen alkalmas a teraszos dinamikai rend és a visszhang-hatás (echo

Ezzel a fogással a regiszterek hangzást karakter-különbségét is egyszerre megéreztetjük. Vagy amint „Bartók: Mikrokozmosz I. 23. – Imitáció és fordításá”-ban láthatjuk.

Az imitáció fordításában visszhangozza az eredeti témát. De lehet megfordítva is. A „suttogva” elmondott témát a megfordítás „hangosan” mondja el.

Formálhatunk állandóan fejlődő dinamikai teraszokat is.

A cresc.-decresc. hatást is megéreztethetjük, ha csirájában is. Itt nyomatékosan meg kell jegyeznünk, hogy a dinamikai kifejezés túlzott erőltetése kisgyermekeknél mesterkélt játékhoz vezet. A tanár saját játékának, a gyermek által át nem élt, hanem majmoltan utánzott kópiáját kapja vissza. A dinamikai igény csak a tanulás későbbi éveiben szokott kialakulni és az ehhez szükséges készség is akkor fejlődik hozzá.

A helyes frazeálással kapcsolatban növendékünk figyelmét a darab részleteinek, és azok összefüggéseinek megformáltságára állandóan fel kell hívni. Tárjuk fel a formarészek egymáshoz való kapcsolatát, vonjuk meg ez által a darab karakterisztikus vonásait. A formai építkezés vonatkozásait kapcsoljuk össze a zene érzelmi-indulati tartalmának vonatkozásával. Így rakjuk le az elmélyült zenei előadás és értés alapjait már a kezdetkor. Az elemzésekhez járuló szakkifejezések használatától se riadjunk vissza. Ilyen fogalmakkal, mint motívum, frázis, fél-periódus, periódus, imitáció, ellenpont, kánon, növendékünknek tisztában kell lennie. Csak arra vigyázzunk, hogy kifejezéseinket egyértelműen, helyesen használjuk. Ne kavarjuk össze a motívumot a frázissal, az imitációt a kánonnal, hanem egy bizonyos kifejezést állandóan arra a fogalmi meghatározásra alkalmazzunk, amit ténylegesen is fed. Magyarázatainkban sosem szabad elszakadnunk a gyakorlattól, a mondottakat a tárgyalt részletek megszólaltatásával kell bizonyítanunk. Sok előjátszás, kevés, de nagyon tartalmas és a gyermek értelmi képességeit meg nem haladó, színes szöveg gyümölcsöző munkát eredményez.

Hegedűs András

(Folytatása következik)