Parlando 1964/10., 13.-18. p.

A romanticizmus

(Folytatás)

Úgy tűnhetik, hogy mindez a művész részére valamilyen bizonytalanságot jelenthet. Ez a bizonytalanság azonban az új művészi hivatás szemléletében csak látszólagos lehet. Hiszen feladata nem művészi igények kielégítése csupán, hanem a művészet eszközeivel az emberi élet, az emberi közösség, az emberi társadalom irányítása, nevelése, formálása, megváltoztatása.

A nagy hivatás megvalósításában segítő kezet nyújt kivált az irodalomban és a zenében a technika: a könyvnyomtatás és kottanyomtatás rohamos fejlődése. A művészeti alkotások így mind nagyobb számban s mind kisebb anyagi ellenszolgáltatás révén juthatnak el az emberek százezreihez, millióihoz. Csupán a képzőművészetek nem hasznosíthatják ilyen mértékben a sokszorosítás, továbbnyomás mindjobban fejlődő technikai lehetőségeit. Ebből adódik gazdasági helyzetüknek a művészi világ egészében való viszonylagos mostohasága.

Nagy segítséget jelent a gazdasági és kereskedelmi élet fokozatos fejlődése is. Megszületnek a kiadóvállalatok, a hangversenyrendező intézmények, a nagy nyilvános színházak és operák, a könyvkereskedések és kottakereskedések, a hangszeripar és a hangszer-kereskedelem. A napilapok és folyóiratok száma is rohamosan növekszik, ezek mind több és szélesebb lehetőséget teremtenek irodalmi és művészeti írások és kritikák megjelenése számára. Mindez a művészek elhelyezkedési lehetőségeinek kitágulását is eredményezi. S megszületik az előadó-művészet terén a virtuóz zenész, színész, rendező új típusa is, akik az alkotók mondanivalójának most már ugyancsak magas hivatásukban hivő s az emberiség hatalmas köréhez szóló tolmácsolóivá válnak.

A romantikus művészetnek mindezek az új jelenségei a régebbi korok művészeti életében teljesen ismeretlenek voltak. Életre hívásuk, kialakításuk, megszervezésük a romantika korának egyik legnagyobb és legjelentősebb érdeme. Az új keretek megteremtése a kor számára hatalmas erőfeszítést jelenthetett: ezt mi talán csak azért nem látjuk teljes világossággal, mert lényegében ezekben a külső keretekben zajlik – szinte magától értetődő természetességgel – a mi művészeti életünk is.

A romantika bonyolult arcának csupán néhány kiragadott vonása volt mindaz, amit eddig elmondottam. A kép, amely ezeken a vonásokon keresztül a korról bennük él, talán nem is teljesen hiteles. Hiszen a romantikus eszméktől már a múlt század második felének kivált irodalma és képzőművészete elidegenedett, sőt szembefordult vele, s ez az elidegenedés és szembefordulás a mi századunk első évtizedeiben mintha még csak fokozódott volna. Bírálták eszményeit, vitatkoztak gyakorlatán, s a bírálatok újabb vitákat s viták újabb bírálatokat vontak maguk után. Így ma már a romantika mozgalma talán nem is a maga valóságában, hanem a későbbi generációknak róla alkotott sokféle és sokszor egymásnak ellentmondó képében él bennünk. Az utóbbi időben mégis mintha megértőbbek lennének vele szemben. Ennek egyik okát nyilván a mind jobban növekvő történelmi távolságban kereshetjük. Mind józanabbul, mind szenvedély-mentesebben szemléljük ezt az igen bonyolult arcot, s mind jobban meglátjuk, jobban megtaláljuk rajta a negatív vonások mellett a pozitív vonásokat is. Igen előmozdítaná a romantika korának reálisabb s így helyesebb megismerését, ha a közvetett források helyett a közvetlen forrásokhoz: a romantikus írók, művészek, esztétikusok írásaihoz fordulnánk. Ezekből az írásokból és nyilatkozatokból megtudhatnánk azt is, hogyan vélekedtek a romantika korának emberei a maguk művészetéről, s így az érdekes mozgalomról megfelelő kritikával bizonyára elmélyültebb s hitelesebb kép alakulhatna majd ki bennünk.

A romantika fogalma a 17. század közepe táján Angliában született meg s innen terjedt tovább Franciaországba, Németországba, Olaszországba. A szigetországban kezdetben a népies költészetet és irodalmat jelentette a tudós, kivált latin irodalommal szemben. Emellett mindenfajta regényes írásművet is szívesen neveztek romantikusnak. Valamivel később ehhez a leleményesség, a találékonyság, majd még később a csoda, a fantasztikum, a rajongás, az ábrándozás, az álmodozás elemei csatlakoztak. A század vége felé a mozgalom már átterjedt a kontinensre is s elérte a művészet terén akkoriban vezető szerepet játszó nagy országokat: Franciaországot, Olaszországot és Németországot. A romantika kialakulásának feltételei természetesen mindenütt mások voltak. S mások voltak a kibontakozás körülményei a különféle művészeti ágak: az irodalom, a képzőművészetek, a zene s a többi művészetek területén is. Maga a mozgalom elsőként az előbb említett országok irodalmában, majd képzőművészetében s végül zenéjében jelentkezett. Az irodalmi romantikát azonban már az 1800-as évek során, a képzőművészetit az 1840-es években felváltotta a realizmus kora. Legtovább a zeneművészetben élt s talán éppen ezért látják sokan a zenét a legromantikusabb művészetnek. Mindezek az adatok természetesen nagyban-egészében csupán a már említett négy ország művészetére érvényesek. Európa többi országaiba, így Skandináviába, Lengyelországba, Oroszországba, s Magyarországra a romantika áramlata valamivel később érkezett meg s betöltötte azt a hivatást is, hogy az egymásután kialakuló nemzeti művészetek sajátos kifejező nyelvévé váljék. Az utóbbi országokban azonban a romantika élet- és világszemlélete nem elsődleges élményként, hanem a négy nagy ország romantikus művészetének több vagy kevesebb eredetiséggel történt átvételeként jelentkezett. Az angol romantika nagyjából ugyanazt jelentette, mint a többi országok romantikája: visszatérést az érzelmek primátusához, a természethez s a nemzeti múlthoz. Ezzel új életre keltette minden művészet egyik legnagyobb inspirálóját: a legendát, az örök mítoszokat. Történelmi helyzetében azonban kivált az angol irodalmi romantika jelentősen eltért a némettől, a franciától és az olasztól: utóbbiak nagyban-egészében hatalmas klasszikus hagyomány ellen lázadoztak, folytonosan korlátozta lendületüket egyfelől Goethe, másfelől a „grand siecle”, s megint másfelől Dantenek és korának vitathatatlan s csaknem utolérhetetlen nagysága. Az angol romantika ellenben a kevésbé fejlett s a nemzet szellemétől idegen angol klasszicizmus ellen fejtett ki egészséges reakciót; s míg a német, francia és olasz romantikusoknak nagyjából mindent elölről kellett kezdeniük vagy külföldről behozniuk, az angolt saját nemzeti irodalmi élete támogatta. Angliában tulajdonképpen a romantikusok voltak az igazi tradicionalisták, az Erzsébet-kori és a Milton-i irodalom folytatói; az angol irodalom eredendően romantikus. Talán ez a körülmény, az angol romantikának ez az angol földből sarjadt volta is magyarázza azt, hogy a romantikus mozgalom legalábbis kezdetében Angliából indult el. Ezért tudott az első romantikus író generáció, Wordsworth, Coleridge és Scott nemzedéke új világokat meghódítani a költészet és irodalom részére anélkül, hogy az emberek világától, a közönségtől messze elszakadt volna. S ezért tudott a második generáció, Byron, Shelley és Keats nemzedéke a kifejezés színességében s ,a forma gazdagságában oly magas fokig eljutni anélkül, hogy bizarrságokba veszett volna. Az első generációban William Wordsworth a legjelentékenyebb. Milton óta ő az első költő, akinek magasztos fogalma volt a költő hivatásáról: ez több, mint gyönyörködtetni és több, mint tanítani; a költő feladata a lélek igazságát kinyilatkoztatni. Ebben az igazság-akarásban különbözött a romantika minden előző művészeti kortól; valamiképpen minden romantikus költő egyben filozofikus költő is volt. Wordsworth a természet maga-tudatlan szépségét többre értékelte minden művészi szépségnél s az emberben is az érzelmi értékeket becsülte legtöbbre, a szív jóságát és tisztaságát. Éppen ezért az egyszerű emberekhez vonzódott leginkább és róluk beszélt költeményeiben. Stílusában is szakított a klasszikus költői dikció stilizáltságával s olyan költői nyelvet teremtett, amelyet mindennapi beszéd kifejezéseiből nemesített meg.

Az első nemzedék másik nagy költője, Sámuel Taylor Coleridge sokkal inkább a fantázia világában élt, mint Wordsworth. Ez volt életének tragédiája: sohasem sikerült magát valamilyen nagyobb, alkotó munkaakaratba koncentrálnia, töredékeket töredékekre halmozott s legértékesebb gondolatait elbeszélgette anélkül, hogy valaha is megírta volna. Igazi költői értékeket akkor sikerült létre- hoznia, amikor megmaradt a képzelet világában.

A romantikus irodalom ügyét azonban igazi diadalra Walter Scott vitte.

Ő teremtette meg betétekkel átszőtt elbeszélő költeményei révén a romantika legkedveltebb formáját, a történelmi romantikát. Byron fellépésekor azonban visszavonult a költészettől s teljesen a regényírásnak szentelte magát. A történelmi regény típusának ő a megteremtője, ezt a típust azután egész Európa eltanulta tőle. Shakespeare után ő az az angol író, aki a legnagyobb hatással volt az egyetemes irodalomra.

A második romantikus generációnak nem ugyan legnagyobb, de hatásában legfontosabb képviselője Lord Byron. Általa és Scott által vált az angol irodaiam a 19. század első felében Európa egyik vezetőjévé, Byron nagy hírnevét nemcsak műveinek köszönhette, hanem regényesen romantikus életének és egyéniségének is. Gazdag volt, előkelő, szép, szerencsétlen és igen nagy színész; költött hőseinek attitüdjét: – a byroni embertípust – saját életében is megjátszotta és sohasem esett ki szerepéből. Byron így életével és műveivel megteremtett egy embertípust, valamilyen romantikus világérzés hordozóját, amely sok évtizeden át az európai költőknek szinte kötelező lelki egyenruhájává lett.

Percy Bysshe Shelley szintén gazdag, előkelő, szép és szerencsétlen volt; de nem volt színész-természet. Minden gondolatát komolyan gondolta, s merev helytállása okozta élete nagy szenvedéseit. Verseinek eszmei mondanivalóját tekintette egyedül fontosnak, s ez az eszmevilág a lázadást hirdette. Azonban nem valamilyen társadalmi forradalomról álmodozott, amikor a szabadságról beszélt, hanem valamilyen általános, kozmikus forradalomról, a természet forradalmáról. Lázadó gondolataival élesen kontrasztált egyénisége: csodálatosan szelíd és lágy természet volt; olyan, mint az érzékeny növény, amelyről egyik legszebb költeménye beszél. Gondolatainak és igaz énjének ellentmondása azonban nem okozott disszonanciát költészetében. Éles, hideg eszméi verseinek pompájába burkolva lágy, zenés lírai vallomásokká váltak. A nagy triász harmadik tagja, John Keats, szemben Byronnal és Shelley-vel, nem volt forradalmi lélek, benne a halálosan beteg emberek egocentrizmusa élt s a végletekig szenzitív lelkek szépségimádása. Az angol romantika tradícióival szemben nem a természet volt legfőbb inspirálója, hanem a művészet, kivált a görög művészet. Furcsa, hogy ez a költő, aki nem tudott görögül s a görög képzőművészetet nagyobbára csak egy ókori lexikon tollrajzaiból ismerte, találta meg a legantikosabb hangot a modern lírában.

Az angol képzőművészeti romantika már inkább megegyezik a francia és német romantikus művészettel abban, hogy kivált festészetében a hazai klasszikus művészet világos, józan, határozott kontúrokkal dolgozó ábrázolásmódját fellazította, a világosságot a homályossággal felcserélte. A ragyogó napfény így próbál a párán és ködön áttörni William Turner fényvíziós tengerképein, így jut el a természet ihletett közelségéhez John Constable valóságos színekben, gazdagon dúskáló tájképein. Az angol építészet viszont a romantika történelmi szemléletének egyik legerősebb képviselője volt. Az elmúlt korok nagy építészeti stílusai támadtak ekkor új életre – sokszor szoros egymásmellettiségben – a szigetország nagyságát hirdetni hivatott romantikusan reprezentatív épületekben.

Csak a zeneművészet terén nem beszélhetünk angol romantikáról: az angolok legnagyobb zeneszerzőjének, Henry Purcellnek a romantika korában sem születtek említésre méltó utódai.

A francia romantikus művészet sem tekinthető – kivált irodalmi formájában – a klasszikus művészettel szemben való harcos mozgalomnak. Hiszen a francia klasszicizmus – szemben más országokéval – nem a 17. század második, hanem első felében virágzott. A francia romantika így inkább az azt követő felvilágosodás irodalma ellen indított küzdelmet. Azt várhattuk volna, hogy a felvilágosodásnak a gyakorlati ész által irányított légkörével szembeszálló romantikus forradalom a hagyományos műformákat szétrobbantja majd. A valóságban azonban ennek ellenkezője történt. A francia szellem sajátos vonása, hogy erős érzelmi megmozdulásait szigorúan kötött formák között játssza meg: a romantikus forradalom stílusa is így – csakúgy, mint Napoleon császárságáé – egyfajta merev szabályokhoz igazodó klasszicizmus, amelyet empirenek neveznek. A francia romantika ezért mérsékelten mozgalmas romantikának tekinthető. Amikor végképp megállapodott – Hugo és Vigny költészetében – sokkal kevésbé volt romantikus, mint korábban, Rousseau írásaiban.

A romantikus írók sorát Francois-René Chateaubriand nyitotta meg. Írásai a romantikusan szentimentális melankólia legjobb francia változatai. A távoli táj s az idegen kultúrák iránti romantikus rajongás egyik legnevesebb képviselője ezzel szemben Germaine de Staél volt.

A romantikus művészet új elvei azonban teljes gazdagságukban Lamartine, Hugo, Musset és Vigny műveiben öltöttek testet: az irodalom ne az ész által szabályozott örökérvényű szépet ünnepelje, hanem a valóság folyton változó, ezer formában mutatkozó sokféleségét.

Alphonse de Lamartine versei a francia romantikus líra legnagyobb értékei.

Legszebb s legmaradandóbb bennük az élmények finom modulációja, amelynek költői kifejezése a kamarazene bensőséges, differenciált hangzását idézi.

Victor Hugo a francia romantika kiteljesedése. Költészete sokrétű: minden műfajban otthon érezte magát. Csupán a lélektani hűséget szokás műveiben elmarasztalni. Bizonyos, hogy művészete nem a pszichológiai, hanem az érzéki valóság művészete: a külső ábrázolását, az erőt, a magasztos szólamvezetést, a verselés finomságát s a szavak mágiáját kell műveiben csodálnunk.

Alfred de Musset a kamaszkori idegesség és tetszeni-vágyás művésze. Könnyed és elegáns verseket írt, keserűséggel és őszinte fájdalommal telítetten.

Emelkedettebb hangot üt meg Alfred de Vigny költészete. Lírája azonban kemény harc a természet ellen, amely véleménye szerint nem vigasztalja, mert nem érti meg az embert.

Az eddig ismertetett írók művészetében a romantikus vonások mellett nem-romantikusokat is találunk. Hugo egészséges, telt hangú retorikája, Musset sziporkázó szellemessége, Vignynek a természettől való szembefordulása valóban nemigen tekinthetők sajátosan romantikus vonásoknak. A francia romantikának ízig-vérig romantikus regényírója csupán egy volt: George Sand. Valóban „csak” regényíró, mégpedig a regényesség romantikus értelmében, franciául: romanesque. Életével is regényt játszott, s regényei: élet, a szónak ugyancsak romantikus értelmében.

A francia romantikus képzőművészetet ragyogó teljesítményei ellenére az irodalom ismertetés során már említett erős formai kötöttség jellemzi. Houdon hűvös és józan pszichológiával megmintázott ragyogó portréi, David hazaszeretetet hirdető, szigorú és vallásos vonalrajzú festményei s még inkább Ingres romantikus klasszicizmusa csupán erős fenntartással tekinthető a romantikus művészetszemléletet jellegzetesen megvalósító alkotásoknak.

A francia romantikus zenének is talán csak egyetlen eredeti, de annál jelentősebb képviselője akadt: Hector Berlioz. Az őt követő romantikus zeneszerző nemzedék már a német zenei romantika eredményeit építi tovább, s formálja át temperamentumának s világszemléletének sajátos igényei szerint.

Az olasz romantikus irodalom megszületésére és kibontakozására – más történelmi és társadalmi körülmények között – nagyjából érvényes mindaz, amit latin testvéréről elmondottam. Irodalmának klasszikus kora régebbi századokba nyúlik vissza. A romantikus reakció ezért itt is elsősorban a felvilágosodás irodalma ellen fordult. Romantikus vonások jelentkeztek már a lényegében a felvilágosodás korához tartozó Vittorio Alfieri írásainak merész individualizmusában, rajongó szabadságszeretetében s a természet megrendítő látványa iránti nagy fogékonyságában. Az első s egyben legnagyobb romantikus irodalmi egyéniség azonban Alessandro Manzoni volt, aki a világirodalom egyik legromantikusabb regényével ajándékozta meg népét. Az olasz irodalmi romantika mozgalma rajta keresztül vett erősebb lendületet s találta meg véglegesen sajátos hangját. Követői, így Silvio Pellico, Tommaso Grossi, Massino D'Azeglio és Francesco Guerrazzi azonban nem jutottak el monumentális nyugalmú művészetének emelkedett magaslatáig, Manzoni egyetlen jelentős kortársa pedig: Giacomo Leopardi inkább klasszikus, mint romantikus író.

Talán mondanom sem kell, hogy az olasz képzőművészeti romantika messze elmaradt a renaissance és barokk művészetének hatalmas alkotásai mögött. Neves képzőművész egyéniséget ebből a korból talán csak egyet említhetnénk: Antonio Canovát, aki azonban – hasonlóan a 19. század első felének másik nagy szobrászalakjához, a dán Thorwaldsenhez – klasszicista művésznek számít.

A latin romantikus képzőművészet talán csak egyetlen hatalmas egyéniséggel büszkélkedhetett: a spanyol Francisco Goyaval. Az élet végtelen mélységeit démonikus erővel megidéző képeiben és rajzaiban azonban már a romantikus és a realista életszemlélet egyesül csodálatos szintézisben.

Az olasz romantikus zeneművészet igazi kibontakozása csak a század közepe táján valósult meg. A korszak első, korábbi mesterei – legnagyobb részük operaszerző – ha szövegválasztásukban s színpadtechnikájukban a romantika útját járták is, zenéjükben még igen sok szállal kapcsolódtak az előző kor nagy tradícióihoz. A romantikus nagyopera stílusában készültek a 19. század egyik legnagyobb zeneszerzőjének, Giuseppe Verdinek fiatalkori színpadi művei is. Későbbi operáiban ezt a stílust azonban a realista emberábrázolás művészi szemléletével gazdagította, s így zenéje, hasonlóan Goya festészetéhez, a romantika és realizmus magasrendű egységéve vált.

A romantikus attitűd legigazabb megvalósulásának s a romantikus művészet leggazdagabb s valamennyi művészeti ágban legegységesebb megteremtésének hazája nyilvánvalóan Németország volt. Ezt az attitűdöt – ahogyan az a mi képzeletünkben is él – német írók, költők, művészek és esztéták rajzoltak meg leghitelesebben; elméleti írásban és gyakorlati műalkotásban: regényben, költeményben, színműben; képben, szoborban és épületben; kiváltképpen azonban zeneművészetükben.

A német romantika – hasonlóan a már említett országok romantikus mozgalmához – az irodalomból indult el. Ez az irodalom egyetemes törekvésű volt: tárgytól és formától függetlenül mindent felölelt, ami a költészet magvát hordozta magában s a romantikus költő az egész világot költőívé akarta varázsolni. Részére azonban a formai tökéletesség jóval kevesebbet jelentett, mint a műalkotás hangulati értéke. Ebben a viszonylagos formátlanságban, képzelet- és érzelemgazdagságában s az ezzel járó befelé fordultságában a romantika a német szellem alkotó ösztönének leghívebb kifejezője. Mint történelmi jelenség a német romantikus mozgalom ugyancsak elsősorban a felvilágosodás tanításai ellen fordult s szervesen hozzákapcsolódott a Sturm und Drang törekvéseihez; de jóval több volt benne a tudatosság és a kritikus józanság. A tisztán művészi klasszicizmussal szemben viszont a német romantika egyetemesebb, a kultúra birodalmának egészét átfogó mozgalomnak tekinthető, amely az élet minden megnyilvánulásának megtermékenyítésére törekedett. A romantika kezdetén az elmélet és a kritika lépett előtérbe, amint az a Schlegel-testvérek szerkesztette Athenaeum cikkeiben tükröződik. Az idősebb közöttük, August Wilhelm Schlegel erős formai tehetség volt s kivált mint kritikus és irodalom-történetíró végzett érdemes munkát, Öccse, Friedrich Schlegel jóval önállóbb szellemnek mutatkozott: a romantikus műelméletnek valójában ő lett a megteremtője. Ugyanakkor regénye, Luzinde a romantikus szeszélynek és önkénynek egyik legérdekesebb szülöttje.

A korai romantika két teoretikusa mellett két költőt találunk: Tiecket és Novalist. Ludwig Tieck költészetében még sajátosan keveredik a romantika érzelmi gazdagsága s a felvilágosodás hideg józansága. A romantikus hang elsőnek népmeseiben csendül meg s még öregkori novelláiban is nagy szerepet játszik a mesevilág. A romantikával való egybeolvadását végképp megpecsételte a régi német költészet és művészet rajongójával, Wilhelm Wackenroderrel való barátsága, amely a középkor új, ismeretlen szépségekkel teli világát nyitotta meg előtte. Tieck lírája érzelmek zavaros muzsikája, hangok, színek és sejtelmek kusza egybeszövődése.

Szekeres Kálmán

(Folytatása következik)