Parlando 1964/11., 1.-5. p.

Az Országos Zenepedagógus Szakosztály Választmányi ülése

Az Országos Zenepedagógus Szakosztály Választmánya október 31-én tartotta első ülését az 1964-65. tanévben. A Választmány tagjain kívül az ülésen részt vettek a Művelődésügyi Minisztérium és a Zeneművészek Szövetségének képviselői is. Kadosa Pál elnöki megnyitója után első napirendi pontként Sándor Frigyes ismertette a zeneoktatási reform-munkálatok jelenlegi állását. Mint ismeretes, az országos zenepedagógus közvélemény közreműködésével a Művelődésügyi Minisztérium által megbízott szaktárgyi bizottságok kimunkálták a zeneiskolai oktatás reform-tervezetét. E tervezetet szakiskolai körzetenként a zenetanárok ismét megvitatták, javaslatokkal egészítették ki. A szakiskolák által összegezett véleményeket a Szakosztály szakmai tagozatainak vezetőségei áttanulmányozták, és a maguk észrevételeit a Választmány elé terjesztették. A vita után kialakult javaslatokat a Szakosztály Választmánya eljuttatta a Művelődésügyi Minisztériumhoz, illetve a Központi Tantervi Bizottsághoz.

Az ülés második napirendi pontja Szőnyi Erzsébet előadása volt:

Mit hasznosíthat a magyar zeneoktatós az ISME konferencia tapasztalataiból?

címmel. Az előadást az alábbiakban egészében közöljük.

Tisztelt Választmány! Kedves Kollégák!

Nekem jutott az a nehéz feladat, hogy az ISME konferenciát ezúttal már ne csak az előadások és bemutatók szemszögéből regisztráljam, hanem a mintegy 4 hónapos leszűrődési időszak után újra felvessek néhány gondolatot, ami annakidején konkrét megfogalmazás nélkül talán mindannyiunkban felvetődött. Mint a „Magyar Zené”-ben megjelent írásomban megjegyeztem: a konferencia számunkra nemcsak a nemzetközi zenei nevelés területeire való kitekintés volt, hanem legalább ugyanannyira betekintés is, sajátmagunk megismerése, újraértékelése. Mindkét motívum nagy jelentőségű. Előbbi azért, mert végre saját szemünkkel és fülünkkel győződhettünk meg zenei irányzatokról, nevelési módszerekről, hangverseny-produkciókról. Utóbbi pedig azért, mert összehasonlíthattuk mások munkáját a magunkéval, s a külföldiek saját eredményeiket mintegy tükörként mutatták nekünk.

Hosszúra nyúlna előadásom, ha részletesen beszámolnék a kongresszus idején külföldiekkel történt beszélgetéseimről, és még több időt venne igénybe, ha az azóta írt hivatalos, vagy magán leveleket ismertetném, vagy ha a külföldi sajtóban megjelent reflexiókat hoznám Önök elé. Mégis néhány – szerény véleményem szerint fontosnak ítélt sajtóvisszhangot hadd ismertessek. A New York Times-ben Norman Dello Joio amerikai zeneszerző írt a budapesti konferenciáról. Beszámolójában Kodály személyének és a magyar zeneoktatásban végzett munkájának jelentős helyet szentel. A cikkből magunknak is meg kell éreznünk, hogy Kodály nemzetközileg elismert, nagyra értékelt személyisége és zeneszerzői munkássága nélkül aligha jutottunk volna ilyen nemzetközi rangra, mint ahol ma vagyunk. A vendégek, és az azóta megjelent külföldi cikkek mind ezt a tényt igazolják, és irigylik a magyar zeneoktatást, melyet Bartók és Kodály neve fémjelez. Egon Kraus a „Musik im Unterricht” c. nyugatnémet folyóiratban ezt így fogalmazza egy helyen: „De a voltaképpeni összekötő kapocs Budapesten Bartók és Kodály zenéje volt, ez adta a kongresszus művészi súlyát az előadó gyermekcsoportok tolmácsolásában, melyek a Mikrokozmosz darabjaiból és Kodály Biciniumaiból muzsikáltak, egész a Bartók korai műveiből álló operaelőadásig és a záró koncert Kodály Psalmusáig. E zenéből nem csupán magyar barátaink számára csendült ki valami, amit nem lehet szavakkal kifejezni, és ami esztétikai kategóriákon messze túlvezet.”

A „Die Welt” c. ugyancsak nyugatnémet lap cikkírója Michael Alt hasonlóképpen tisztelettel ír Bartók és Kodály műveiről és azok interpretálásáról, de élesen felveti a problémát: csupán zenei vitalitás ma már nem elegendő. Többre van szükség. Ez a „több” szerinte a modern zenei irányzatok bevonása a tanításba, tekintet nélkül arra, hogy az avantgarde tengerében melyik áramlathoz tartoznak. – Akik végigkísérték a konferencia előadásait, nyugodtan állíthatják, hogy e lap szócsöve a minden áron modernnek. Merészségében még az alsó fokú pedagógiába, valamint a zenei tömegnevelésbe is be akarja vinni a legextrémebb irányzatokat, melyek valójában csak szakemberekre tartoznak, vagy azokra a fiatalokra, akik a zenei pályát tekintik élethivatásuknak. A helyes mértéktartás ki is csengett a konferencia előadásaiból. Érdekes módon maguk a nyugati résztvevők fogalmazták meg, nem is mi. Egy vonatkozásban azonban feltétlenül igazat kell adnunk az e tárgyban elhangzott előadások tartóinak, meg az ISME főtitkár záróülésen elhangzott értékelésének: a tanároknak meg kell ismerkedniük mindenféle zenei irányzattal, mert csak így tudnak haladni a korral, tudják megérteni saját koruk művészetét, elválasztani a selejtet az értéktől és következésképpen levonni a tanulságokat. Biztos vagyok benne – de ez kiderült az előadásokból is –, hogy a zenepedagógusok nyugaton is kevéssé járatosak a legmodernebb zenében, és csak egyes személyek vagy körök olyan jól tájékozottak, mint az ISME egyes előadói. Nem csoda az sem, hogy nálunk is kevesen ismerik még az új zene irányzatait, hisz sokaknak Bartók oeuvre-je ma is idegen, nem számítva természetesen a mindennapi pedagógiai munkában felhasznált opuszokat. Elhangzott a konferencián olyan mondat is, hogy rendszeres továbbképzés nélkül a tanár fejlődése nincs biztosítva. Ma a diploma birtoklása már nem szakmai garancia a nyugalomba vonulásig. Szinte évente újítani, bővíteni kell az ismereteket, hogy valaki vissza ne fejlődjék, hanem kora művészetével haladjon.

Minőség és mennyiség. Ez is végigvonult a konferencián. A pályára készülők alapos felkészítése és a zenei tömegnevelés kerültek egymás mellé. Mindkettőre szükség van, de az arányok megtalálása itt sem könnyű feladat. Éppen most boncolgatjuk ezt valamennyien az alsó fokú zeneoktatás reformjának alakítgatása közben. Társadalmi nevelőereje kétségtelenül a tömegek művelésének van elsősorban, de semmi esetre sem szabad közben a rendkívüli zenei tehetségek speciális szakképzését elhanyagolni, vagy annak kevesebb fontosságot tulajdonítani Magam előtt látom még ma is Tokióban a Toho zenei egyetem kis óvodásait, a 3 éves, koravén, nyomott kedélyű gyermekeket, akik fantasztikus ügyességgel virtuóz zongoradarabokat adtak elő anélkül, hogy a legminimálisabb zenei elemeknek tudatosan birtokában lettek volna. Tsuyoshi Tsutsumi is abba az iskolába járt! Ennek ellenére mondhatjuk: nekünk ez a módszer nem kell! De valahol mégiscsak meg kell találnunk egy olyan középutat, ami a jó értelemben vett idomítást és a tudatos értelmezést egyensúlyba hozza. Zenepedagógiánk eredményei országos viszonylatban – ami a gyermekek és az ifjúság rendezett zenei nevelését illeti – a világon egyedülállóak. Ezt nem mi és itt mondjuk csak, hanem sokan és sokfelé. Miután azonban ezt tudjuk, magunk szabjuk meg magunknak az utat tovább, és magunknak kell javítgatni, csiszolgatni ott, ahol szükségesnek látjuk.

S miután gyakorlati vonalon ennyire a világ érdeklődésének középpontjába kerültünk, felvetődhet egyszer már a kérdés: miért nincs, mondhatnánk semmi írásos anyag pedagógiai, pszichológiai, tudományos kutatási területről? Miért nem jelennek meg könyvek e témákról idegen nyelvű kiadásban? Miért nem gondoltunk eddig arra, hogy a gyakorlatot elmélettel koronázzuk? Itt volna ennek is az ideje. Az ISME konferencia bebizonyította, hogy a gyakorlat helyes. Ez így sokkal többet ér, mintha szép elméletekkel léptünk volna fel az előadói emelvényre, és gyakorlatban nem lett volna mit bemutatnunk. De ha már hosszú évek tapasztalatainak összegeződését ilyen jól bevált gyakorlat mutatja, akkor ezt előbb-utóbb írásba is kell foglalni, különben elszáll a kimondott szó, és a szájhagyomány formájában fennmaradó zenepedagógiát sem a külföld, sem az utókor nem fogja megismerhetni. Hallhattuk a konferencián, hogy olyan országokból, ahol köztudomásúan nem egységes a zenepedagógia, és csak részlet eredményeket tudnak felmutatni, milyen magasröptű előadások hangzottak el a zenepedagógia egyes területeiről, vagy némely sajátos probléma megvilágításával. Nálunk a jó tanárok – csekély kivétellel – csak tanítanak, és eszükbe sem jut, hogy abból a kitűnő munkából valamit írásba is foglaljanak. Pedig számottevő zenepedagógiai irodalom nélkül nem tekinthetjük munkánkat nemzetközi szinten minden vonatkozásban versenyképesnek.

Az ISME sok maradandó élménye közül emlékezetes mozzanat volt, hogy hazánk zenetanárai – tekintet nélkül az iskolatípusra, melyben működnek – találkozhattak egymással. Nyíltan megmondhatjuk: erre eddig még sose nyílt alkalom. A közismereti iskolákban tanító énektanárok nem szoktak zeneiskolai tanárokkal találkozni, kivéve talán azokkal, kikkel egy épületben tanítanak. A pedagógiai főiskolák zenei tanszékeinek tanárai nem szoktak szakiskolai tanárokkal találkozni, és biztos, hogy a zeneiskolai tanárok nagy részének szinte reveláció volt a reggeli mintatanítások közül az a néhány, amely közismereti iskolából származott. (Hányan voltak, akik Bartók 3 színpadi művét csak lemezről ismerték, vagy rádióban hallották!) Meg kell végre ismernünk egymást és egymás munkáját. Az ifjúság zenei nevelése közös ügy, egyaránt tartozik mindenkire, legyen az zeneiskolai tanár vagy ének-zene szakos nevelő. És miért ne kerülhetne össze zeneművészeti főiskolai tanár azokkal, akik esetleg szakmai példaképüknek tekintik, de soha sincs módjuk közvetlen kapcsolatba kerülni vele. Ezen a helyen is felvetem annak a gondolatát, hogy az ISME-hez hasonlóan, nem nemzetközi, hanem csak hazai szintű összejövetelt kellene 2-3 évenként rendezni. Ezen egy alaptéma kitűzésével előadások, viták, mintatanítások, bemutatók, hangversenyek hangzanának el. Talán gazdája is akadna: a Szakszervezet, vagy a Minisztérium valamelyik osztálya szárnyai alá venné a találkozót. Tapasztalatcsere mellett a továbbképzés legfrissebb és legtermékenyebb bázisa lehetne!

Az ilyen jó alkalom lehetne arra is, hogy az ISME konferencián oly sokakat meglepett improvizációs módszerrel foglalkozzunk. Az improvizáció, mint a készségfejlesztés új útja, és közvetlen rávezetés a modern zenére, még sose került ilyen gyakorlati módon közel hozzánk. Épp ezért volt a résztvevők többsége számára oly meglepetés. Anélkül, hogy hosszabb fejtegetésbe bocsátkoznék, két dolgot szeretnék megjegyezni: 1. éreztük, hogy ez a mi tanításunkból hiányzik, tehát valami módon foglalkoznunk kell vele, 2. éreztük, hogy az, ahogy ezt a konferencián kaptuk, sok. Káros egyoldalúságra vezetne, ha pl. Keller vagy Friedemann módszerét, úgy ahogy van, átvennénk. A mindenféle ügyeskedő improvizálás a dilettantizmus melegágya lehet, ugyanakkor azzal áltatja a növendéket – de talán a tanárt is –, hogy az zeneszerzés, amit művelnek. Ha viszont csak addig és úgy iktatjuk be az oktatásba, hogy az az interpretálás gazdagítására, a képzelet felszabadítására, az előadásmód könnyedségének elérésére szolgáljon, akkor·csak pozitív oldalait használtuk fel. Emellett persze lehetőséget nyújtunk arra is, hogy amelyik gyermekben valóban zeneszerzői invenció csillan meg, azt már jó korán feltárhassuk és gondos, céltudatos ráneveléssel kiművelhessük.

Ha már az improvizálásnál tartunk, állást szeretnék foglalni az Orff-hangszerek dolgában. Erre is az ismert aranyszabály vonatkozhat, mint minden egyébre az oktatásban: ízelítőnek jó, kizárólagos eszköznek helytelen. Már csak azért is, mert a legkiválóbb hangszerek sem tiszták eléggé. Legalábbis nem annyira, mint a gyermekek éneke – persze, ha tiszta. De ha sem az ének, sem a hangszer nem tökéletes, akkor az engedmények erre is, arra is, azt eredményezik, hogy meg kell alkudni egy hozzávetőleges tisztasággal, ami bizony sokkal inkább ártalmas, mint amennyire hasznos a kedves hangszereken való örömteli pötyögés. De ezt is ki kell próbálni. Éppen ezért – lehet, hogy most a Minisztérium jelenlevő képviselői megneheztelnek majd rám javaslatomért – segíteni kell az egriek kezdeményezését. Anélkül, hogy az „országosan általánossá tétel” szándékát felvetnénk. Hadd kísérletezzenek Egerben az Orff-Schulwerkkel, vagy Miskolcon a ritmika tanításával. Miért ne lehetne nálunk is egy-egy iskolának ilyen vagy olyan profilja? Ha egyszer a jó zene jó tanítására sok út lehetséges, legyen minél több alkalom módszerek és eszközök válogatására is. Ahol pedig megvannak erre a feltételek képzett tanárok személyében, ott legyen mód egyéni kezdeményezésre.

Kedves Kollégák! Elnézésüket kérem, hogy idejüket ily soká igénybe vettem. Mondanivalómat azért foglaltam írásba, hogy ellenálljak a szószaporításnak, és megkíséreljem a rendelkezésemre álló időben összefoglalni tengernyi gondolat szerény töredékét, mely az ISME hete alatt körülöttünk gomolygott. Úgy érzem, mindannyian nagyon sokat tanultunk. Nemcsak másoktól, magunktól is. Rajtunk áll majd, hogyan tudjuk gazdag tapasztalatainkat mindennapi munkánk hétköznapjaiban kamatoztatni. De jó lenne, ha azt az egészséges lendületet, amellyel a konferencia előtt és alatt éltünk, sose veszítenénk el! Van okunk az örömre, és van okunk a munkára.

***

A nagy tetszéssel fogadott előadás után a hozzászólók (Fasang Árpád, Kadosa Pál, Kerényi M. György, Péter Miklós, Sándor Frigyes, Szávay Nándorné, Szatmári László, Szende Ottó, Turcsányi Emil) helyeselték az előadó véleményét a zenepedagógiai, zenepszichológiai tudományos munka helyzetét illetően. Egységes álláspont alakult ki e kérdésben, mely szerint halaszthatatlanul gazdát kell találni a zenepedagógiai tudományos munkának, olyat, mely az ez irányú kísérletezéseket összefogni, irányítani képes.

A Választmány a következőkben az 1964-65. tanév munkatervével foglalkozott, s azt egyhangúlag jóváhagyta. (A munkatervi feladatokkal lapunk szeptemberi számában foglalkoztunk.)

A Választmány a Titkárság javaslatára, tagjai közé választotta Herszényi Bálintot, a miskolci Zeneművészeti Szakiskola igazgatóját, póttagjai sorába pedig Katona Bélát, a Zeneművészéti Főiskola tanárát.